Most hétvégén - illetve a rájátszás miatt még ma - került sor a híres nevezetes Sokeisen (ejtsd szokeiszen) -re, a két nagy rivális, a Waseda és Keio egyetem baseball össze-
csapására.

Az elnevezés maga a két egyetem nevének kezdő kanjijából és a csatázni jelből tevődik össze, s szokás szerint teljesen összezavarja a magamfajta nyelvtanulót. Nincs mit tenni, mint egyesével megtanulni a szabályokat, hogy az A kanji a B mellett így olvasandó, a C mellett meg amúgy. Van persze benne némi logika, csak aztán jönnek a kivételek…
A Wa-Se-Da egyetem neve például szabadfordításban "korán érő rizs földje" ,  míg a  Keio egyetem (hivatalosan Kei-yo Gijuku egyetem) "vidámság-..."  - és itt elakad a  tudományom,  még  a mindentudó  elektromos szótáram se segít...
Mindenesetre legalább a Kei-vidámság jel olvasata (ami önmagában, ha nem lenne mellette semmi más kanji, akkor jorokobi-nak ejtendő) nem változik ha a "korai" értelmű kanji mellé kerül, tehát csupán a "Wa" alakul át "So"-vá, és létrejöhet a So-Kei-Sen...
Na, nem ragozom, csupán egyetlen szempillantásra próbáltam fellebbenteni a fátylat a japán nyelv szépségeiről...

 
A Sokeisennek több mint 100 éves hagyománya van, és körülbelül olyan híres, mint Angliában az Oxford-Cambridge regatta. A baseball bajnokság maga 6 egyetem között zajlik, de a legfontosabb összecsapás mégis a Waseda-Keio találkozó.
A Keio egyébként korban lekörözi a Wasedát, idén ünnepli 150. születésnapját, míg a Waseda 125-ös évfordulójáról egy évvel lemaradtam.  Erre a sajnálatos tényre minden nap felhívja a figyelmemet a 125-ös névvel illetett kávézó, ahol a finom kávé mellett mindenféle hasznos dolgot, bögrét, nyakkendőtűt, pólót és természetesen baseball sapkát lehet kapni. Ezen becses holmikat egyetlen dolog fűzi össze, az őket díszítő nagy mackó, a Waseda jelképe, ami persze körülbelül 1 méteres nagyságig (természetesen plüss változatban) minden méretben kapható...

Az első Sokeisen-re 1903-ban került sor, aztán 1943ban lejátszották az "utolsót", ami azóta már legendává és nagysikerű mozifilmmé vált, mivel a diákok többsége a mérkőzést követő napokban elindult a háborúba, és sokan sosem tértek vissza.
A világháború után a  Sokeisen újra indult, de az "utolsó mérkőzés"  fogalma örökre bevonult  a japán köztudatba.
Ilyen előzmények után nem csoda hát, ha magam is kedvet kaptam a nagy összecsapás meg-
szemlélésére.

