HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.03.19. 13:49 Japanna

Yokosuka 1

Úgy tűnik, Tokyo után Yokosuka lesz az a város, amelyet ittlétem alatt a leggyakrabban meglátogatok.
 
 

Itt található ugyanis a Kanagawai Fogorvosi Egyetem és Kórház, valamint a híres Sato professzor. Utóbbi csak abban a kevés időben, amikor éppen Japánban van, és nem a világ valamely másik pontján.

 

 

 

 

Sato professzor egy megnyerő idős úr, szaktekintély, akinek 5-6 ezer dollárba kerülő - egy hetes – amerikai és európai wörkshop-jairól néhány magyar fogszabályzó szakorvos csak álmodozva beszél.  

 
 

Nekem abban a szerencsében van részem, hogy a professzor elvállalta, itteni tartózkodásom alatt folytatja a tanítványa által Bécsben elkezdett kezelésemet. A lassan két éves tortúra tehát folytatódik.
Tudtam persze, hogy az első szemrevételezés után nem ő fogja személyesen állítgatni a drótjaimat, de így is büszkeséggel tölt el, hogy ….

 
 

Az itteni életem megszervezésébe a múlt héten tehát az is beletartozott, hogy kinyomoztam az elérhetőségét majd felhívtam a professzor urat. Nagy szerencsémre kiderült, hogy éppen itthon van, ráadásul épp a hétvégén rendel, így szombaton nekivágtam, hogy felfedezzem Yokosukát.

 

A jelenlegi otthonomból eljutni Yokosukába már maga egy kaland. A távolság mindössze 60 kilométer, de ezt 4 átszállással, azaz 5féle vonattal, mintegy másfél óra alatt lehet megtenni. Ehhez jönnek még az állomásig tartó séták, tehát jó nagy utazásnak néztem elébe.

 
 
 

Persze itt közel sem olyan veszélyes a helyzet, mint odahaza. Létezik ugyanis egy nagyon jó internetes útvonaltervező program, amely az ország összes vasútállomását tartalmazza, beleértve az utolsó kis falu legkisebb állomását is. Természetesen nem csak ennyit tud, hanem azt is, hogy ezen állomások között mikor és hogy közlekednek a vonatok, valamint azt, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy egy közepes tempóban sétáló felnőtt átérjen az egyik járattól a másikig. Nincs tehát más dolgunk, mindössze beírni a kiindulási és célállomás nevét, percre pontosan megadni, hogy legkésőbb mikor akarunk megérkezni, vagy esetleg mikor szándékozunk elindulni, belefér-e a költségvetésünkbe a drágább vonatjegy, vagy maradjunk az olcsóbb verziónál, stb. Egy klikk, és a program máris kiadja nekünk a legmegfelelőbb útvonalat:
Szállj fel mondjuk 11.02kor erre és erre a vonatra, 6 megálló múlva, 11.16kor szállj le és sétálj át egy másik megnevezett vonal ilyen és ilyen irányba tartó szerelvényéhez, ami 300 méterre van és 11.19kor indul, menj vele 5 megállót, szállj le 11.27kor, vonulj át a 11.30as …hoz, és így tovább.

 
 

Talán mondanom sem kell, meglehetősen izgatottan vágtam neki az útnak, vajon tarthatóak-e ezek az időpontok. Oda fogok-e érni? Ha csak egyetlen vonat is késik akár egy percet, az számomra fölborítja a teljes útitervet. Ráadásul ott vannak ezek az igencsak szűkre szabott átszállási idők. Mi van ha nem találom meg valamelyik vonalat?

Bár nagyon izgultam, természetesen odaértem…  Azt azért hozzá kell tennem, az átszállási időket nem a magamfajta, könnyen eltévedő utasoknak kalkulálták, hanem azoknak, akik eleve tudják, merre vonuljanak. Én többnyire futva tettem meg a vonalak közötti távot, s kezemben a kinyomtatott útvonaltervvel szinte mindig megkérdeztem valamilyen szakembert mielőtt végleg berohantam volna valamelyik peronra. A taktika bevált, de volt néhány meleg helyzet…

 
 
 

Mindenestre végül sikeresen megérkeztem. Dél volt, végre meleg, és szépen sütött a nap. Mivel Yokosuka a tengerparton fekszik, kitaláltam, hogy a kórház után – ami a térkép szerint egész kint van a parton - kisétálok a beach-re, és pihenek egy nagyot.
Hát ezzel alaposan mellélőttem. Itt ugyanis nincs beach, csak amerikai tengerészeti támaszpont, Amerikán kívül a legnagyobb a világon, 23 ezer emberrel (ebben már a civilek is benne vannak). Persze ezt csak azóta tudom, akkor még csak békésen ballagtam a kórház felé, befordultam egy sarkon – és tessék, fegyveres amerikai katonákkal néztem szembe. Katonák terepszínű egyenruhában, narancssárga láthatósági mellénnyel… Hamar rájöttem, hogy rossz helyen járok, ők is mutogattak, hogy menjek másfelé.

 

A kórház és az egyetem közvetlenül a támaszpont mellett van, azért hamar akadt valaki, aki útbaigazított. Elég furán éreztem magam. Azon a környéken a házakban szinte csupa amerikai lakik, az utcákon alig találkoztam japán arccal, fekete srácok gördeszkáztak a délutáni napsütésben…

Ez lenne ott bent valami amerikai rész, azért annyira mégsem védett, hogy távolról ne lehetett volna lefotózni.

