HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.03.10. 08:32 Japanna

Megérkeztem

Hát itt vagyok ismét, szívemcsücske Japánban.

 

 

 

 

 

Február 29. péntek – március 8. szombat

Irány Tokió

2008. február 29. Az indulás nagy napja! A gép szerencsére csak egykor indult, átszállás Münchenben, aztán még 11 óra repülés.

9 hónapra 20 kilót összerakni, nehéz feladat. De szerencsére bevált a taktikám, 2 kézipoggyász, egyik alaposan megpakolva, ezt senki se mérte. Aztán Budapesten a szokásos körök, a gép nem az előre bejelentett kaputól indult, de ezt elfelejtették bemondani, csupán gyanús lett, hogy csak páran lézengünk a kapu körül, a jegykezelők meg már 10 perce késnek. Beszálláskor a kapus kisasszonyok közölték, hogy a gép pici, a kézipoggyásztartó még kisebb, egyetlen gurulós kiskoffer sem vihető fel. Csodálkoztak, hogyhogy ezt nem mondták a chek in-nél? Nekem úgy, hogy ezt a kézipoggyászt egyszerűen nem mutattam be, de rajtam kívül volt még legalább 25 kisbőröndös, őket miért nem tiltották le? A kisasszonyok nekiláttak mindenki kézikofferét felcímkézni, aztán kiadták feladatként, hogy ezeket vigyük a géphez, és ott adjuk át a stewardesseknek. Egy német pasi páncéltáskát hozott 2 hatalmas lakattal, kétségbeesve telefonálgatott, mert a főnökei által kiadott utasítás szerint a táskát folyamatosan magánál kellett tartania. De a kisasszonyok nem kegyelmeztek, a szabály az szabály, a páncéltáska egyszerűen nem vihető fel.

A kistáskák felcímkézése majd 30 percig tartott, a gépek már fel kellett volna szállnia mire az utolsóra is rákerült az azonosító. Én nem rohantam, a nagy sorbaállás alatt inkább olvasgattam, így az utolsók között ballagtam a géphez. Ott az utasításnak megfelelően át akartam adni a csomagomat. A stewardess csodálkozva nézett - én már a sokadik vagyok, aki valamiért át akarja adni a kofferét. Minek? Miért nem akarom inkább az ülésem feletti csomagtartóban elhelyezni? Hát befér?- csodálkoztam. Hát persze - mondta – akkor jöjjek vissza, ha már nincs hely, és nem férne be… A hosszú gépen középen, kb. 5 méteren valóban kisebbek voltak a rekeszek, de a gép nagy részén normális méretű csomagtartók voltak, mindenki gond nélkül bepakolt. A gép majd fél óra késéssel végre felszállt. Münchenben alig maradt időm az átszállásra…

 

A München – Tokió közti 11 óra hamar eltelt. Szerencsére kisebb géppel repültünk, az ablak mellett ültem és így csak egy szomszédomon kellett átmásznom, ha ki akartam menni. Ez az úr ráadásul normális volt és nem volt büdös. Élénken él bennem az utolsó utam emléke, amikor egy rettenetes száj- vagy inkább gyomorszagú pasi mellé kerültünk Erikával. Nekem mázlim volt, a figura mellett közvetlenül Erika ült, de én így is hányózacskóval a kezemben töltöttem az út utolsó pár óráját. Nagyon féltem, hogy ez megismétlődhet, de most szerencsére nem ez lett, sőt kényelem volt és nyugi és meleg, úgyhogy kivételesen egész nagyot aludtam. És különben is elnyomta a félelmemet a fülfájásom. Még sose volt, most lett. Alig vártam, hogy leszálljunk. Még utána is napokig úgy éreztem magam, mintha víz alatt lennék, sőt valójában a bal fülemre még mindig félig süketnek érzem magam. Különös módon az apró zajokat tökéletesen hallom, de ha egy pici alapzajban beszélnek hozzám, nehezen szűröm ki a szavakat. Miután magamat sem hallom rendesen, néha azon kapom magam, hogy kiabálok…


"Hazatérés"

De végre megérkeztem Naritára, bejutottam Tokióba, vártak, hazahoztak. Mint kiderült, nem Tokióba, hanem Kawasakiba. A két város persze tökéletesen össze van épülve, csak picit hosszabb a bejutás.

