HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.11.07. 15:21 Japanna

Kulturális forgatag

Október 31.-én véget ért a szakmai gyakorlatom, nagy megkönnyebbülés. Azóta túl vagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán is, tegnap az üzleti tervem is landolt az illetékeseknél. Erőteljes alváshiányban szenvedek, de ez most nem számít! Hétfőn lesz a nagy nap, amikor a lelkes közönség előtt előadjuk a prezentációnkat, és vége!

Kedden pedig megérkezik Péter is!

 

 

Múlt szerdán megvolt a fogadó és búcsúvacsorám a szakmai gyakorlatot biztosító cégnél. Ezen jeles alkalommal rajtam kívül még egy kollégát fogadtak és integettek el egyszerre, ő is csak 3 hónapot volt, mostantól 5 évig Brazíliában fog dolgozni valami kormányprojekten. Ő japán, de gyerekkorában már élt Brazíliában, egyetemre is járt ott, és nagyon várja, hogy visszatérhessen.

 

A huszadik század elején, a jobb élet reményében sok japán vándorolt ki  Észak- illetve Dél-Amerikába. A kivándorlók a leszármazottait nikkeijin-eknek (nikkeidzsin, Japánból származó ember) nevezik. A világban körülbelül 3 millió nikkeijin él, közülük legtöbben – majd másfél millióan - Brazíliában.

1990-ben a japán kormány – főként a nikkeijin-ek visszacsábítása végett – megváltoztatta a bevándorlási törvényt. Ekkor még épp nagyon futott a japán gazdaság szekere, és az úgynevezett 3K-s munkákra (kitsui – nehéz, kitanai – piszkos, kiken – veszélyes) nem találtak elegendő japán jelentkezőt. Jött a gondolat, a japán eredettel rendelkezők visszahozása. Közülük sokan úgyis beszélnek japánul, ismerik a japán kultúrát, gondolták a vezetők.

Jelentkezőkben nem volt hiány, főként Brazíliából érkeztek szép számban. Jöttek, és aztán itt is ragadtak. Jelenleg úgy 300 ezren élnek itt, és most már jelentős fejfájást okoznak a japán politikusoknak.

Ha azt mondja valaki, nikkeijin probléma, akkor lényegében majd mindenki a brazil állampolgárságú visszavándorlókra gondol. Speciális vízumuk miatt maradhatnak, ugyanakkor sokan közülük – a várakozások ellenére - nem tudtak beilleszkedni a japán társadalomba, a már itt született gyerekeik (akik továbbra is brazil állampolgárok) a szülőkhöz hasonlóan szintén nem beszélnek japánul, gyakran nem járnak iskolába, és így tovább. Ez a népesség főként Hamamatsu környékén (Tokiótól körülbelül 300 kilométerre délre) él, itt van sok autóipari cég, köztük a „mi autónk” központja is. Vannak olyan kisvárosok, ahol a lakosság 10-20 %-a nikkeijin, és súlyos feszültségek vannak a betelepülők és az őslakosok között.

(Mit gondoltok, kell japán vérvonal ahhoz, hogy valaki így tudjon parkolni?)

 

Az egyébként elöregedő társadalom, csökkenő népesség miatt a szigetország munkaerőpiacának eleve fontos lenne, hogy ha már nem születik elég gyerek, legalább minél több külföldi jöhessen, illetve ezek a nikkeijinek is itt maradjanak, de a japán nyelvismeret hiánya nagyon megnehezíti a munkába állást.

