HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.09.18. 17:44 Japanna

167 óra

Ami kicsit megrengette a - lelkivilágom...
 

Van aki már tudja, miért volt ez a nagy hallgatás, miért nincsenek újabb bejegyzések – nekik személyesen mondtam el . De sokan a barátaim közül talán csak most tudják meg, hogy 167 órát töltöttem távol Japántól, hogy meglepetés legyek odahaza az öcsém, Miki és - azóta sógornőm - Kati esküvőjén. A meglepetés sikerült. Talán túl jól is. De az az egy hét, amit részben otthon, részben orosz felségterületen töltöttem, várakozásomon felüli kultúrsokknak bizonyult.

 

 

 

 

 

A legolcsóbb jegyet az Aeroflot kínálta (a több mint százezer forintnyi különbség meggyőzött), így utam Moszkván keresztül vezetett. Ráadásul ott is éjszakáztam, szerencsére nem a reptéren, hanem egy ahhoz közeli pici hotelben, ahol legalább kicsit megnyugodhatott a lelkem a mosolytalan stewardok és stewardess-ek, valamint a moszkvai útlevélvizsgálat barátságosnak cseppet sem nevezhető tortúrája után. Elég volt csupán fél év, és beleszoktam a jóba, ahol a szolgáltatási szektorban dolgozók mindig segítőkészek, mosolyognak és nem állnak neki ok nélkül ordibálni azokkal, akik lététől vagy nemlététől egyébként a megélhetésük is függ.

Hiába edződtem odahaza, én már egy új generáció gyermeke vagyok, aki rosszul viseli a bizonytalanságot és az információhiányt. Az érvényes vízumom (itt, Japánban kellett kiváltanom) megléte ellenére - valami előre ki nem töltött „bulocska” miatt - meglehetősen agresszív moszkvai fogadtatás után, majd a reptér előtti kavalkádot látva, kialakult bennem az az érzet, hogy engem itt bárki, bármikor, bárhova elvihet, itt aztán bármi megtörténhet. Ezt csak fokozta a kellemes hotel valószínűtlen környezete, ahol a nyírfaligettel övezett „ulica proletarszkaja”-n és „ulica pervojemajszka”-n, a félig befejezett héttornyú paloták, lerobbant régi dácsák és rendszám nélküli, sötétített üvegű Mercedesek közt sétálgatva elfogott valami megértés a regényekben fel-felbukkanó szomorkás orosz lélek iránt. De aztán a kóbor kutyák hamarosan visszatereltek a hotel meleg szobájába.

Visszafelé már lélekben edzettebben, felkészültebben utaztam. Ezért tudtam megőrizni a nyugalmamat, mikor a Budapestről Moszkvába érkező gép – mint utólag kikövetkeztettem – a nemzetközi repülőtér helyett a belföldi járatok között landolt, s így 2 másik távol-keleti útitársammal együtt a hatóságok kénytelenek voltak minket – megfelelő őrizet és sorozatos ellenőrzés, átvilágítás mellett, de minden tájékoztatás nélkül – bezsuppolni egy belülről nyithatatlan ajtajú mikrobuszba, majd 20 percet kocsikáztatni a szögesdrótokkal és betonfallal körülvett mezőkön, mígnem végül átjutottunk a nemzetközi repülőtérre, ahol végre felügyelet nélkül sétálgathattunk az átépítés miatt randomszerűen elhelyezkedő meszes- és sittesvödrök között.

 

 

Az építkezés mellékhatását már Budapest felé is megtapasztaltam, a minket a gépig szállító autóbusz - nyitott ajtajaival - 20 percet várakozott nem egész 10 méterre az épp földmunkákat végző munkagépektől, a markológép által a teherautóba lapátolt földet, homokot egyenesen az arcunkba sodorta a szél, de ez az élet velejárója. Számomra ez picit furcsa volt Japán után, ahol még a legkisebb munkálatok idején is körbehálózzák a házakat és a villogó valamint táblás elterelés mellett világító botokkal felszerelt egyenruhások hada óv minket a legkisebb kellemetlenségtől is.

