HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.12.05. 11:35 Japanna

Állásles II.

Sok kanyart megtéve úgy tűnik, végül mégis visszatérek a kiindulóponthoz, és arbaito-t vállalok a pékségben…

Az úgynevezett „arbaito” (német eredettel - arbeit) vagy „paato” (part time work) munkákat az utcai séták vagy a közvetítők segítsége nélkül még a hetente megjelenő, ingyenes és minden metrómegállóban halomban álló taunwaaku (town-work) magazinból is kinézhetjük. Helyszínek, munkafajták alapján lehet keresni benne, hatalmas a kínálata.

Múlt pénteken végigbogarásztam egyet teljes számot, főként a környékbeli vagy fél órán belül, viszonylag olcsón elérhető ajánlatokra koncentrálva. Sajnos a munkák nagy része a teljesen iskolázatlan rétegnek szól, éjszakai őr vagy építkezés melletti integető munkakörbe, a másik fele meg vagy nem vonz, vagy eleve elképzelhetetlen, hogy ilyen rövid távra felvegyenek.

 

Számomra elképesztő, micsoda munkaerőt csoportosítanak a leginkább éjszaka folyó közmű- és útépítések mellé, a gyalogosok és autósok irányítására. Hacsak nem forgalomtól elzárt helyen vannak, az ilyen munkák általában a csúcsforgalom után, szürkületben kezdődnek, de a kevésbé forgalmas helyeken a hétvége is szóba jöhet. Este felbontják az aszfaltot, éjjel haladnak a víz-/gázvezetékkel 20-30 métert, majd az úttestet visszaaszfaltozzák. Reggelre, nyoma sincs annak, hogy itt valami történt, aztán este az egész kezdődik elölről…. A fényárban úszó, világító bójákkal és kerítéssel körberakott munkaterületet minden elképzelhető és elképzelhetetlen ponton villogó mellényes, világító botokkal hadonászó emberek őrzik, akik minden autó vagy gyalogos közeledtekor erőteljes karlengetéssel mutatják a helyes irányt.

(ez a két kedves úr hétvégén terelgetett minket a járdán, nehogy belepottyanjunk a korlátokkal elválasztott, sövény mögötti útépítésbe...)

A Császári Palota kertjénél már jó egy éve folyik valami építkezés. Mellette külön kijelölt, korláttal leválasztott sáv vezet a közlekedési lámpával ellátott zebráig. Én azt gondolnám, a gyalogos tudja, hogy a körülbelül 20 méteres, számára elkerített sáv végén, a zebránál meg kell állni és figyelni a lámpa jelzését, de itt minden eshetőségre felkészültek. Az éjjel arra tévedő gyalogost egy őr terelgeti, hogy teljes biztonsággal végig tudjon haladni a számára kijelölt rövidke sávon, egy pedig megállítja a piros lámpánál, majd sípszó és hadonászás kíséretében átkalauzolja a zöld jelzésen… Bármi szívesebben lennék, mint ilyen őr, ez a munkakör tehát kilőve.

(dicséretükre legyen mondva, egyes lezárt helyeken, ahol épp nem végeznek munkát, az utóbbi időben megjelentek a gép által lengetett karú őrök...)

Maradnának a telefonos kisasszonyi, vagy a különböző cégek rendezvényein a vendégeket elkalauzoló (hostessnél magasabb, inkább demonstrátori) pozíciók, amikhez állítólag nem kell tapasztalat, csak jó beszédkészség, de ezekhez az én japánom szerintem nem elegendő, vagy én nem vagyok elég bátor...

Szóba jöhetnek akkor az éttermi munkák, vagy a bolti kóstoltatások illetve árusítások, amiknél az eladók egész nap torkuk-szakadtából kiabálnak, hogy „irasshaimase, irasshaimase…” (ejtsd irassaimasze, ami üdvözlés meg talán csalogatás is egyben). Ezt mi nyugatiak mindig megmosolyogjuk, és azt hiszem, ha egész nap ezt kéne szajkóznunk, hamar bele is gárgyulnánk. Pedig talán nem sokban különbözik a jól megszokott „forró, csemege, főtt kukoricát tessék…” -től, hacsak annyiban nem, hogy a kukoricaárus mozog, s így hangjával a helyzetét is meghatározza, míg a bolti eladók jól látható helyen, egyhelyben állnak. Az ilyen ordibálástól és csinnadrattától nekem hosszú távon menekülhetnékem lesz, de itt a vásárlók pont ezt szeretik. Állítólag…

(lehetnék esetleg áruházi lifteslány is, aki minden emeleten bemondja hol járunk, és megköszöni, hogy vele utaztunk...)