Ayako és Takuo laknak itt. Ayako az Ishibashi család nagyobbik lánya, náluk laktam amikor 8 éve először betettem a lábam Japánba. 3 hét csoda – így emlékszem az egészre. Aztán 5 éve, amikor nyáron voltam itt, ismét az Ishibashi család fogadott be. Ayako és Takuo akkor házasodtak, én is ott voltam az esküvőn. Ayako azóta Nakano néven fut. Most tehát pontosan szólva Nakano Takuo és Nakano Ayako új házában lakom Kawasakiban, a dombtetőn. A ház csodás, a kilátás gyönyörű, a szobám kényelmes, csak sokat fázom. A szobámba bekerült egy elektromos olajkályha, ami égeti az olajat, ezért egy idő után nem csak szagos, de elhasználja a levegőt. Így aztán túl sokáig nem használható, éjjelre meg semmiképp sem. A falak fából vannak, a szoba hamar lehűl. Több reggel, amikor bekapcsoltam a fűtőt, 8 fokot mutatott a szabályzója. Hogy ez igaz-e, nem tudom, mindenesetre nagy lelkierő kell ahhoz, hogy fölkeljek. A fürdőben/vécében még nehezebb. Szerencsére megtapasztaltam, hogy a vécéülőke fűtött. De így sincs sok kedvem ücsörögni rajta.  Pláne kipróbálni azt a sok gombot, ami mind az én kényelmemet szolgálná. Talán, majd ha melegebb lesz, talán…

Igazság szerint van a szobámban még egy fűtőeszköz, meglehetősen alacsony hatásfokkal. Ez a fűtőszőnyeg, ami a rendes szőnyeg alatt fekszik. 10 fokozata van, emellett időkapcsolója, és azt is be lehet állítani, hogy a teljes szőnyeget vagy csak a felét melegítse. Kipróbáltam, ha a szőnyegen ücsörgök vagy térdelek, tényleg nagyon kellemes, amúgy viszont nem sokat ér. Inkább pszichés haszna van.    

 
Nem erre a hidegre készültem. Egyáltalán nem. Otthon megkérdeztem Sannomiya sant, aki az Obayashi képviselőjeként már 2 éve Budapesten él, hogy milyen időre számítsak. Mondta, még véletlenül se cipeljem el a télikabátom, és erre bíztattak mások is. Megfogadtam a tanácsot. 4 napig magamra húztam már az összes pulóverem, harisnyámat, annyira vacogtam, de hiába. Ha Ayako nem ajánlja fel az egyik meleg kabátját, hát lehet, hogy most már betegen fekszem. A kabát Ayakonak jóval a térde alá ér, nekem talán combközépig. Az ujja viszont kötött és olyan hosszú, hogy még kesztyűként is használhatom. De így is fázom. Idén szokatlanul hideg van. Nagoya környékén, 400 kilométerrel délebbre még most is havazik. Alig várom már a tavaszt és a cseresznyevirágzást…

 
Szerencsém volt, hogy a repülőn aludtam, így nagyobb gond nélkül át tudtam vészelni az első itteni délutánt, illetve este későig kitartani. Este nagy lakomát csaptak a tiszteletemre, átjött az egész Ishibashi család, Papa, Mama, Haruko san és a Nagymama. Volt minden, szusi, tempura, szaké, egyéb specialitások, nem is tudtuk mind megenni, még a következő 2 vacsorára is jutott belőle.