Visszanézve - hős teljesítményemmel - talán a fanatikus szurkoló címet is kiérdemelhetném, bár egyesek talán más jelzőket aggatnának rám. A tény mindenesetre az, hogy szombaton - néhány ezer társammal egyetemben - szakadó esőben néztem végig a rangadót. De ez már az élvezeti rész, ugyanis nem csak délután esett, hanem délelőtt is, amikor bebocsátásra várva felsorakoztunk a Jingu stadion előtt.
Reggel, kicsit viseltes állapotban még reménykedve vártam a telefont, hátha a rossz idő miatt lemondják a mérkőzést, de mivel ilyesmi nem történt, jó diák módjára kivonultam a 8 órás megbeszélt időpontra. Európaiként nem értettem (és igazából azóta sem értem), mi a fenének 8-ra odamenni az 1 órakor kezdődő meccsre, bujkált is bennem a kisördög, hogy csak délben állítsak be, de aztán győzött a kíváncsiságom. Láttam magam előtt, amint a délelőtt folyamán szurkolói tábor kovácsolunk, dallamokat tanulunk, és egyéb csapatépítő aktivitásban veszünk részt. Erről nem akartam lemaradni. Nem is lemaradtam, inkább egyedül maradtam, mert a kisördög az összes többi ETPs diákot elcsábította, így aztán egymagam masíroztam a 4 japán tanárnő illetve titkárnő társaságában. Cseppet sem bánom, hogy így alakult, hisz jószerével az egész napom magán nyelvórává vált, valamint megfigyelhettem, hogy beszélgetnek egymás közt, és hogy viselkednek a hivatalos kereteken kívül.
8 órára kivonuló japán diákok persze szép számmal akadtak, és csendben, rendben sorakoztak a kapuk előtt. A szervezők néha elmentek a tömeg mellett, kedvesen rázták a fejüket, hogy nincs információjuk, és néha körbejárt a szemeteszsák.
Volt egy számomra érthetetlen szabály, a wc-re menetel szankcionálása. Aki kiállt a sorból azért, hogy meglátogassa a mellékhelyiséget, azt a sor végére küldték. Így aztán senkinek eszébe se jutott, hogy talán mégis...
Álltunk és vártunk az ernyők alatt.

Én - mint gyakorlott szurkoló:) - alaposan, minden eshetőségre felkészültem:  télies öltözékem  mellett még a táskámban is lapult egy váltás száraz ruha, pokróc, vízhatlan kispárna, valamint enni és innivaló. Elborzadva szemléltem tehát mindazt a vakmerőséget, amivel a japán lányok - és még az egyik titkárnő is - kivonultak  stadionba. A lányok harmada lenge nyári ruhában, miniszoknyában, bokatörő kisszandálban jelent meg.  Talán mondanom sem kell,  hogy tudtak vagy nem tudtak felkapaszkodni a lelátóra,  és persze  milyen ázott veréb módjára  gubbasztottak  a végén a székeken. 

(sajnos az igazán mutatós hölgyeket nem sikerült lencsevégre kapnom, túl feltűnő volt az igyekezetem)

Teltek az órák, 11kor még sorakoztunk, és csak annyi információval rendelkeztünk, hogy a kezdést egy órával későbbre halasztották. Hurrá!
Dél lett mire bejutottunk a helyünkre, az 1es szektorba, ahol - előre meghatározott  ülőhely hiányában - érkezési sorrendben foglalhattuk el a székeket. Talán mondanom sem kell, a jó idő miatt a szektort félig sem töltöttük meg.

Ezért volt aztán érthetetlen a számomra a következő szankció, amivel a szervezők a később érkezőket - köztük jópár ETPs társamat - akarták sújtani. Aki ugyanis nem sorakozott reggel óta, az szerintük nem érdemelte meg, hogy az 1es szektorból, azaz a  legjobb helyről  nézze végig  a  mérkőzést.  Az ilyen renitenseket  megpróbálták  kiüldözni és  átvezényelni  egy rosszabb kilátással bíró emelvényre. Persze a mieinket nem kellett félteni, kissé hosszadalmasan ugyan, de megküzdöttek a székekért, sok japán diák azonban engedelmesen távozott.
A játék megkezdése után egyébként felborult a rend, és a káoszban végre mindenki oda ment és oda ült ahova csak akart...

A baseball - európai szemmel - nem tartozik épp a legizgalmasabb sportok közé, Japánban azonban rengetegen imádják. Úgy emlékszem, amikor 6 éve Japán Koreával rendezte a futball világbajnokságot, át kellett szervezni a baseball bajnokság időpontját, nehogy elvonja a szurkolókat a focimeccsek látogatásától...

Szerintem a baseball nem is olyan unalmas, legalábbis én most egész jól szórakoztam. A tévében persze képtelen lennék akár csak pár percet is végignézni, de itt a "mieinkről" volt szó. Mindenki lelkesedett. Csak épp az volt az érzésem, magával a konkrét játékkal alig törődik valaki.