A taunwaaku-t végiglapozva be kellett látnom, hogy nem nagyon kínál olyasmit, amit szeretnék, ráadásul a fizetések sem sokkal magasabbak a pékségénél. Az első néhány hónapban ugyanis sok helyen levonnak a meghirdetett órabérből 100-150 yent, betanítási költség címén. Ha még utaznom is kell és az útiköltséget sem térítik meg, akkor a bruttó időre számított tiszta bevétel már alul is múlhatja az 5 percre lévő pékségtől kapott jövedelmet.

A hétvégén lerendeztem a barangolások során begyűjtött álláslehetőségek megpályázását is. Pontosabban szólva ők rendeztek le engem. A kávézók közül például egy azzal hívott vissza, hogy túljelentkezés van, közben persze még most is hatalmas felirat hirdeti, hogy embereket keresnek. De gyanítom, nem külföldieket… 

Bár mégis előfordulhat, hogy sokan jelentkeztek, mert a többi helyhez képest magasabb bért kínálnak, ráadásul különösen most, karácsony vagy újév előtt minden fiatal dolgozni akar. (A karácsony leginkább a párocskák ünnepe, és nem illik túl olcsó ajándékot adni.) Az egyetemisták többsége amúgy egész évben vállal valami arbaito-t, sőt leginkább azt végzik az iskolába járás helyett. A középiskolások közül is sokan dolgoznak délután.

Emellett vannak még sok százezren azok, akik mindenféle kampánymunkákat vállalva tengetik az életüket egyik napról a másikra. Egyesek valami kollégiumszerűségben húzzák meg magukat, de sok fiatalnak még otthona sincs, barátoknál vagy internetkávézóban éjszakázik.

(Ehhez a munkához nem vagyok elég öreg, pedig én is alkalmas lennék arra, hogy levadásszam az utcán dohányozva sétálgatókat. Félreértés ne essék, nem egészségvédelmi megfontolásból nem lehet az utcán égő cigarettáva közlekedni. Csupán veszélyes, mert a tömegben könnyen sérülést okozhat.
Amúgy sok irodaházban nem lehet dohányozni, de azért szerintem Európában sokkal erősebben védik a nemdohányzókat. Itt ha van is egy-egy étteremben  vagy céges étkezőben(!) füstmentesnek titulált rész, többnyire kényelmetlenebb helyen mint a füstölgőké, ráadásul gyakran semmi sem választja el a légteret.)
 

 

  

Egy másik kávézó behívott interjúra. Nagyon készültem. Először is gondosan lerövidítettem az önéletrajzomat, nehogy túlképzettnek tűnjek. Az üzletvezetőnek persze azt hiszem, még így sem tetszett az eredmény, rá is kérdezett, miért akarnék ilyen képzettséggel kávékat kevergetni. Gyanítom, nem hitte el az őszinte válaszom, mely szerint eddig mindig irodában dolgoztam és most szeretném kipróbálni magam másban is, valamint rövidebb távon amúgy sem tudnék irodában elhelyezkedni. Amikor viszont arra kérdezett rá, hogy meddig tudnék dolgozni, nem mondtam igazat, bevállaltam a márciust. Nem kenyerem a hazudozás, de most mégis a mindennapi rizsemről volt szó.

De még ez sem segített. Megtudtam, hogy sok a jelentkező, ráadásul a beosztást jóelőre elkészítik, s még ha beférek is, csak heti kétszer tudna alkalmazni valamikori későbbi kezdéssel. De még átgondolja… Mivel nem hívott fel azóta, ezt elutasító válasznak kell tekintenem.

(A koreai lakótársak egyébként megnyugtattak, ők is hazudtak a hazatérésüket illetően. Itt mindenki hazudik, különben nem kap arbaito-t, mondták...)