Hétfőn volt 3. hó 3, a lányok napja, amikor minden lányos házban kiteszik a hercegi párt a kíséretével. Persze a dekorációt már napokkal előbb elkészítik, itt is kitették a párt, amit valami nagynéni készített papírmaséból gyönyörű festéssel, még 30 éve, amikor Ayako megszületett. (Takuo most, február 29-én töltötte a 32diket, végre egy év, amikor volt szülinapja)

A szombat esti vacsorán mindenféle, az ünnephez kapcsolódó specialitást ettünk meg ittunk. Van valami finom édes ital, aminek elfelejtettem a nevét. Tejszerű, apró rizsdarabokkal. Ez a szaké elkészítése után marad a hordó vagy ki tudja mi alján, picit beédesítik és melegen adják a gyerekeknek a lányok napján. Magában is finom, de kipróbáltuk szakéval is felhígítva. Mind az utóbbira szavaztunk…

Aztán ettünk kagylólevest, aminek persze megint csak nem tudom a nevét. Ez szinte víz, amiben egy darab kibontott, középméretű, főtt kagyló van. Lányos zavaromban sajnos elfelejtettem lefotózni, pedig ez is csak ehhez az ünnephez kötődő specialitás.  A kagyló belsejét megeszik, a levet megisszák, aztán lehetne játszani. Bár ránézésre egyformának tűnnek, nincs két egyforma kagyló, ezért a kettészedett kagylók közül csak az eredeti párok összeilleszthetők. Állítólag régen nagy móka volt, hogy ilyenkor összegyűltek, mindenki kapott egy fél kagylót, és a fiúk és lányok megpróbálták összeilleszteni őket. Ha sikerült, az jelentett valamit…    


Hol is lakjam? 

A Wasedán az „orientáció” csak szerdára volt előirányozva, úgyhogy az addig fennmaradó időben nekiláttam a lakáskeresésnek. Itt nagyon kellemes, a házigazdáim nagyon aranyosak, sőt felajánlották, hogy ha akarok, végig maradhatok, mégis nagyon vágyom arra, hogy önálló otthonom legyen. Öregszem… Nehezemre esik már a majdnem másfél órás utazás az egyetemig (ez irányba, ami itt Tokióban teljesen hétköznapi). Nem akarom már reggelente megpakolni a hátizsákom, kitalálni, hogy egész nap mire van szükségem, satöbbi. És vágyom a megszokott a magányra, hogy független legyek, hogy ne kelljen bejelentenem, mikor jövök haza…

Van itt egy nagyon jó, de talán mégsem megfelelően felkapott üzlet – szállást bérbeadni a külföldi diákoknak. A japánok általában félnek, nem szívesen adnak ki lakást vagy szobát a külföldieknek. A külföldiekkel nem lehet japánul kommunikálni, összepiszkolják, lerombolják a lakást, aztán bejelentés és fizetés nélkül meglépnek – ez a sztereotípia. Ráadásul a bérlőknek – az egy havi közvetítői díjon, a bérleti díjon és az általában 2 havi kaución felül – még kulcspénzt vagy hálapénzt is kell fizetniük a tulajnak. Ez is általában 1 havi – köszönet azért, amiért oly kegyes, és bérbe adja a lakását. Egy kb. 20 négyzetméteres lakás bérleti díja – persze helytől függően – 60-80 ezer yen, jobb helyen 100 fölött. A kaució se kevés, de legalább visszajár. A bérlő által megfizetendő közvetítői díj és hálapénz viszont igencsak nagy érvágás. Egy havi 80 ezres lakáshoz minimum 400 ezres indulótőke kell. A pár 10 ezer yenes rezsi ráadás, és akkor még jön a hosszadalmas papírmunka, szerződni a szolgáltatókkal. De mindez csak akkor, ha végre sikerül találni valakit, aki egyáltalán hajlandó kiadni a lakását a külföldieknek.

Van persze néhány nagy cég, amelyik fantáziát lát a külföldiekben, de ezeknél is fizetni kell a közvetítői díjat meg gyakran a hálapénzt, és persze rögtön pénzes külföldiekre utaznak, úgyhogy helyből párszázezres lakásokat kínálnak. A külföldi diákokat kevesebb célozták meg, pedig csak a Wasedán 2700 külföldi diák tanul.

És akkor jött a Sakura House, amelyik olyan felkapott, hogy már megengedheti magának, hogy pl. a külföldről befutó internetes érdeklődésekre egyáltalán ne reagáljon. A lakások és szobák így is pillanatok alatt elkelnek.