 

Ahhoz is hozzászoktam itt Japában, hogy ennivaló is mindig, mindenhol kapható, de Seremetyevon sokáig nyeltem az éhkoppot, mert a büfékben csak a rubelt fogadták el, pénzváltó ember vagy automata azonban sehol sem volt. (De olyan gép igen, ahol 120 napra visszamenőleg megnézhettem az árfolyamot.) Találtam aztán éttermet is, ahol elfogadták a kártyámat, de a sokoldalas étlapról érkezésemre nem maradt más, mint méregdrága görög saláta és persze kaviár. Vörös kaviár!

 

 

 

 

 

 

Hogy ne kelljen megverekednem a sokszáz emberrel a tranzitban található összesen 20 székért, mégis beültem az étterembe egy tejeskávéra. Hiba volt, mert ezen a méregerős feketén a tej csak átszaladt. Így aztán égő gyomrom újabb kutakodásra buzdított, valami keksz reményében körbejártam az összes kártyaelfogadó duty free shop-ot, de csak kicsi, nagy, töltött, töltetlen, ét vagy tejcsokoládé illetve vörös és fekete kaviár akadt. Zsákszámra. Majd meghasadt a szívem csokoládéallergiában szenvedő önmagam sajnálatában.

Végül megszánt a sors, felleltem egy mozgóárust, aki megszánt. 2 euróért hozzájutottam 5 darab falatnyi croissant-hoz. Mindketten úgy véltük, megkötöttük a nap üzletét. 

Ferihegyre érkeztemkor Péter – cinkostársam - tízezressel próbálta kifizetni az 1200 forintos jegyet a parkolóautomatánál, de a gép folyamatosan visszaadta a bedugott bankjegyet. Egy másik darabbal sem jártunk sikerrel. A sorompónál az őr felvilágosított minket, hogy ebben semmi meglepő nincs. Ki van ugyan írva, hogy az automata tízezresig minden papírpénzt elfogad, de ezt - mivel visszaadni viszont csak gurulós százasokkal tud - csak az ésszerűség határán belül teszi. 1200 forintos jegy esetén 2 darab ezresnél megáll az ész. Éreztem, hogy hazaértem.

Kezdtem belerázódni a magyar valóságba, de a lelkem már nem tudott nyugodtan reagálni, mikor egy jól ismert, színvonalasnak hitt cipőboltban csupán azért, mert megjegyeztem, így ősz elején, úgy emlékszem, többféle őszi cipő szokott lenni, az eladónő felháborodott kiabálása „ez itt magának micsoda, meg az, meg amaz?!” kiüldözött a boltból. Úgy tűnik, idő kell nekem a visszaszokáshoz, és erre ez az otthon töltött nem egész 5 nap nem volt elegendő.

 

Nagyon remélem, egyetlen barátom vagy ismerősöm sem sértődik meg azon, hogy nem kerestem őket odahaza. Elnézést kérek azoktól is, akik közül búcsúzás nélkül távoztam. Szél hozott, szél visz el...

Szándékosan csináltam így, egyrészt másból sem álltak volna az időeltolódás miatt így is kómásan eltöltött napjaim, mint egyik találkozóról a másikra való rohangálásból, másrészt úgy gondoltam, még nehezebb lenne ide visszatérnem, pedig most még itt kell folytatnom az életem. Azt hiszem, jó döntés volt, mert bár ott tényleg éreztem egy kis honvágyat ide, mégis nehéz volt visszarázódnom. 2 hete indultam, egy hete érkeztem, és csak most kezdtem úgy érezni, hogy tényleg itt is vagyok.

Persze úgy tűnik, nehéz titokban otthon lenni. Még szerencse, hogy az esküvő előtt csak fél napot, azaz péntek délután kellett „bujkálnom”. Utólag azt hiszem, szerencsém volt, mert jártam délben a Jászai Mari téren és este a Margitszigeten, mégsem buktam le. Utána viszont már az esküvőre jövet és menet is, valamint a fővárosban történő összesen másfél órás bóklászásom (cipővásárlási kísérlet) során sikerült 4 különböző helyen 4 ismerőssel is összefutnom. (Ki gondolta volna például, hogy Viktor, a keresztlányaim apukája vasárnap 6-kor a Szentendrei-szigeten velem szembe karikázik? Pár nappal korábban skypeoltunk. Örülök, hogy nem esett le a bicikliről amikor meglátott.) Ráadásul azóta még egy barátnőm jelezte, tudta, hogy otthon vagyok, mert az esküvő után az egyik rokonom egy partyban elmesélte, hogy valakije hazaugrott Japánból az öccse esküvője kedvéért, és a party egyik résztvevője - egy a rokonom által ismeretlen ismerősöm - összerakta a történetet. Most vagy nekem van túl sok ismerősöm, vagy túl kicsi ez a Budapest.