Sok olyan szakma van, ami itt nem népszerű vagy nincs rá elég ember, emiatt ha nem is tárt karokkal, de várnák a külföldieket. Viszont pont ezek közül sok szakmában – például a növekvő létszámú idős generáció ápolása - lehetetlen japán nyelvtudás nélkül dolgozni. Emiatt aztán a japán kormány mindenféle új programot próbál kidolgozni (bár túlzás lenne azt állítani, hogy siet vele). Mindenesetre a volt kollégám most valami ilyen – a brazil - nikkeijinek beilleszkedését szolgáló program kidolgozása miatt megy Brazíliába…

 

Amíg nem hallottam a nikkeijin problémáról, nem nagyon értettem, mitől ilyen népszerű a most már legalább 25 éve minden augusztusban, Tokióban megrendezésre kerülő szambafesztivál. Illetve nem is a népszerűséget nem értettem, mert itt könnyen lelkesednek minden külföldi „tradíció”-ért és pillanatok alatt ügyesen a maguk képére formálják (lásd egész októberben halloween hangulatban úszott a város, most meg már megjelentek a karácsonyfák), hanem hogy kik táncolnak rajta azon túl, hogy a rio de janeiroi győztes csapat is fellép. Az átlagos japán emberekből nem nagyon nézem ki, hogy meglehetősen lenge öltözetben végiglibegjenek a városon.

Tervben volt, hogy idén nyáron én is szaporítom a félmilliós nézőközönséget, de a jeles – japánosan délutáni - eseményt  pont a titkos hazamenetelem előtti napokban rendezték, amikor rengeteg elintéznivalóm volt, így aztán nem fért bele az időmbe. Amúgy meg az idei mókát elverte az eső…

 

A céges búcsúvacsora egy olasz étteremben, kellemes hangulatban zajlott, bár kissé éhes maradtam a végén, mert 4-fős tálakat hoztak, és nem túlozták el az adagokat. De kárpótolt, hogy 3 nagyon kedves emberrel kerültem egy asztalhoz, és a korábbi - 3 hónapnyi - hallgatáshoz képest egész sokat megtudtam róluk. Egyikőjük lelkesen dudorászott mindenféle Kodály kórusműveket, és örült volna, ha a „Felszállott a páva”-t vele dalolom...

 

(Közben távolról az immáron "csak volt" munkahelyem. A kép jobb sarkában, az a pici, vöröstéglás épület. Így jól mutat.)

A vacsorán 16-an voltunk, ez körülbelül a cég kétharmada, szép arány. Többnyire a női munkatársak nem jöttek el, jórészük egyébként is részmunkaidőben dolgozik, és általában már délután 3-4 körül hazamegy.

Az este folyamán az egyetlen közös program, a bemutatkozás lepett meg. Jelen volt néhány új alkalmazott, talán a főnökök ezért tartották fontosnak ezt a programpontot. Egyesével mindenki kiállt a többiek elé, és elmondta, hogy mi a neve, pontosan mivel foglalkozik, mióta dolgozik a cégnél, felmagasztalta és megköszönte a munkatársak eddigi segítségét, valamint biztosította őket arról, hogy továbbra is minden erejét beleadva, kitartóan fog tevékenykedni. Ilyen beszédet már számtalanszor hallottam, ezt így is illik előadni, de őszintén szólva arra számítottam, hogy ezen az estén – miután elég szépen fogyott az alkohol – valami más képet kapok, hogy a bemutatkozásnál lesz valami személyes, ami csak róluk szól.

(Közelebbről ilyenek a munkahelyem  körüli épületek. 8 éve, amikor először erre jártam, még üres térség volt ez a rész. Most csupa ilyen torony magasodik, és egyre másra bújnak elő az újabbak. Kíváncsi vagyok, azt az épületet, amiben dolgoztam, mikor fogják lebontani, hogy egy ötször magasabbat építsenek a helyére?...)

A bemutatkozást én sem úsztam meg, és persze nagyon kedvesen én is elköszöntem, megköszöntem mindenki segítségét. De ez nekem valahogy lógott a levegőben, úgyhogy a többiekhez képest viszonylag hosszan elmeséltem, mit fogok most csinálni, hogy itt maradok alkalmi munkát keresek, és hirtelen ötlettől vezérelve kértem is mindannyiukat, ha tudnak valamit, segítsenek. Ez a beszéd, bár nem gyűrögették a zsebkendőiket, láthatóan meghatotta őket, és még pénteken is emlegették.