Az ő áraik valamivel magasabbak, de a feltételeik nagyon kedvezőek. A 70-80 ezres lakáska (18-20 négyzetméter) havidíja kb. 120 ezer yen, viszont ebben benne van a rezsi, van valamennyi bútor, és nincs kaució, nincs hálapénz, csak valami minimális, 30 ezres depozit. Ebből a végén 20at adnak vissza, 10et lenyelnek takarítási díj címén. Szerződni akármeddig lehet, tehát nem kell ma megmondanom, hogy 1 hónapot vagy egy évet akarok maradni, annyi a feltétel, hogy a kiköltözést minimum 3 héttel korábban jelezni kell. Van soknyelvű (talán 8 nyelvű) honlapjuk, ami mindent alaposan elmagyaráz, hely alapján lehet keresni, méret stb. alapján. Elmondják, hol a lakás, melyik megálló hány perc gyalog, onnan metróval mennyire vannak a nagyobb helyek, és persze részletes alaprajz és fotók, amik tényleg azt mutatják, ami valójában van (óó, francia/olasz hostelbookerek, van mit tanulnotok)!   

 

Én már vasárnap nekifogtam a lakáskeresésnek, egy kétszobás guest house-ot néztem meg. Ez gyakorlatilag társbérlet, ahol osztozni kell a konyhán, fürdőn a többi bérlővel. A hely jó volt, 5 perc az egyetem, a konyha, a vécé, a fürdő teljesen rendben, de a szobát nem láthattam, mert amíg lakják, csak akkor mutogatható, ha ott van épp a bérlő. A szoba egyébként japán stílusú, tatamis, amiben nincs ágy, csak egy leteríthető futon, nincs szekrény csak egy gurulós ruhafogas. Mindez 8 négyzetméteren, ami számomra hosszú távon kutyaól. De nem csak ez döntött, hanem inkább az, hogy a lakás csak kétszobás, és a lány, akivel együtt kellett volna laknom, valahogy nagyon nem volt szimpatikus. Azóta Miki - aki egy másik magyar ETPs versenyző- már kibérelte a szobát. Kíváncsi vagyok, hogy fogja érezni magát…

 

Egyébként szerencsém van, hogy február 29-én indultam ide és nem március 1-jén, pedig többen kérdezték, nem félek-e, hogy ezen a ritka dátumú napon esetleg megbolondulnak a számítógépek.  Miki elsején indult – aztán végül 4-én érkezett meg. Az otthoni nagy vihar miatt a gépe Bécs helyett először Grazban volt kénytelen landolni, és mire elérték Bécset, a tokiói járat már messze járt. Ő ugyan Bécsen keresztül jött én meg Münchenen át, de mindkettő délkörül indul Pestről, úgyhogy valószínűleg én is ugyanígy lemaradtam volna… Azt hiszem, nagyon rosszul éltem volna meg, lélekben már rákészültem az útra, elbúcsúztam mindenkitől, az előző napokat már olyan pörgésben töltöttem, hogy hirtelen nem is tudtam volna mit kezdeni az otthoni ajándék napokkal. Ráadásul nekem jópár nap kell amíg hozzáedződöm az időeltolódáshoz (most 8 órával vagyunk előrébb), és 5-én már kezdődött az egyetemi program, a késő esti kötelező mosolyszeánsz. Így is nehéz volt, úgy még nehezebben bírtam volna.

 

Szerencsére Sakuráék percről percre az aktuális állapotot mutatják, így már hétfőn találtam a honlapjukon újabb ajánlatokat. Amint megbeszéltük, hogy kedden délelőtt megnézem az egyik szobát, már be is rakták a foglalás alatt kategóriába, tehát nem az „aki gyorsabban fizet, az viheti” szabályt használják.

Ez a társbérlet már belépéskor nagyon szimpatikus volt. Például nagyon kellemes meleg volt, tehát van fűtés, és feltételezem, lesz fűtés az ősszel is. Nyáron meg hűtés…

Az épületbe belépve, ahogy a japán lakásokban is illik, rögtön le kell venni a cipőt. Jobbra-balra nyitott rekeszek, ahova be lehet tenni őket, minden szobához sok-sok rekesz, tele cipőkkel. A bejárati ajtó persze nem zárt, csak az nem jön be, aki nem akar. A cipők meg ott vannak szabadon, ugyanígy a konyha, fürdő, tele mindenféle holmikkal. De itt általában senkinek sem jut eszébe bejönni és elvinni ezeket. Ezt annyira szeretem!