 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kórházban Sato professzor kedvesen fogadott, megvizitált, majd kirendelte nekem kezelőorvosul Kawagoe doktornőt, aki az egész csapatból a legjobban beszél angolul. A doktornő szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy azért japánul is lehet velem kommunikálni. De ettől függetlenül újra meg újra visszatért az angolhoz.

 
 

Nagyon dobogott a szívem, de nem a rám váró kínzások miatti félelemtől. Igazából azon izgultam, hogy mibe fog ez nekem kerülni? Azok után, hogy Bécsben már kifizettem a teljes kezelést, jó sok ezer eurót, most eljöttem oda, ahol a világon szinte a legdrágább a fogszabályoztatás. Milliók táncoltak a szemeim előtt.
A professzor nem volt szégyenlős, körülbelül az ötödik percben rátért az anyagiakra. Megkérdezte, mennyit fizettem Bécsben és hogyan. Én beszámoltam az eddigi költségekről, majd mindenre felkészülve vártam az ítéletet... Hát, sajnos ingyen nem tudjuk vállalni a kezelését – mondta - Sajnos minden alkalommal fizetnie kellene 3 ezer japán yent. Ja, és ehhez 150 yen áfát….

 

Innentől már ment minden, mint a karikacsapás. Megkönnyebbülten dőltem hátra a hatalmas székben, és mosolyogva végigcsináltam a következő két óra összes vizsgálatát. Fotózás elölről, oldalról, tátott szájjal és becsukva, viaszok és gipszek, harapások és lenyomatok sorozata, végül 4 darab röntgen. Úgy éreztem magam, mintha körülöttem forogna a Világ.

 
 

A japán fogorvosi rendelővel kapcsolatban volt bennem egy képzelés, valami nagyon modern berendezést vártam, talán robotokat, meg beszélő székeket, nem is tudom. Már előre készültem is, milyen csodákkal fogok megismerkedni. Ilyen szempontból egy picit csalódott vagyok. Igaz, ez egy egyetemi kórház, ahol egy légtérben egyszerre 18 székben folynak a kezelések.

 

A székek persze a mi fogorvosi székeinkhez képest sokkal szélesebbek. Ez meglepett, mert mi sokkal méretesebbek vagyunk, mint a japánok általában. A székekbe természetesen nem lehet csakúgy beleülni, előtte le kell venni a cipőt és elhelyezni azt úgy, hogy leszálláskor egyetlen mozdulattal bele tudjunk ugrani.

 

A másik furcsaság a különböző segédeszközök elhelyezése. Otthon mindig bennem van a gyomorgörcs, amikor a fogorvos keze elindul afelé a jobboldali szerkezet felé, amiben a különféle fúrókat meg spriccelőket tartja, majd látom, hogy megfogja és kiemeli valamelyiket. Itt a sok kínzóeszköz a páciens válla mögött, az ülésbe van beépítve, így a beteg békésen fekszik, nem is sejtve, mi jelenik meg pillanatokon belül a szája előtt. Ez most humánusabb megoldásnak tűnt, de lehet, hogy hosszútávon már ezt sem fogom szeretni.

 

A nagy kedvencem a szájöblítő. Poharat ugyanis nem adnak, ehelyett a bal oldalon van egy kis tálka, közepén egy apró csőrrel, ami gombnyomásra elkezdi felfelé spriccelni a vizet. Túl sokat kellett öblítenem, így a végére kezdtem belejönni, de igazán művészet eltalálni nem csak azt, hogy milyen erővel kell nyomni a gombot, de azt is, hogy kell úgy odatartani a fejet, hogy a feltörő vízsugár ne rögtön az orrunkba vagy szemünkbe, hanem a vízfogadásra megfelelően csücsörített szájunkba találjon bele.

 
 

A röntgen szerencsére már semmi különleges mutatványt nem igényelt tőlem. Sőt kifejezetten szórakoztató volt. Ugyanis – hogy nyugodtan végig tudjam állni a felvétel elkészítésének kb. 15 másodpercét – a röntgenkészülék működés közben muzsikált. Ta-taaa, tititi-tatata tititi tamtita… Verdi: Aida, Bevonulási induló - kvarcjáték hangon…   

 
 

 

Hát, így végződött a yokosukai kórházi kalandom. Szombaton, kora délután. Mert ma, szerda délután már újból meglátogattam őket, az egyik rugó ugyanis…

De ez már egy másik történet...

A kórházban nem készítettem fotókat, de végre meg tudom mutatni, miket is ettünk azon a bizonyos ETPs megnyitó utáni vacsorán.

Ez lenne itt az egyik előétel...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

aztán a szasimi, a nyers halak tálja...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

és végül a sabusabu, épphogy meggőzölt vékony halszeletek

2 komment

Címkék: fogorvosi rendelő yokosuka tokiói metró


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr80387737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Péter 2008.03.20. 10:03:30

Ez tényleg szakácsművészet! Illetve inkább tálalásművészet. Főleg az utolsó tál és kompozíció tetszik, nagyon jók a színkontrasztok.

Gyuri Apó 2008.03.20. 14:55:21

Kedves Anna! Örülök, hogy hallok Felőled és nagy érdeklődéssel olvasom a beszámolóidat. Annyira jól adod elő, mintha szóban mesélnél. Még a mosolyod is átsüt belőle, amint írod.
Olyan ügyesen csempészed be a japán szavakat a leírásokba, hogy észre se veszi az ember és lassan megtanulja alapszinten ezt a nyelvet :-)
.... abba ne hagyd az élménybeszámolást!
Üdv
Gyuri Apó