Pénteken a főnökök épp zárt ajtók mögött tárgyaltak, így végső eljövetelemkor meglehetősen nagy kompánia kísért ki a liftig, ahol hosszadalmas hajlongások közepette elbúcsúztunk. Most én voltam meghatva, nem számítottam ilyen kedves gesztusra. Ami még jobban meglep, hogy az én elköszönő soraimra válaszul befutott sok kedves e-mailen túl ezen a héten további mailek és telefonok jöttek, amikben közös evésekre, mulatozásokra hívnak. Amíg „kollégák” voltunk, megtartották a 3 lépés távolságot, most azonban többen barátkozni kezdenek velem…

 

A búcsúvacsorán a főnököktől ezt a virágot kaptam ajándékba. Az ajándékok értékét – a mi kultúránkban - nem illik firtatni, és talán nem is tenném, ha nem a kolléganőim kezdték volna el (itt az ajándékok ára sokszor nagyon is fontos szempont).

Ennek az ajándéknak mind anyagi mind esztétikai értéke alaposan megosztotta, mondhatni erőteljes viszonyulásra késztette szemlélőit. Amikor átvettem, a japán kolléganők egyöntetűen kiáltottak fel - „kawai” (aranyos, szép, bájos…)! Ezt követően egyikük azt kezdte magyarázni, hogy ez egy különösen drága, úgynevezett „purezábu furavá” (preserved flower). Állítólag van egy olyan eljárás, amellyel a levágott, de még élő növényből kiszívják a nedvességet, de úgy, hogy közben valami tartósító anyagot pumpálnak a helyére, amitől az ellenállóvá válik, és akár 10-15 éven át ugyanolyan marad, mint újkorában. Ez persze nagyon drága módszer, és az ilyen virágok sokba kerülnek. Neki otthon több olyan is van, ami már legalább 10 éves, mégsincs semmi baja, időnként le kell porolni…

Ennél a pontnál én egy picit megijedtem, mert ugyan előfordult már velem is, hogy pár évig – kiszárítva - őrizgettem egy-egy szerelmemtől kapott rózsát, de azért 10-15 év nagy idő. Nekem a virágok azért is olyan különlegesek, mert elhervadnak, múló szépségek csupán. És most itt van ez a sosem változó költemény – de mi van ha nekem időközben megváltozik az ízlésem? (persze tovább is ajándékozható, de ez akkor nem jutott eszembe…)

Azóta szerencsére közelebbről is tanulmányoztam a csokrot, és megnyugodtam, hogy csupán két szál rózsa tudja felmutatni az élő növény jellegzetességeit, annál is inkább, mert már másnap láthatóan hervadásnak indultak, a többiek kitartanak, de inkább szövetre vagy műanyagra emlékeztetnek. 

Mivel a szobám nem túl világos, a nyáron többször osztottam meg vásárolt vagy kapott virágaim szépségét a ház lakóival.  (Ezt a virágot speciel nem én kaptam. Lelkes nénik és bácsik küldték be kedvenceiket a krizantémkiállításra.)

Most is úgy döntöttem, közkinccsé teszem új csokromat, és elhelyeztem a közös étkezőasztal közepén. A házban lakókat azonban szintén megosztotta a jövevény. Duncan, az angol srác, aki már sok-sok éve itt él és éveken át ikebana készítést is tanult, fel tudta fedezni benne azt a szépséget, amit japán kolléganőim is azonnal észrevettek. Duncan szerint bármelyik japán lány elalélna, ha a barátja ilyen költeménnyel ajándékozná meg. Úgy gondolta, a koreai lányok is ugyanígy tennének, meg is kérdezte őket, ők azonban azt mondták, bár kawai, de azért „chotto”… (csottó- egy kicsit), magyarán nem lennének teljesen oda… Igaz, ők ketten nyugat-európai művészettörténetet tanulnak egy itteni keresztény egyetemen, egyikük festőművész, másikuk dizájner, meg vannak fertőzve a nyugati kultúra esztétikai értékelésével.