Amikor az ellenfél volt az ütő, még csak-csak nyugalom volt, de mikor a mieinkre került a sor, elszabadult vagy felszabadult az egész szurkolótábor.

A zenekar tust fújt, a szurkolók felálltak, énekeltek, a cheerleading-es lányok és fiúk pomponjaikat lóbálva táncra perdültek, és az egész meccs showműsorrá alakult. Egy-egy ritka pontszerzésnél olyan rituális éneklés vette kezdetét, hogy a játékra még akarattal sem lehetett odafigyelni.

És persze az eső közben csak nem akart elállni, de ezzel már senki sem törődött. A Waseda a 7. körben átvette a vezetést, és akkor aztán elszabadult a boldogság, ami az egymás derekának átkarolásában és közös jobbra-balra dülöngélésben öltött testet.

Ja és persze a közös karlengetésben, ami - mint megtudtam - a szívek össze- hangolása.

Be kell valljam, én nehezen oldódtam, sokáig csak ültem az esernyő és pokróc alatt, de aztán úgy döntöttem, mégis csak átveszem a stílust. Érdekes megélés volt, egy idő után engem is magával ragadott a lelkesedés, az együvé tartozás érzése, egy pillanatra talán a japán lélek mélyebb rétegeibe is pillanthattam.

Mindeközben csak ámultam és bámultam a fegyelmezettségen és az egymás tiszteletben tartásán. A szemeteszsák időnként ismét körbejárt, az emberek szó nélkül beledobáltak minden felesleges holmit - köztük az agyonázott papírtölcséreket, amiket egyedül én láttam értelmetlennek beszerezni.

S ezalatt szurkoltunk, de nem csak a saját, hanem az ellen csapatának is. A cheerleadinges lányok helyet cseréltek (szerintem a fiúk nagy-nagy örömére, legalábbis az én szememmel ítélve jobb volt odaát a felhozatal), és mi lelkesen tapsoltunk a Keionak, és  ha elhangzott a "Hajrá Waseda", akkor azt biztos hogy egy "Hajrá Keio" felkiáltás követte. A japán tanárnő nem is értette, mit csodálkozom...

A legdöbbenetesebb számomra azonban a mérkőzés vége volt. Európában edződve hozzá vagyok szokva a színházakból és meccsekről még a végszó előtt 5 perccel elrohanó, a ruhatári elsőségért ilyetén módon megküzdő tömeghez. Valami ilyesmit vártam, de cseppet sem ez történt. Mivel végül a Waseda nyert (őszintén szólva a Keio jobb volt), megszerezte magának a  jogot, hogy  elsőként hangozzék el az egyetemi indulója. Felálltunk, majd a fő-showman cheerleadinges fiú vezényletével, valamint a zenekar kíséretével elénekeltük és elhadonásztuk a himnuszunkat (még ma is izomlázam van), s ezalatt a Keio szurkolói néma csendben álltak és vártak. Azt hittem, hogy ezzel aztán tényleg vége, elindul a tömeg, de nem. Egy maroknyi távozó diák kivételével mindenki a helyén maradt, és a szakadó eső ellenére végigállta és megtapsolta a Keio himnuszát.
Ezután a diákok felszedelőzködtek, és az összes piros lámpát tiszteletben tartva csendben megindultak a metróállomások felé...

Tegnap sütött a nap, és a Keio legyőzte a Wasedát. Ma megint esett, nagyon. De hiába próbáltam a végére járni, ki nyerte a rájátszást…

Ezt a képet nem tudom kihagyni, ő volt a kedvencem, ha már nem láthattam a híres és jóképű Saito kunt, a Waseda reménységét, aki miatt tavaly a lelátók zsúfolásig megteltek a nagymama korú rajongókkal...
Nem is az eső volt a legnagyobb probléma...

















És aki idáig jutott az olvasásban, az megérdemli, hogy egy pillantást vethessen az új cipőmre. Voilá