A folyosóról 6 szoba nyílik, mindkét oldalon 3, aztán nagy konyha, 2 vécé meg 2 zuhanyzó. Sajnos csak 1 fogmosó, pedig azt egyedül képes vagyok órákra kibérelni…

A szobát megint csak nem láttam, másokét se, mert senki sem volt otthon. De azt tudom, hogy ez a szoba végre nagy, 18 négyzetméter, és ágy is van meg polc, meg 2 asztal is, sőt internet is. Volt egy nagy üzenőtábla a konyhában, erről tudom, hogy most van egy francia, egy spanyol, egy belga meg egy ír lakó, meg még valaki. Én meg majd a koreai helyett fogok beköltözni. Úgy emlékszem, mindenki neve mellett az volt, hogy majd egy évre van itt. Lesz itt nemzetközi élet, már látomJ - ez ugyan nem fejleszti a japán nyelvtudásom, ami itt, a családnál napról napra fejlődhet, viszont túl nagy magányosságom sem lesz. Ráadásul a japán viszonylatban szokatlanul nagy szobában végre nem fogom olyan bezárva érezni magam. Az egyetem is egy megálló, gyalog kb. 20 perc, de szeretnék majd biciklit bérelni, és akkor…

 

Kagurazaka amúgy most az egyik legfelkapottabb hely, tele van régi kis boltokkal meg éttermekkel, kis kertecskékkel, és ezek iránt nemrég nagy nosztalgia kezdődött. A sok kis régi boltot az elmúlt években mások vették meg, de a felújításkor meghagyták a régi dizájnt, úgyhogy igazi paradicsom lett. Aki csak hallja, hogy oda költözöm, mind irigykedik.  

Sajnos a 3 hetet ki kell várni, így legkorábban csak március 25-én költözhetek be. Addig még majdnem 3 hét, valahogy ki kell bírnom. A bejárás lesz nehéz. Hétfőtől már kezdődik a suli, ráadásul reggel 9kor. Innen a legnagyobb csúcsforgalomban kell elindulnom. A héten kétszer is mentem így reggel, és bizony alaposan megszenvedtem. Ez itt kint nem az a hely, ahol azt mondhatom, nem baj ha nem férek fel, megvárom a következő szerelvényt. Egyrészt az is tömve lesz, másrészt akkor nem biztos, hogy elkapom a csatlakozást. A mi megállónknál csak a személyvonatok állnak meg, 2 megállóval odébb lehet átszállni a gyors meg félgyors meg „mit tudom én milyen” gyors változatokra. Persze azok is tömve, és még mindig minden megállónál befér minden ajtón legalább 20 új utas. Újra meg kell tanulnom, hogy kell helyezkedni. Az se jó, ha középen vagyok kapaszkodási lehetőség nélkül, ha felpréselnek az oldalkorlátra, de az se, ha odakerülök az ülő utasok elé, mert rettenetes erővel kell tartanom magam, hogy ne essek az ölükbe. Próbáltam olvasni, de nem ment, mert a könyvem már nem fért el. Majd szerzek valami nagyon pici könyvet, meg a reklámokat szoktam olvasgatni, úgyis eltartanak egy darabig.

És megkeresem a kifejezetten nőknek fenntartott szerelvényt, vagy a vonat elején vagy a vonat végén van. Az feltűnt, hogy rajtam kívül milyen kevés nő utazik a kocsiban, de ezt annak tudtam be, hogy sokkal több a dolgozó férfi, a nők többsége otthon van. Valahogy nem jutott eszembe, hogy már évekkel ezelőtt is láttam, bevezették, hogy bizonyos kocsikban reggel és este csak nők utazhatnak. Ayako azt mondja, általában azok is tömve vannak, mégis valahogy megnyugtatóbbnak érzem, hogy nők passzíroznak halálraJ És arra is számítok, hogy ők alacsonyabbak, így a fejem jobban kilóg majd és jobban jut nekem egy kis levegő is.  

