HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.10.14. 15:54 Japanna

Magánélet

Akik a szüleim hogyléte iránti érdeklődésből kattintgatnak a blogomra, azoknak elmesélem, hogy remekül vannak, de alig látom őket, oly lelkesen róják Tokió utcáit (szándékosan magyarosan írva!), vagy csodálják a távolabbi nevezetességet. Ma épp Nikkoba merészkedtek el, bár attól tartok, őket is utolérte a dél óta szakadó eső. A múlt hetük azonban jól telt, többnyire szépen sütött a nap és Tokió rengeteg látnivalóját megszemlélhették. Holnap pedig 4 napra Kiotóba utaznak.

 

A Sakura házba is gond nélkül beilleszkedtek, bár esténként hatalmas társasági élet van, amitől – lévén a szobám épp a közös konyha mellett – igen csak nehezen tudnak elaludni. Ők ettől fáradtak, én meg az amúgy is rövid éjszakáim alatti – a szobámban eleddig szokatlan - horkolástól forgolódom.

(A munkahelyem környéke tele van a már otthonról is jól ismert tehenekkel, de itt természetesen japán stílusban dekorálják őket. A lentebbi képeket Kamakurában készítettem.)

Ha más olvasó a matsuri – beharangozott - lakomázós fejezete miatt tért vissza, le kell lomboznom. Készül az iromány, de bizony lassan haladok. Annyi felé kell figyelem, hogy a blogomra jut a legkevesebb időm.

Beléptünk a program utolsó szakaszába, vagyis a hivatalos rész utolsó 30 napjába. Nincs egy hónap se és megtartjuk a nagy japán üzleti prezentációnkat, aztán már csak az marad, hogy megszorongassák a kezünket és elbúcsúzzunk egymástól. De addig még rengeteg dolgunk van, október végéig járunk dolgozni egy japán céghez, szabadidőnkben pedig üzleti tervet írunk (angolul) és készülünk a november eleji japán záróvizsgára, aminek van írásbeli meg szóbeli része. Aztán írjuk a prezentációnkat japánul, meg egyesek – mint én – tanulunk egy másik, üzleti nyelvvizsgára, ami november közepén lesz. Néha azt sem tudom, hova kapjak, melyik könyvemet nyitogassam.

 

Szerencsére ezekhez a kötelezettségekhez kapunk segítséget, mindannyiunknak saját tutora van mind az üzleti tervhez, mind a nyelvtanuláshoz. Az üzleti terves tutort ritkábban látom, de heti két-háromszor, munka után még találkozom a japán tanárnőmmel, aki sajnos a hónap elején lecserélődött. A kedvenc tanárnőm munkahelyet váltott, így új tanárt kellett keresni a számomra. Ez szomorú dolog, de azért vidám is, mert a régivel, Tanaka sensei-jel időközben jól összebarátkoztunk, így aztán nem szakad meg a kapcsolat. Sőt, ezzel az akcióval egész különös módon még egy újabb barátot találtam – egy régit…

A Waseda évente több és több külföldi diákot fogad, ezért meglehetősen nagy japán nyelvtanár apparátussal dolgozik. Ezen tanárok között van Naoko sensei, aki tavaly résztvett az ETPs diákok oktatásában, idén azonban – mivel feleannyian sem vagyunk – kimaradt. Most azonban felkérték, hogy ha lehet, vegye át Tanaka sensei 2 diákját. Az időpont sajnos nem stimmelt és így nem vállalt el, de ahogy a neveket nézte, gyanús lett neki, hogy valószínűleg nem sok hozzám hasonló nevű magyar lehet, aki még japánul is tanul. Bizony, 10 évvel ezelőtt 2 évig tanított engem japánra Budapesten, amikor még friss diplomásként odaküldte a Japán Alapítvány a Külker Főiskolára. 5 éve találkoztunk utoljára itt Tokióban, de aztán elsodort minket az élet, már nem él a régi címe, elveszett a kapcsolat. Most aztán nagy volt az öröm, így múlt szombaton nála vacsoráztam, itt Kagurazakán, mivel kiderült, körülbelül 5 percre lakunk egymástól. De nem csak nála ettem, hanem náluk - ugyanis férjhez ment egy japán férfihoz, Hayakawa sanhoz, aki szintén tanított engem valaha Budapesten a japán office használatára. Hogy a vacsora még valószínűtlenebb legyen, épp aznap estére jelentkezett be látogatóba 2 barátnőjük, egyikük valaha az ELTE-n, míg másikuk Szentesen tanított. Így vacsoráztam aztán 4 olyan japánnal, akik alig várták, hogy magyarul szólhassanak, és boldogan keverték a két nyelv szavait. Ráadásul a pici Nina, Naoko sensei-ék kétéves kislánya is – szülői segédlettel – elgügyög 10-ig magyarul. 