Az esküvő nagyon szép volt, hétágra sütött a nap és rengetegen voltunk. Szerencsére még a teremdíszítés közepén betoppantam mint Péter által kiszállított „nagyobb méretű csomag”, amelynek becipeléséhez testvéri segéderő szükségeltetik. Volt nagy meglepetés, ölelkezés, amikor a csomag kibújt a kocsiból. Jó érzés volt együtt készülődni. Márti a húgom, Andris a kisebbik öcsém, Péter (a szerelmem), Gábor az unokatesónk és persze Miki, a házigazda-főszereplő. (És a virágkötő lányok, Kati barátnői, akiknek a nevét sajnos nem tudom.) Csomagoltuk a CDket, hajtogattuk a szalvétákat, pakoltuk a mécseseket, aggattuk a lámpákat… Semmi kapkodás, ment minden, mintha mindig is ezt csináltuk volna.

 
 
 
 
 
6-kor, mikor a ceremónia elkezdődött, az én biológiai órám már hajnali 1-re járt, mégis sikerült kitartanom és végigtáncolnom az éjszakát. Jó volt a zene, és hát persze az a két önkéntjelentkező énekes…

De bármennyire is mulattunk, azért a boldogságunk nem volt felhőtlen. Nagyon hiányzott Pali a bátyám, Anita és Zalán, akik Kata baba betegsége miatt nem tudtak eljönni. Épp ma írt Anita, Kata már 2. napja otthon van, szépen eszik és alszik! Mind szorítunk neked! Nagyra nőj, pici lány! 

Nem én voltam a fotós hanem Péter, így aztán az esküvőről – egyelőre – egyetlen képem sincs. Ígérem, ha kapok fényképet, felteszem. Mert szép volt az ifjú pár. Sok lány és fiú szomorkodhat, elkelt az ország egyik legjóképűbb pasija és egyik legcsinosabb csaja. 

6 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr50670217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

norka 2008.09.19. 14:33:25

Katának nagyon szorítunk, jobbulást kívánunk!
Neked puszi és köszönjük a szürreális beszámolót. Aztán télen már muszáj találkoznunk! :)

N.Imre 2008.09.22. 14:50:50

Hiszen ezek a dácsák gyönyörűek! Micsoda faragott ablakkeretek! A népművészet gyöngyszemei.
Mostmár nem csak az itthoni barátaid tudják, hogy Moszkvában voltál, hanem Putyin elvtárs is! Micsoda megtiszteltetés!
10-20 év múlva úgy emlékszel majd ezekre, mint egy őserdei kalandra. Felejthetetlen, megfizethetetlen.

Gábor 2008.09.23. 00:23:33

Aki még ezután is azt hiszi, hogy Oroszországban valami megváltozott, keresse a megreformált körzeti ideggondozó intézetet. Az orosz lélekről olvasottak az orosz nemességről szólnak és az egy másik nép. Ez a mostani már /még/ a proletariátus.
Péternek szerencséje volt Ferihegyen a parkoló automatával, ezek már nem az okos automaták, mint régen a Matáv nyilvános telefonok voltak. Azok gondolkozás nélkül elnyelték volna a 10000 forintost. Azok voltak az "okos" gépek, ahogy Kohn mondta, mikor már a harmadik 100 forintosát nyelte el az egyik, anélkül, hogy egy nyikkanást üzemelt volna.

Tiga 2008.09.25. 18:53:33

Japánban tényleg könnyű megszokni a jót. Én csak 2 hetet voltam kint, turistaként, de iszonyat sokk volt utána hazajönni. Óriási a kontraszt, mennyire udvariatlanok és közönyösek itthon az emberek :(

Noncsi 2008.09.25. 19:16:36

Márai nem az orosz nemességről ír pl. a Föld Föld-ben. Olvassátok.

Maestro 2008.09.26. 09:22:30

ez jó ez a blog.
grat.