 

A tokiói közlekedés a külföldieknek is nagyon kényelmes és érthető, szerintem a legtöbb helyen latin betűkkel is ki vannak írva a megállók, jók a magyarázatok. De itt Kawasaki felé már nem minden ilyen egyértelmű. Ráadásul rengetegféle gyorsvonat van, egyik itt áll meg, a másik ott, a végállomások száma is követhetetlen. Takuo már az első nap nyomtatott nekem egy menetrendet meg hálózatrendet, mégis nehezen látom át a helyzetet.

Kedden két és fél óráig tartott hazakeverednem. A vonatom rózsaszín helyett piros vonal volt, nem állt meg ott, ahol le akartam volna szállni, túlvitt. Sebaj, majd egy személlyel visszajövök, csak 4 megálló, gondoltam. Persze a visszavonat pont elment, 10 perc várakozás, de a következőn még ülőhely is volt, leültem, olvastam és számoltam a megállókat. 2 megálló múlva hosszabban vártunk, azt hittem, csak elengedünk néhány gyorsvonatot. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megint más irányba megyünk, megint visszafelé. Ja, ez rövidített személyvonat, amit a hálózatrend nem jelez. Ismét leszállás a következőnél, jó hír, már csak 3 megállóval vagyok túl a célállomásomon. Újabb fellépcsőzés, átvonulás, lemászás a visszafele menő vonat peronjához, újabb 10 perces várakozás. Vonat jön, én fel, persze ez is rövidített járat, úgyhogy a következő megállónál gyors átszállás a folytatásra, várakozás, stb. 1 óráig vonatoztam ide-oda, itthon persze már aggódtak, hogy hova lettem…

Amikor elmeséltem a történetem, jót nevettek. A japán mama ugyanezt játszotta el kb. egy hónappal ezelőtt…


Executive Training Program Japan, 2007-2008 

Csütörtökön este volt az ETPs program itteni nagy megnyitója a Westin Hotelben. Gyönyörű, 26 emeletes hotel, a tetejéről parádés kilátás. De mi a föld alatt voltunk, egy hatalmas teremben. Csinnadratta, süppedős szőnyeg, finom ételek, vonós kvartett, 140 vendég, hatalmas felhajtás, rengeteg beszéd. Az összes uniós nagykövetet meghívták, érdekes módon mégis csak a kelet-európaiak jöttek el. Pedig van jópár nyugat-európai ETPs is, például csak franciából 6 van a csapatunkban, de rájuk senki sem volt kíváncsi a nagykövetségükről…
Mindannyiunkat bemutattak, meghajlás, mosolygás, taps…
Aztán kezdődött a netwörking-ölés. Ez nekem halál, de edződöm…

A mi nagykövetünk is ott volt, kaptunk meghívást a március 15-ifogadásra, ami 14én lesz, de délben, félig iskolaidőben…
És eljött a Sumitomo Chemicaltól is két ember, akik Mikinek meg Viktornak, a másik 2 magyar srácnak már segítettek helyet találni a gyakorlat idejére. Nagyon kedvesek voltak, az egyikőjük, Ohira úr meg is hívott minket vacsorára rögtön a fogadás után. Nem mondom, hogy jóllaktam a fogadáson, többször volt, hogy végre eljutottam az ételig, megpakoltam a tányéromat, aztán jött valaki, hogy beszéljünk, én egy pillanatra leraktam a tányért, és mire érte nyúltam volna, a készséges pincérek már elszállították. Volt egy különösen beszédes úr, tőle 20 percig nem lehetett elszakadni, annyira sokat beszélt szinte levegővétel nélkül, hogy még elnézést kérni se találtam szünetet. 

Megfogadtam Péter tanácsát, és erre a fogadásra felvettem azt a gyönyörű kínai ruhát, amit együtt vettünk Bécsben. Péter azt mondta, tegyem fel az I-re a pontot, ebben a ruhában mindenki emlékezni fog rám. Hát feltettemJ Tényleg nem volt hatástalan, nem nagyon volt ember, aki ha beszélt velem, ne tett volna valami elismerő megjegyzést a ruhámra. Sosem tudom meg, a sok barátságos közeledésből mennyit hozott maga az ETPs létem, és mennyit a ruha. Én azt a tapasztalatot vontam le, így könnyű megtartani a vékony, jó alakot. Ha nem férfiak, akkor a ruhámat dicsérő kedves nők vettek körül, alig jutottam a tálak közelébe.

