HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.06.24. 18:18 Japanna

Égszakadás, Földindulás

Június 14.-én ismét igen erős földrengés volt Japánban, szerencsére nem Tokyoban és nem is egy túlságosan népszerű helyen, hanem Honshu északi részén, Tokyotól körülbelül 400 kilométerre, ami hegyekkel tarkított, kevéssé lakott terület.

 

 

 

 

Apróbb rengéseket állítólag még Tokyoban is lehetett érezni, de ezt nem tudom megerősíteni, mert én éppen még délebbre, Kyotoban örültem a kivételesen szép időnek.

Kyotoba elég drága a vonatjegy, így nem reméltem, hogy az ittlétem alatt még egyszer eljutok oda, de az ETP szervezőbizottsága (vagyis az EU Bizottság) jóvoltából ingyenjegyet kaptunk, hogy a Kobet, Osakat és Kyotot magába foglaló Kansai Regional Trip (félhivatalosan ETPs osztálykirándulás) után ki-ki a maga kedve és időbeosztása szerint térjen vissza Tokyoba.
Jópáran éltünk a lehetőséggel, én Kyotonak örültem, míg többen visszatértek Osakába, ami a kirándulás óta engem is nagyon vonz. Eddig valahogy mindig kimaradt, és most se sokat láttam belőle, de a hangulata és illata magával ragadott. Ahogy Kobeé is.
Pont Kobe volt az, ahol 13 éve, 1995. januárjában hatalmas földrengés pusztított, de ezt most meg nem mondtam volna, olyan szépen újjáépítették.
A Kobe központú Hyogo prefektúra Alkormányzó-jánál tett tisztelgő látogatásunk során épp erről beszélgettünk, a károkról és újjáépítésről, a kudarcokról és tanulságokról.    
 
 
 
 
 
 
 
Nem vagyok egy nagy földrajzi szakember, ezért a szakkifejezésekben lehet hogy tévedek, de ismereteim szerint Japán két tengeri és két szárazföldi lemez találkozásánál fekszik, ezért aztán nagyon gyakoriak a földrengések, a világ összes földmozgásának több mint 20 százaléka itt következik be.
A földrengés itt senkit sem lep meg, néha a tévéképernyő jobb felső sarkában megjelenik egy kis felirat, hogy most épp itt és itt volt ilyen vagy olyan erősségű földmozgás, azzal az élet megy tovább. Néha a metróban várakozva látom, hogy fut a kijelzőn az információ, miszerint földrengés miatt valamelyik vonalat rövid időre leállították, késésre lehet számítani, és így tovább.
 
Én is megéltem már jópár rengést, szerencsére csak olyan turistáknak valót, ahol rázzák az ágyat vagy csörömpölnek a poharak. Amikor Péter itt járt, külön kívánsága volt, hogy megtapasztalhassa ezt az érzést. Tudtam neki prezentálni. Mivel a földön, futonon (matracon) aludtunk, az ágyrázás elmaradt, de szerintem érdekesebb is volt. Mintha közvetlenül alattunk dübörgött volna a föld. 
A számomra legemlékezetesebb eset viszont márciusban történt, amikor még Kawasakiban laktam. Egyik reggel igencsak betegen támolyogtam ki a mosdóba, forgott velem a világ és csak túl akartam élni a következő néhány órát, amikor váratlanul elkezdett remegni alattam a vécé. Hirtelen azt hittem, ez valami általam eddig még ki nem próbált funkció, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a helyzet komoly, és jobb ha megpróbálok megkapaszkodni, mielőtt még leesem. Akkor még tapasztalatlan katasztrófavédő voltam, az iskolának hála azonban mára már kiképződtem, és alkalomadtán még hasznos tagja is lehetek a japán társadalomnak.    
 
Eddig nem volt időm mesélni róla, de még áprilisban látogattunk el az Ikebukuroi Katasztrófamegelőző Hivatalba, ahol mindannyiunkat jól megleckéztettek.
Először is földrengés-szimuláción kellett résztvennünk.
Én szimulálásban különösen tehetséges vagyok, most is pillanatok alatt sikerült bebújnom az asztal alá, csak a lábam behúzásával akadtak gondjaim, és a párnát sem sikerült gyorsan a fejem és az asztal alja közé betuszakolni. De mint az már a fenti képen is látható, némi gyakorlás után ebbe is belejöttem.
 
