Egy hosszú és kalandos utazás után ismét itt vagyunk Tokyoban - Péterrel. 

Végre kezdem elhinni, hogy tényleg véget ért az iskola, hogy nem kell minden nap kanji tesztet írnom, és hogy alapjában véve milyen vidám is ez a japán élet.

A szünetet azzal indítottam, hogy az ETPs csoporttal azonnal elutaztunk Hitachiba egy 3 napos kötelező homestayre, ami a vártnál sokkal jobban sikerült, és ahol egy hatalmas dinnye csukott szemmel történő lekaszabolásával némi tiszteletet vívtam ki a helyiek és persze az ETPs csoport férfitagjai között, így aztán páran úgy döntöttek, ez már fele sem tréfa, s mégsem fognak elválni a kedvemért...

A Hitachi mulatság megérdemelne egy posztot, ám erre csak máskor kerülhet sor, mert a visszatérés után már másnap megérkezett Péter, és azóta csak kapkodjuk a fejünket és élvezzük a kalandokat.

Kagurazaka - a városrész ahol lakunk - valóban méltó a nevére. Az elnevezés 3 kanjiból áll, természetesen a már többször említett olvasási csavarral, ahol a kami (isten, istenek), a raku (vidámság, jókedv, zene) és a saka (domb) olvasatú jelekből összerakva valami új kerekedik. Kagurazaka - az istenek mulató dombja... Mi is itt mulattunk a múlt pénteken Tokyo egyik leghíresebb matsuri-ján (ejtsd macuri), ami lényegében egy hatalmas táncos fesztivál, ahol végre kendőzetlenül mutatkozik meg az igazi japán lélek - persze kizárólag este 6-tól fél 9-ig... 9 órakor már autók járnak a tisztára söpört úton, és csak a környező utcákból fel-felbukkanó, yukatába (ejtsd jukata) öltözött járókelők keltik fel a gyanúnkat, hogy itt valami történt.

Kagurazaka főutcáját már hetek óta színes lampionok borították, és a lámpaoszlopokba épített hangszórókból áradt a matsuri jellegzetes zenéje. Pénteken 6 óra körül végre megjelentek a helyszínt biztosító rendőrök, akik 4 fős csoportokban védték az egyébként kordonokkal is lezárt 1 sávos utcát az esetleges behajtóktól. Boldogan sípoltak és lengették a kezüket, amikor a gyalogosok a jelzőlámpa zöld jelzésénél a szokásos módon áthaladtak az úttesten.

Közben a nézősereg is gyülekezni kezdett, ki-ki leterítette a maga szőnyegét vagy kinyitotta a kisszéket és megkezdődött az útmenti piknik. 

A nézősereg egy része yukatába öltözött, ami a kimono nyári és kevésbé elegáns megfelelője. Kimonos embereket ritkán látni már az utcákon, sokaknak már nincs is kimonojuk, ha nagyon szükséges, a jeles alkalmakra bérelnek egyet valamelyik szalonból. A yukata azonban most újra népszerű, főleg a matsurik alkalmával. Felvenni nem egyszerű, én általában körülbelül 20 percig öltözködöm, tekergetem a sok madzagot és a hosszú obit (övet), pedig kapható már olyan változat, ahol a masni már eleve készen áll, csupán egy ügyes mozdulattal a hátunkra kell illeszteni. De hát egy úri nő....

Rekkenő hőségben a yukata - ami a kimonó nehéz anyagával ellentétben lenge pamutból készül és a hóna alatt igencsak mélyen kivágott - szellős viselet, és megéri a fáradtságot. Feltéve persze, hogy az ember japános módon akar feltűnni vagy tetszeni. Egyéb esetben azért kényelmesebb a nyugaton már megszokott lenge blúzocska miniszoknyával. Persze egy szőke nő yukatában azért mégis elegánsabb...