De azért így is ettem valamit, vagyis nem éhgyomorra ért Ohira úr vacsorameghívása. Csak minket magyarokat hívott meg a hotelben az egyik japán étterembe. Mindannyiunknak külön hatfogásos menüt rendelt, már az üdvözlő meg előételekkel jóllaktunk, aztán a főételek… És minden annyira finom volt, persze gyönyörűen tálalva. A srácok is nagyon megküzdöttek. Sok finom szasimi (nyers hal), aztán egy hatalmas sült hal, aztán sabu-sabu (vékony hús – ebben az esetben hal – épphogy meggőzölve). Vicces volt ahogy Viktor udvariasan próbált magába tuszkolni valamit a sabu-sabuból. Miki is épphogy belekóstolt, aztán ügyesen megpróbálta a halszeleteket a tálja szemközti oldalára úgy átcsoportosítani, hogy a szembe ülő meghívónk minél kevesebbet lásson belőlük, s úgy tűnjön, Miki egész sokat elfogyasztott. Én jót mosolyogtam, mert erre még direkt tartalékoltam némi helyet. Most vagyok nyolcadszor Japánban, de még sosem ettem sabu-sabut, annyira drága…
És mindezt betetőzte még a szokásos rizs, meg miso-leves (rendes ebédnek beillő adag), aztán a desszert. Majdnem fél12 volt mire végeztünk. De Ohira úr annyira drága volt, hogy hívott egy taxit és egy taxicsekkel mindannyiunkat hazautaztatott. 0 óra 25kor szálltam ki a taxiból, így is volt egy óra hazáig, mi lett volna, ha ugyanezt az utat még vonattal kellett volna megtennem?

 Ráadásul péntek délelőtt még várt ránk a szintfelmérő nyelvi teszt meg interjú. Aztán este újabb fogadás, csak most a korábban végzett ETPsekkel találkoztunk. Annyi üzlet, annyiféle ember, náció, már nem is tudom követni, ki-kicsoda volt és miről beszélgettünk. Persze megint éhen maradtam, és persze ismét jött a hideg meg a hazabumlizás.

 A party előtt a srácokkal még elmentünk megcsináltatni az orvosi igazolást, hogy egészségesek vagyunk. Az egyetem összes klubját használhatjuk, de a sportoláshoz orvosi igazolás kell, meg EKG. Az egyetem is végez ilyen vizsgálatot, de az is fizetős, és mivel a japán diákoknak csak április elsején kezdődik a tanév, addig nem is elérhető a szolgáltatás. Viktor meg Miki szemfülesek voltak, úgyhogy már fel is fedeztek valami kis kórházat, ahol vállalták a vizsgálatokat. Kb. 2 óra alatt mindhárman készen is lettük. Bennem volt az elhatározás, hogy megmutatom a fülemet is (miközben arról kérek igazolást, hogy mehetek az uszodába), de a helyről kiderült, hogy ortopédia… Rögtön kaptunk egy kis kártyát, hogy nyilvántartásba vettek, és mondták, ha megsérülünk, nyugodtan mehetünk hozzájuk. Magánkórház, jó a marketingjük…


Élet a Wasedán 

Szerdán az orientáció után körbevezettek minket a campus egy részén. Hatalmas és gyönyörű, a könyvtár épületén hatalmas felirat, Sapientia… Az épületekben is van valami angolos beütés, hirtelen nem hittem el, hogy Japánban vagyok.

Van egy új egyetemi szervezet is, az International Community Centre, ide is elvittek minket. Nagyon lelkesek meg kedvesek voltak, rögtön segítséget ajánlottak. De egyelőre csak mi magyarok ugrottunk rá, Viktornak rögtön adtak kontaktot a dzsúdóhoz, már meg is néztük, Mikinek a focihoz, nekem meg megadták a taicsi tanár elérhetőségét. És amikor meghallották, hogy érdekel a tradicionális japán tánc, rögtön hoztak egy meghívót. Vasárnap a Shibuyan egy hotelben lesz egy egész napos bemutató, nézzem meg, s ha érdekel, csatlakozhatok. Azt hiszem, megyek, és ha minden igaz, eljön velem Christina, a portugál lány.