A néhány hónap óta itt tartózkodó nyugat-európai lányok azonban a koreaiaknál radikálisabban nyilatkoztak, és kérték, ha lehet, távolítsam el ezt a kompozíciót. Morgane-t, a francia lányt a kehely – főkét az aranyozott csipkebevonat miatt - határozottan a temetői csokrokra emlékezteti, ezért nincs helye a konyhánkban (ahol például ilyen becses dolgok vannak, mint ez a tényleg használatban lévő telefon, vagy ez az évek óta  féltve őrzött karácsonyfa, aminek az égői sajnos a képen nem érvényesülnek igazán. Én bevallom, szeretem ezt az összképet, a véletlen modernkori kompozíciója).

Szerencsére a növényelhelyezési vitát nem nekem kellett lebonyolítanom, mert Duncan oly szeretettel vette védelmébe a szerinte „lovely”  virágot, hogy végül – fájó szívvel – neki ajándékoztam. Az ő szobája úgyis sokkal világosabb…

 

3 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr1755840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Q-rious 2008.11.07. 19:38:32

Óóóóóó, nacukasiiiiiiii! 14 évvel ezelőtt, 94-ben Oszakában nálunk is pont ilyen volt a telefon :D (Lehet, hogy az is használatban van még)

Noncsi 2008.11.07. 21:09:10

Örülök, hogy megint olvaslak! Szinte azt kívánom, maradj még jó sokáig ott, hogy még sok bejegyzést olvashassak tőled, de inkább mégis gyere hazaaaaa! :)

Minden alkalmat kihasználok gender szempontú felvilágosító missziós tevékenységem folytatására, ezért ismét ahhoz a részhez fűznék megjegyzést, amiben arról írtál, hogy a céges vacsorán főleg a férfi munkatársak voltak ott... A nemi esélyegyenlő(tlen)séggel foglalkozó szakirodalom régen leírta már ezt a jelenséget, ami arról szól, hogy a nőknek azért is nehéz a férfiakkal való hatalommegosztás, mert az otthon dolgai továbbra is az ő dolguk, míg a férfiak a munkaidejük lejárta után is tudnak informális kapcsolatokon keresztül a karrierjük előmozdításán fáradozni, ezáltal könnyebben hozzájutnak azokhoz az előnyökhöz, amik segítik őket a (társadalmi) hatalom megtartásában. Egy szó mint száz: a nők nyilván azért sietnek haza munkaidő után, mert várják őket az elmosogatlan edények és a lefektetlen gyerekek...
Egyébként arról is vita folyik, hogy jó dolog-e, hogy a nők részmunkaidőben dolgoznak. Egyesek azt mondják, hogy ez csak újratermeli a hátrányt, mert továbbra is azt üzeni, hogy nekik a legfontosabb dolguk a háziasszonykodás, a (fizetett) munka csak mellékes, ráadásul rosszabbul is keresnek és kevesebb lesz a nyugdíjuk, és emiatt gazdaságilag kiszolgáltatottak, öreg korukban pedig szegények lesznek. A másik érv azt mondja, hogy az adott körülmények között mégiscsak ez a kisebbik rossz, mert így legalább valamennyit tudnak dolgozni, és ez is jobb mint a semmi...
Nagyon köszönöm neked ezeket az információ morzsákat, amik a japán társadalom nemi szempontú működésére utalnak, de telhetetlen vagyok, és szeretnék kérni még, mert tudod, ez engem nagyon érdekel!

Aszalós Zoli · http://www.7d.hu 2008.11.17. 17:08:48

Marha jó olvasni a szöveget, annyi mindent megtanulok a japánokról. Azért tehát ott is bonyolult az élet. Hajrá, várjuk a továbbiakat.