Az élmény egyébként tényleg megrázó volt.
Itt a földrengéseket valami saját rendszer alapján osztályozzák, 10 fokozatot tartanak nyilván, de számolásban csak 7-ig haladnak. Az 5-ös szint után a 6 mínusz majd a 6 plussz következik, ezután a 7 mínusz, és a 7 plussz a legerősebb kategória. Mi a 7 mínusz változatot élhettük át, annak is a könnyített verzióját, amikor a föld csak horizontálisan, azaz vízszintesen mozog, és nincsenek függőleges kilengések. Ez a típusú rengés pusztított anno Kobeban, ahol az épületek 20 százaléka megsemmisült. A múlt heti északi földrengés szintén 7 mínuszos volt, de vertikális lengésekkel tarkítva.
 
A szimulációs szoba ablaka egy képzeletbeli utcára nézett, a másik oldala nyitva volt, így látni lehetett a külvilághoz viszonyított elmozdulást is. Az esemény nem ért váratlanul, mégis erős szívdobogást kaptam amikor iszonyatos robajjal minden megmozdult, lekapcsolódott a villany és lerepült a tőlünk pár méterre lévő gáztűzhelyről az elvileg éppen forró vizet tartalmazó teáskanna.
Ha nincs a falhoz erősítve, a kanna biztosan közénk csapódik.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Mi négyen egy asztal körül ültünk, és az volt a feladatunk, hogy a rengés jelentkezésekor mielőbb bebújjunk az asztal alá. Ilyen esetben egyetlen feladat van, a fejünket és testünket mielőbb megvédeni a lehulló tárgyaktól. Ha már biztos vége a rengésnek, mielőbb ki kell nyitni az ajtót és elhagyni az épületet. Ha van rá épp idő, az ajtó kitárása már az asztal alá meneküléskor javasolt, hisz a rengés során a keret is deformálódhat, ami lehetetlenné teheti  feladatot.
Ha nincs asztal, jó a szék is… Mindenesetre arra ügyelni kell, hogy minél kevesebb lehulló tárgy vagy épületdarab érhessen minket. A bútorok helyes elhelyezését, a polcok és szekrények, valamint a tévé és nagyobb készülékek falhoz erősítését szintén bemutatták nekünk. Amikor az Ikeában megvettem a polcomat, én is kaptam egy körülbelül 25 centiméteres sarokvasat, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni. Mármint fejben, persze…
 
A gyakori földmozgások miatt a kábelek és gázvezetékek nem a föld alatt és nem az épületek belsejében, hanem a házakon kívül futnak. A modernebb berendezések már automatikus biztonsági kapcsolókkal vannak ellátva, egy apróbb lökés hatására lekapcsol az áram, megszűnik a gáz. Bármilyen károsodás könnyen elhárítható, de a kábelrengetegtől az összes nagyváros megcsúnyul, és idő kell mire az ember hozzászokik. Én ma már alig veszem észre őket.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
 
A múltkor vitatkoztam egyet Reginalddal, a német ETP taggal, aki szerint csupán a villanyoszlop lobby túlzott megerősödése miatt van ez az összevisszaság, és ha ő japán politikus lenne, az egyik első dolga a vezetékek földbe süllyesztése volna. Szerintem persze nekem van igazam, és az ügy hátterében logikus magyarázat húzódik. Annál is inkább, mivel a rendre valamint az esztétikára ilyen nagy hangsúlyt fektető országban elképzelhetetlennek tartom, hogy értelmetlenül elviseljék mindezt.
  
 
 
 
 
 
 
 
  
 

Japánban az épületeknek is szigorú földrengésbiztonsági követelményeknek kell megfelelniük. Az előírások persze a technika fejlődésével illetve az újabbnál újabb keserű tapasztalatokkal egyre szigorodnak, és az akár 15 évvel ezelőtt befejezett épületek ma már többnyire nem mennének át a rostán. A kobei földrengésben megsemmisült régebbi típusú házak teteje például még szándékosan túlsúlyos - esetenként akár több tonnás is - volt, hogy ellenálljon a környéken oly gyakori tájfunoknak. A falak azonban általában csak vékony fából vagy lemezekből készültek, esetleg vasalat nélküli betonból, így aztán sok ház kártyavárkánt omlott össze. Az újabb építésű létesítményekben már nem esett jelentős kár.