Közben persze bennem is megszületett a döntés, hogy még ha alkalmaznának sem mennék ebbe a kávézóba. Nem adnak ruhát, de elvárják, hogy beszerezzek egy fehér inget, ráadásul hiába van bankszámlám, az nem megfelelő, nekik postaszámla kell, amire a hónap lezárta után két héttel utalnak. Én azonban nem szeretnék postaszámlát, örülök, hogy anno a bankszámlanyitást sikerült menedzselnem. Bár most már könnyebben menne a dolog, mert itt élek fél éve, és van már inkan-om, azaz aláírásként használható saját pecsétem is „Anna” felirattal, kanjival. Morisawa sensei, a kedvenc tanárnőm távozása után csupán 6 hétre kapott új tutorom készíttette nekem ajándékba.

 

(Ez lenne az új aláírásom, igaz, nincs regisztrálva. A nevem kanjijának történetét sokan már ismeritek, de többen talán nem, ezért most ide citálom. A fenti kanji önmagában olvasva anzu, azaz barack, a kínai olvasata „an”, a második kanjit – „na” - minden japán az 1300 évvel ezelőtti főváros, Nara nevéből ismeri, de önmagában egy körtefajta is (karanashi), amit sokan nem tudnak. Ilyen megfontolással érett gyümölcs vagyok…

Van azonban még rengeteg másik kanji is, aminek „na” az egyik olvasata, ezért lehetett vita arról, hogy melyik is szerepeljen a nevemben. A japán papám (Ishibashi san) 5 évvel ezelőtt a zöldség jelentésűt ajánlgatta. A zöldségről a japánoknak a tavasz, a friss rügyek, a megújulás jut eszükbe, nekünk magyaroknak inkább a badarság…)

  

Amíg ezeket a kávézókat és boltokat pályázgattam, párhuzamosan megpróbálkoztam a munkáltatók által finanszírozott közvetítésekkel is. Egy volt kollégától 4 munkaközvetítő-közvetítő (nem elírás) elérhetőségét is megkaptam. A lényeg az, hogy sok ezernyi munkalehetőséget megcsillogtató oldalakon kell regisztrálni rengeteg adatunkkal, iskola és munkatapasztalatunkkal, s így pályázhatunk olyan állásokra, amiket a főoldal kliensei, azaz a munkaközvetítők hirdetnek megrendelőik nevében. Van a rendszerben néhány áttét és emiatt holt idő. A munkaközvetítők keményen szűrnek, és csak akkor ajánlanak tovább a tényleges munkaadónak, ha megfelelünk a kritériumoknak. Természetesen szerződni is a munkaközvetítőkkel kell, a munkaadóknak nem kell bajlódniuk a toborzással és kiválasztással, ők megkapják a megfelelő embert a kívánt óraszámra.

Hiába regisztráltunk azonban a főoldalon, a munkára továbbpasszoló cégnél ugyanúgy regisztrálnunk kell, sőt az alkalmasnak tűnő jelölteket még egy interjúra is behívják. A külföldieket azonban nem nagyon kedvelik. Legalábbis ez lett a tapasztalatom azokból a válaszokból, amiket az elmúlt héten kaptam. A jelentkezésemre sokan csak egy hosszú listát küldtek vissza, ami arról szólt, hogy egy külföldinek milyen okmányokkal kell rendelkeznie, és megkértek, még egyszer ellenőrizzem a papírjaimat. Azt sajnos nem tették hozzá, hogy ha úgy találom, minden rendben, akkor szívesen látnak. És persze az általuk küldött lista ugyanaz mint amit már az alapregisztrációnál leellenőriztetnek, a válaszokat értelmezhetem tehát úgy, hogy nem látnak túl szívesen...

(valaki pár nappal ezelőtt felismerte Mama-sant a nyitóképen. Szerdán megint jártam Roppongi Hills-en, ez az egyik kedvenc helyem Tokióban, úgyhogy úgy gondoltam, Mama -san is és a környék is érdemel  még néhány képet. Bár sajnos az én gépemmel nem lehet befogni ezt az építészeti csemegét.)

Volt például egy interiör-dizájn munkákkal kapcsolatos közvetítő, aki úgy hirdette magát, mint aki minden képzettség és tapasztalat nélkül is bárkit szívesen lát. Tapasztalat nélkül természetesen nem tervezői munkára lehet jelentkezni, hanem például recepciósnak vagy titkárnőnek egy tervező, lakberendező céghez. Azt ígérték, még ingyenes tanfolyamokat is tartanak az érdeklődőknek. Nem bírtam megállni, hogy ne próbáljak regisztrálni. Még írtam is nekik egy szép levelet – mert a jelentkezéskor ezt is lehet -, hogy ugyan nincs szakirányú képzettségem, de hobbi szinten régóta foglalkozom a témával, és bár a külföldi vagyok, de beszélek japánul, a papírjaimat is leellenőriztem már, szívesen vállalnék bármilyen egyszerű, tapasztalat nélkül is elvégezhető munkát. Másnap megjött a válasz, hogy úgy találják, nincs szakirányú képzettségem, egyébként meg mint külföldi, ellenőrizzem a papírjaimat…