Aztán a vacsora folyamán az is kiderült, hogy 2 másik hajdani diáktársam is itt él Tokióban, így már velük is felvettem a kapcsolatot. Mire hazamegyek, már egész szép baráti kört fogok fájó szívvel itthagyni.

A hazamenetelem viszont még várat magára, és a jövő hónap közepétől épp alkalmi munkát keresek. 3 éve szerettem volna kijönni ide kipróbálni az életet, de a fogorvosok azt mondták, az állkapocs izületem olyan vacak állapotban van, hogy nem várhatok egy évet a kezeléssel. Így aztán maradtam Magyarországon, belevágtam a másfél évesnek ígért vasalásba és fájó szívvel lemondtam az utamról, mígnem adódott ez a mostani lehetőség. Amikor kiderült, hogy kijöhetek Japánba, már jól benne jártunk a másfél évben, és megnyugtató volt a tudat, hogy itt fejezik be kezelésem. Most pedig a sors fintora, hogy november végén pont a vasak miatt nem tudok hazamenni, itt ragadok Japánban. 

 

 

 

Azon gondolkozom, mi is legyek itt. Az angoloknak és franciáknak könnyű, ők pillanatok alatt kapnak valami nyelvtanári állást, de ha japánokat akarnék magyarul tanítani (mint látjuk, azért akad érdeklődő), felkopna az állam. Mondjuk a tanítás amúgy sem vonz, próbálgattam, de valahogy nem az én világom. De a franciáknak és angoloknak emellett még egyéb lehetőségeik is vannak, rengeteg francia és angol cég két kézzel kap azok után, akik egy picit is gagyognak japánul. Mindig panaszkodom, hogy mennyire nincs esélyem japánokkal beszélgetni, de ha egy picit is élelmes vagyok, itt a Sakura házban simán megtanulhattam volna franciául a lakótársaimtól… Most már persze késő bánat.

Így aztán a nagy kérdés továbbra is fenn áll – mi legyek? Munkavállalói vízumom szerencsére van (még több mint 2 évre), fizetem az egészségbiztosítást is, így biztos könnyebb elhelyezkedni, de pincér legyek, vagy bolti eladó, vagy inkább táncosnő Roppongin? Ez utóbbi jól fizet, de…  Szóval most töröm a fejem.

Pár hónapja még azt gondoltam, ha maradnom kell, majd megkérdezem a céget, amelyiknél gyakorlaton vagyok, hátha a jövőben szükségük lenne a segítségemre – természetesen már némi fizetségért cserébe. Most azonban ezt az eshetőséget csak végszükség és éhhalál esetére tartogatom. Reggelente erőt kell vennem magamon, hogy bevonszoljam magamat a börtönömbe, és számolom a napokat - már csak 13 van hátra a megpróbáltatásból. Immáron nem csak a némaságtól szenvedek, ahogy mindenki egész nap szinte szó nélkül püföli a klaviatúráját, de attól is, hogy a japán tanulás helyett angol, francia és német honlapokat vagyok kénytelen bogarászni. 3 hete nyakamba kaptam az európai bankszektor feltérképezését, minden országban csupán a nagyobb bankokét, és csak a főbb pénzügyi adatokra van szükség, az elmúlt évek egyesüléseire, na meg az egyes bankok különlegességeire. Ha megszereztem ezeket, a riportot már írhatom japánul.

Azt hiszem, a főnökeimben ugyanaz a téves kép él az európaiakról, ahogy mi az ázsiai népekre gondolunk, nevezetesen, hogy jól ismerik egymás kultúráját, nyelvét, szokásait. Pedig ahogy a japánok nem értenek koreaiul, hiába van Ázsiában a két ország, úgy nem értek én hollandul vagy olaszul. De ez nem számít. A bankszektorhoz sem értek, de ez sem számít. Így aztán kutakodom itt is és ott is, és győzelemnek könyvelem el, hogy 2 heti küzdelmem nem volt hiábavaló, a múlt héten megvették nekem a világ 1000 nagybankjának pénzügyi adatait, így legalább valami kézzelfogható dolgot is fel tudok mutatni, de még mindig nem látom át mondjuk a francia rendszert, amiről a világért sincs fent angol anyag.

A múlt héten kiderült, a néma kollégák is látják szenvedéseimet, és meghatotta őket az a tudat is, hogy a közelgő nyelvi teszten nem fogok jól szerepelni, így aztán a háttérben elindult egy „mentsük meg az Annát” mozgalom. Ez annyit takar, hogy a múlt héten már elvittek ebédelni – egyszerre 3 pasi -, és állítólag péntekre szerveznek nekem valami nomikai-t, azaz esti ivászatot.