És egy kutya is, bár úgy láttuk, ő alapvetően nem lelkesedett az ötletért. A gazdik azonban minden alkalmat kihasználnak, hogy kis kedvencüket minél csinosabban járathassák. A mi újdonsült kutya-barátunk megpróbált ugyan hangot adni tiltakozásának amikor gazdája - fellelkesülve azon, hogy mi rácsodálkoztunk a pihegő eb elegáns öltözetére - újra igazította a meglazult masnikat, azonban menekülési kísérlete nem járt sikerrel.

Csodálkozunk, hogy ilyenkor nyáron a japán állatvédők nem razziáznak az utcákon és a közparkokban. Az Európai Unióban valószínűleg gazdik hada kerülne hűvösre állatkínzás címszóval, ha hasonló módon megpróbálná 90 százalékos páratartalommal párosuló 35 fokban farmer szoknyácskában vagy űrhajós-szerelésben sétáltatni négylábú kedvencét. Emellett a yukata már igazán csekélyke megpróbáltatás... 

Közben a nézősereg gyülekezett, aki csak járni tudott - és aki nem - mind megjelent. Mi közben interjút adtunk a helyi tévének és elmeséltük, mennyire is boldogok vagyunk, hogy részt vehetünk e jeles eseményen. 

Ezalatt megkezdődött a mulatság.  A környék összes egyesülete és közössége - a boltosoktól az iskolákon, lakóközösségeken és postásokon át - képviseltette magát, de önjelölt előadók is szép számmal akadtak.

A csapatok libasorban, saját  együttesük zenei kíséretével  táncolták végig Kagurazaka főutcáját, a lépésben és koreográfiában nem volt megkötés, csupán a jellegzetes "Ya-to-sa" kurjongatásnak kellett állandóan elhangzania. Ez az úgynevezett awa-odori　(az odori azt jelenti, tánc), ami Japán négy fő szigetének legkisebbikéről, Shikokuról származik, azonban a második világháború után rövid időn belül elterjedt az egész országban.

 A táncosokat a hagyományos húros shamisen-en (ejtsd samiszen), dobon, furulyán és bronz tányéron játszó férfiak és nők kísérik.

A végére Péterrel mi is alaposan begyakoroltuk a "Ya-to-sa" kiáltást (aminek állítólag semmi értelme), és miután a végjátékban úgy döntöttünk, szabad a tánc, Péter  baritonja és az én csodálatos szopránom elkápráztatta az utca közönségét.

Egyetlen hölgy nem osztozott csupán az általunk kiváltott lelkesedésben, vele alapos összetűzésbe keveredtem, mivel ő az út szélén trónolva a botjával próbált móresre tanítani és kijelölni a táncterület határait. Egy japán fiatal valószínűleg zokszó nélkül tiszteleg és megköszöni a nála idősebb útmutatásait, bennem azonban fellázadt az ifjúság, és a hölgy japánul tudhatta meg, mi is róla és eljárásáról a véleményem. Persze rögtön előkerült egy önkéntes közvetítő, így a helyszín biztosítására kivezényelt rendőröknek igazán nem akadt dolguk.

Az ilyen események valóban békések, ahol felváltva keverednek a kicsik és nagyok, láttunk apukákat hátukra kötözött alvó gyerekekkel táncolni, és sokszor már a 4-5 éves kicsik is együtt lépdeltek szüleikkel. A japánok úgy tartják, az ilyen közös megmozdulások és össztáncok erősítik a közösségi szellemet, és az itt résztvevő gyerekeknek - megérezve az együvé tartozás szellemét - felnőttként se jut majd eszükbe, hogy a társadalom vagy a csoport ellen vétsenek.

Nem a matsuri az egyetlen lehetőség Japánban arra, hogy a gyerekeket egy nagy extatikus kulturális élménnyel gazdagabbá tegyék és beágyazzák abba a közegbe, amiben élni fognak. Ilyen a Fuji-san megmászása is. De erről majd a következő bejegyzésben...