 
Manapság az a divat, hogy viszonylag közel egymáshoz, körülbelül másfél méteres átmérőjű gumioszlopokat helyeznek az épületek alá, amik párnaként fogják fel és felére-harmadára csökkentik a rengés energiáját. Emellett kevés épület készül téglából vagy betonból, még a hatalmas felhőkarcolók is többnyire könnyűszerkezetes elemekből, fémvázakkal épülnek, és persze senki sem tervez hosszú távra. De ennek nem a földrengés, inkább a nedves levegő az oka, ami hosszú távon mindent megrohaszt, mindent elemészt. Emiatt aztán egy 30 éves épület már viszonylag öregnek számít és gyakran bontásra ítéltetik, hogy ezzel a könnyűszerkezetes technikával pillanatok alatt kinőjön a földből valami még impozánsabb, még nagyobb épület.
 
 
 
 
Persze nem kell azonnal valami csillogó dologra gondolni, sokszor egész ronda és formátlan az, ami épp születik. A funkció sokszor megelőzi a dizájnt, és az alapos helykihasználás miatt a házak tájolásával és az ablakok elhelyezésével is keveset törődnek. Én viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, ha az ablakomban állva kinyújtom a kezem, nem érem el a szomszéd ház falát, és van a nap folyamán olyan, amikor egy rövid időre még a napocska is beköszön.
 
Az épületek közelsége a tűzoltókat is nehéz feladat elé állítja.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ahogy péntek esténként hazafelé tekerek az iskolából, az egyetem melletti egyik kis utcában többször belebotlottam már egy igencsak ódivatú egyenruhába bújtatott lelkes tűzoltócsapatba, amelyik valami múzeumi darabnak is beillő, kézzel vontatható tűzoltó berendezéssel gyakorlatozott. Először azt hittem, jelmezbálba vagy parádéra készülnek, de aztán kiderült, komolyan gondolják, és olyan szigorúan néztek, hogy elment a bátorságom a fényképen való megörökítésüktől.
Jócskán vannak még olyan szűk utcák Tokyoban, ahova képtelenség tűzoltóautóval behajtani, ezért ezekre az apró tűzoltó készülékekre továbbra is szükség van. A csillogó gombokat és fényesre suvickolt csízmákat persze már kevésbé tartom szükségszerűnek, de lehet, hogy az meg a tűzoltóöntudathoz elengedhetetlen.
 
Félreértés ne essék, nagyon is tisztelem a tűzoltókat, és bevallom, kevés dologtól rettegek jobban mint a tűztől. Évekig látni lehetett, ahogy a fejem tetején lassan újra kinőttek és égnek meredtek a hajszálak, miután egy születésnapi bulin egy óvatlan pillanatban sikerült egy gyertya lángjával leégetnem a hajamat. Szerencsére az égő haj büdös, így még időben megfékeztem a lángokat.
Feltétlen tisztelettel viseltetek a poroltók iránt is, a Sakura house-ban is már az első napokban tanulmányoztam a kihelyezett darabokat.
 
Most már tűzoltásban és menekülésben is kiképzést kaptam, de nem tudom, éles helyzetben mennyire állnám meg a helyem. A földrengés-szimuláció után a menekülési gyakorlat következett. Egy sok apró szobával, folyosóval, és rengeteg ajtóval ellátott, füsttel elárasztott épületben kellett a jelzéseket követve minél előbb megtalálnunk a kijáratot. Mivel a füst felfelé száll, minél inkább meggörnyedve, leguggolva kellett közlekednünk, ha bizonyos magasság fölé emelkedetünk, megszólalt egy figyelmeztető hang. A füst nem volt valós mégis kellemetlen, egyre terjedt és terjedt, mi pedig csak forgolódtunk és lassan kezdtünk bepánikolni, annyira nem találtuk a kivezető utat. Utólag láttuk magunkat felvételen, ezzel a teljesítménnyel a valós életben valószínűleg mind megfulladunk. 
 
A kobei földrengés kevéssel reggel 6 előtt következett be, és sokakat ágyban ért. Több mint 6 ezer ember vesztette életét, de ebből csupán 2 ezren lettek a földmozgás áldozatai, a többiek mind a keletkező tüzek miatt haltak meg. 
A tűzoltást és tűzmegelőzést itt tehát tényleg komolyan veszik. Az iskolásoknak 2-3 havonta, az óvodásoknak azonban 2 hetente tartanak földrengési gyakorlatot és tűzriadót, és állítólag az országban mindenki el tudja szavalni az O-Ka-Shi-Mo versecskét, ami a 4 legfontosabb alapszabály kezdőbetűjéről kapta nevét. Osanai, Kakenai, Shabenai, Modoranai, azaz Ne tolakodj, Ne szaladj, Ne beszélj és Ne térj vissza.  
Nem emlékszem, hogy nekünk az iskolában valaha lett volna hasonló tűzriadó gyakorlatunk, a nyári táborokban azonban szinte mindig beiktatták a programok közé, többnyire éjszakai kivitelben. Amikor még kicsik voltunk, közösen utáltuk, de aztán felfedeztük a szépségeit és izgalmait, a hangoskodás és pánikkeltés lehetőségét, és persze sokaknak szólt ez a divatos hálóingek és pizsomák megvillantásáról, amire a nagy kapkodásban elfelejtettek tréninget húzni…
(én ekkor persze még a szégyenlős kategóriába tartoztam…)
 