Utóhang

Ma – szombaton- itthon maradtam, pihenek.

Hétfőtől kezdődik a suli, bár az első 2 hétben még csak délelőtt lesznek óráink, a délután szabad, hogy elintézzük ügyes-bajos dolgainkat. Be kell jelentkeznünk a városházán, bankszámlát nyitni, telefont venni, csupa nemszeretem dolog. De talán nyelvgyakorlásnak pont jó lesz...
 

Ma éjjel átéltem két földrengést. Mintha valaki alaposan rázta volna az ágyam. Meglepett, hogy mennyire nem félek. Itt nem lehet bajom...

 

 

 

11 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr68373748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Goldmund 2008.03.10. 09:42:06

Ausztráliában sem fűtenek, pedig ott is tud rendesen hideg lenni télen. Nem fáznak meg állandóan?

kriszti 2008.03.10. 10:04:06

szia Anna
na végre hallani Rólad!!
most bloggolok először, uh nézd el ha bénácska vok))
örülök neked!
vigyázz magadra, puszi jk

Enci 2008.03.10. 12:48:31

Szuper érdekes, amit és ahogyan írsz. Nagyon örülök, hogy kicsit mi is ott lehetünk, s várom a további írásokat. Puszi neked Enci

Aszalós Zoli 2008.03.10. 14:28:25

Én is minden jót kívánok, bárcsak ott lehetnénk! Apósom Hermann János is most repül pénteken Tokióba. Puszi Zoli

Aszalós Péter 2008.03.10. 16:33:04

Egy ilyen blog teljesen struktúrálja az élményeket. Nekem is kellene indítanom egyet.
Örülök, hogy a ruha bevált, biztos voltam benne, hogy elsöprő többsége lesz a csodálkozóknak. Hadd fájjon a foguk...

Noncsi 2008.03.10. 18:13:23

Kíváncsi vagyok az Anna féle Lakótársat keresünk sztorijára... Annyira jó lehet ilyen sok emberrel együtt lakni. Alig várom a képeket!!!!!!!!!!!! (És a ruháról is lécci.)

norka 2008.03.11. 00:28:53

Hahó!
Jöhetnek a fotók is! :)
Nagyon ügyes vagy, már a régi beszámolóid is blog ízűek voltak. Ha meg már bent leszel Kagurazakán és lesz interneted, inkább írj minden nap egy picit.
Légy szíves, ne legyél beteg. Itthon már megindultak kiku-shidare-zakura rügyei, már nincs messze a tavasz!
Üdv a jelenlévő Aszalósoknak is!
Ohayougozaimasu :)

Norka

roenka 2008.03.11. 08:21:13

Nagyon jó a kép :-), meg a leírások is. Azon morfondíroztam, hogy vajon jelentenek ezek a nevet valamit? Lehet hogy Nakano Ayako valójában Kovács Virág?
A legjobbakat, R

tiboru · http://blogrepublik.eu 2008.03.13. 07:31:40

Én az kérdezném, hogy egy japán fogadáson nem nézik rossz szemmel egy európain a kínai ruhát?

Biztosan csak én vergődöm a közép-európai előítéletek és szellemi béklyók csapdájában, de ha egy magyar fogadáson egy ázsiai mondjuk orosz vagy román népviseletbe öltözne, nem lenne túl népszerű.

Altonovo 2008.03.16. 15:23:14

Üdülés olvasni a blogodat!
Jó látni, hogy milyenek is a valóságban azok a sokat szidott mai fiatalok.
Köszönöm, hogy a karrierépítés és önképzés közben arra is találsz energiát, hogy a régi baráti kapcsolataidat ápold és hogy a világtól sokféle (anyagi, fizikai,nyelvi)korláttal elzárt honfitársaid előtt is nyitogatod a horizont kiskapuját!

Évi 2008.04.17. 12:32:03

szia Anna, mindjárt írok neked jól e-mailt, de azért jelzem,h néha nézegem a blogod. jó kicsit ott lenni, ahol most te vagy.:)
Évi (swiet)