A nomikai a hagyományos japán cégek életének elengedhetetlen része, amikor a hosszúra nyúlt munkanapot valami szórakozóhelyen folytatják. Ilyenkor félreteszik a napközbeni udvarias hangnemet, a „rangom és a helyzet alapján mit is illik mondani” állandó korlátozását (ezt a mondandót hívják tatemae-nak), és őszintén véleményt nyilvánítanak (honne). Ez az úgynevezett honne-tatemae ellentét minden japán kultúrát oktató tankönyvben szerepel. Az illemet betartva olyan mértékig konfliktuskerülők, hogy az időnként még számomra is – aki szintén nem nagy konfliktusgenerátor – roppant idegesítő. De aztán eljön az igazság pillanata, amikor – például alkohol mellett, amit többnyire nem jól bírnak – kimondják a véleményüket. Én most sajnos egyáltalán nem lettem ezügyben tapasztaltabb, összesen egyetlen értekezleten vettem részt, ahol csak a főnök beszélt és senki sem szólt hozzá, nomikai pedig az eddigi két és fél hónap alatt egyetlen egyszer sem volt. Ez egy ritka cég, de nekem sikerült kifognom. Persze kérdés, hogy a másik végletet mennyire élvezném. Christina, a portugál lány arról panaszkodott, hogy hetente legalább háromszor kell résztvennie valami közös esti mulatságon, hol csak a kollégákkal, hol az üzleti partnerekkel bővítve. Este 11 előtt aligha szabadul, reggel pedig frissen, mosolyogva kell bevonulnia a munkaidő kezdetére. Az ő szenvedéseit tetézi, hogy a japán nyelvvel még csak ismerkedési fázisban van, így aztán jórészt fogalma sincs, miről is beszélnek körülötte. 

A 3 hónap szakmai gyakorlat alatt nem sokat fejlődtem, amit nagyon sajnálok, de áttételesen a munkahelyemnek köszönhetem Yayoit, a japán barátnőmet, akivel a céghez közeli Tokió állomáson ismerkedtem meg, és hetente legalább kétszer együtt ebédelek. Sőt, már több egyéb programot is szerveztünk, például Kamakurába, meg a szilvásgombócomnak is lelkes fogyasztója. Yayoiért már megérte itt dolgoznom. (Ő az itt balra)

 

Egyébként is azt hiszem, a sok élmény mellett a program legnagyobb hozadéka az a sok barát, akikkel szeretném a továbbiakban is fenntartani a kapcsolatot. És akik persze szintén alig várják, hogy hazamenjek, és látogatás jogcímén megcsodálhassák Budapestet...  

Yayoi-jal vettünk mikuji-t (mikudzsi), ami tulajdonképpen egy jövendőmondó vagy kérdéseket megválaszoló lap. Ahhoz, hogy a jóslat valóra váljon, fel kell kötni a szentély közelében található fára. Persze a fák szegények hamar tönkremennek a népszerűségtől, így mostanában már ilyen állványokkal helyettesítik őket. A felkötött lapokat időnként összegyűjtik és elégetik,  így a jövendölés beteljesül.

Egy nagy fadobozból kellett kiráznunk a pálcikát, amin egy szám szerepelt. Ez alapján megkaptuk a magunk mikujiját. Persze olyan régimódi japánul volt írva, hogy még Yayoi sem értette pontosan, így jövőnk továbbra is rejtély maradt a számunkra. Annyit azonban kihámoztunk, hogy állítólag kevesebbet kellene beszélnem…, és hangsúlyt kéne helyeznem az idegen nyelvek tanulására...

 

 

3 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr19713635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andris 2008.10.15. 23:22:33

Pannikám!
Imréékkel ne foglalkozz! Ez már csak így működik, amikor a szerelmesek végre kiszabadulnak a szülői házból. Egyébként képtelenségnek tűnik, hogy pont a japánoknak nincs valamilyen szuper kis kütyüjük horkolás ellen.
Örülök, hogy jól vannak.
Tegyük fizetőssé a blogodat! Akkor biztosan nagyszerűen megélsz majd.

Anita 2008.10.16. 10:53:30

Csatlakozom Andrishoz, biztos van valami horkolás elleni kütyüjük. Egyébként, ha mégsem, akkor feltalálhatnál egyet, szabadalmaztathatnád. Óriási üzlet!!! Nem hiszem, hogy a japánok között csak "nem horkoló" van, vagy csak túl udvariasak....:)

Enci · http://7p8hj8 2008.10.16. 18:50:39

Jaj, de kár, hogy még nem jöhetsz haza!! Milyen jó lenne ha a "nagy japán doktor" befejezné a művét (a szájadban). Remélhetőleg, sőt biztosan, a mikuji-dban ez benne volt (mármint az orvos sikere). Nagyon tetszik a mikuji-kat tartó elem, akár egy kiállítási tárgy is lehetne.
süti beállítások módosítása