A füstölődés után még hátravolt a tűzoltási kiképzésünk. Részletes magyarázatot kaptunk a különböző készülékek használatáról, és megtanultuk, hogyan kell megszólaltatni a vészcsengőt és hangos KAJI (kadzsi) kiáltással riasztani az embereket.
 
 
 
 

 

A vízzel működő oltókat nem csak távolról szemlélhettük meg, ki is kellett próbálnunk őket, így kisebb csoportokban közösen locsoltuk a hatalmas vízálló képernyőn felcsapó majd lassan kihunyó lángokat.

 
 
 
 
 
 
 
A látogatás végén szemüveget vettünk, és megnéztünk egy térhatású filmet egy képzeletbeli földrengésről. Én még napokig a hatása alatt voltam, sőt azt hiszem, már sosem fogom tudni kitörölni a képeket, ahogy zuhannak felénk a kövek, dőlnek a falak, repülnek az üvegszilánkok.
A tudat, hogy az életben bármikor bármi megtörténhet, eddig is bennem élt, de a természeti katasztrófák nálam sosem szerepeltek a napirenden.
A régi magyar emberek még ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek, voltak kemény telek és nagy áradások, de nem tudom, a mieinknek volt-e valaha olyan erős kiszolgáltatottság érzésük, mint amit a japánok érezhetnek. Most épp a monszun időszaka van, amikor napokig sőt néha hetekig is megállás nélkül esik (hál Istennek ma épp megbolondult, és sütött a nap), aztán következik a 90 százalék körüli páratartalommal együtt szinte elviselhetetlen hőség, majd jönnek a tájfunok. Ez legalább valamilyen módon tervezhető, a földrengésekre azonban szinte lehetetlen felkészülni. Minden lerombolódik és minden felépül újra és újra, ez a rend. Tanulom, hogy miért is tudják olyan könnyedén kiejteni, Gaman shite! Ganbatte! Légy türelemmel és Küzdjél!
 

Ez a kedvencem, egy pici, kézi kurblival üzemeltethető rádiókészülék, ami mellesleg elemlámpaként és riasztóként is használható... 

 

 

 

 

 

 

valamint a rácsatlakoztatva és a kart tekerve feltölthetjük vele lemerült mobil-telefonunkat…

 

3 komment

Címkék: földrengés katasztrófavédelem kobe tűzoltás építészeti szokások


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr91537552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Noncsi 2008.06.25. 10:31:51

Nem semmi ez a földrengés gyakorlat, én személy szerint remélem, emlékezni fogok a leírásodra, ha netán egyszer földrengést élek át. Egyébként igaz az, hogy a háziállatok megérzik a rengés közleledtét, és - ha nyitva van - kiugranak az ablakon, ebből lehet tudni, hogy menekülni kell (én a macskákról hallottam ezt)?
A katasztrófavédelmet nálunk is komolyabban vehetnék, én még EGYSZER SEM vettem részt szimulációban, de még elméleti oktatáson sem, pedig nekünk is a volt a suliban minden évben tűz- és balesetvédelmi nap, ami csak arról szólt, hogy nem volt tanítás. Szerencse, hogy dolgoztam Angliában, és ott kiképeztek arra is, hogyan ürítsek ki 50 gyereket egy lángoló épületből :) (Sőt, arra is, hogyan hozzak vissza vkit a klinikai halálból. Mert ezt ott tudni kell mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik.)

Enci 2008.07.01. 12:35:08

Köszi a kendőt, ha földrengés közeledik abba tudom legértékesebb tárgyaimat bepakolni. Azért a legutóbbi blog után Japán már nem tünik nyugodt, paradicsomi szigetnek.

norka 2008.07.04. 09:52:53

Zseniális az új fejléc! :)