Most úgy tűnik, a kampánymunkákkal is befürdők. Találtam néhány jól hangzó, 2-3 napos munkát, amikhez egyáltalán nem kell tapasztalat, például hatalmas rendezvényeken kell csomagolni, ételt osztani vagy esetleg a pénztárban állni. Ilyenkor általában 30-50 emberre is szükség van, reméltem, közéjük én is beférek. Egyetlen cég volt amelyik egyáltalán válaszra méltatott, sőt tegnapra még interjúra is behívtak. Gyanítom, tévedésből.

 

Az egész úgy kezdődött, hogy kézzel is ki kellett töltenünk egy pontosan ugyanolyan adatlapot, mint amit az interneten is már bekértek, csak most más volt a fejléc. Közben az volt az érzésem, még egy internethasználati szokásokkal kapcsolatos kutatásnak is része lettem, mert volt egy teljesen értelmetlen oldal arról, hogy hány számítógépem van, milyen operációs rendszert használok, ADSL-lel vagy ISDN-en, esetleg mobilneten keresztül heti hány órát internetezem. Hogy ennek mi köze a meghirdetett csomagoló és pénztárosi munkához?

(a Mori-tower tetejéről egész Tokió a lábaink előtt hever...)

2 japán lánnyal ültünk egy nagyon pici helyiségben, ahova az interjúztatásunkra 3 nő is bevonult. Egy hölgy volt aki beszélt és a papírjainkat ellenőrizte, egy jegyzetelt, egy pedig csak ült és bólogatott. Talán betanuló lehetett, másképp teljesen értelmetlen lett volna a jelenléte, bár sosem lehet tudni, lehet, hogy épp ő volt a főnök.

 

A fővezérnek tűnő hölgy eldarálta a munkával kapcsolatos legfontosabb információkat, a ruházati, hajviseleti kritériumokat, az ékszer és körömlakk nélküli kéz fontosságát, aztán leellenőrizték a papírjainkat és kikérdeztek minket a tapasztalatainkról. Amikor én kerültem sorra, hirtelen gubanc lett, az útlevelem és egyéb okmányaim kíséretében mindhárman kiszaladtak a teremből valami sutyorgásra, aztán visszatértek azzal, hogy minden rendben. Hogy aztán a vezetőnő köhögési rohama miatt felborult rend vagy a külföldiségem miatt történt-e, nehéz megmondani, de tény, hogy bár a csomagolói és pénztárosi tapasztalatomat megkérdezték, elmaradtak a többieknek feltett kérdések például arról, mivel utaznék a helyszínre és annak milyen költségvonzata van, tudnám-e mindhárom napot vállalni, valamint reggeli vagy esti műszakban szeretnénk-e dolgozni. Ma pedig úgy tűnik, elfelejtettek felhívni…

Persze nem biztos, hogy csak annyi a gond velem, hogy nem vagyok japán. El tudtam ugyan dicsekedni némi eladónői és pénztárgépkezelői tapasztalattal, amikre a magyar munkáltatóm által a tokiói Royal Park Hotelben évről-évre megrendezett pár napos ruhabemutatókon és árusításokon tettem szert, de ez nem vetekedhet a velem együtt meginterjúvolt japán lányok sok éves áruházi múltjával.

 

 

Azért nem bánom, hogy megpróbáltam ezt a kampánymunka vonalat, és részt vettem ezen az elbeszélgetésen. Ennek fényében a pék által kínált munka és órabér már egész vonzó ajánlatnak tűnik. Tegnap az is kiderült, hogy a 3 napos, napi 8 órás, azaz 24 órányi munka megszerzéséhez nem volt elég az utazgatással együtt fél délutánomat kitöltő interjú, a rendezvény előtti délutánt a betanulásnak kellene áldozni. A helyszínre jutás költségét ugyan megtérítik (az interjúét nem), de a betanulásért nem jár fizetség. Ha előbújik belőlem a közgazdász, akkor látom, hogy anyagilag nem éri meg a küzdelem. Meg kell finanszírozni a közvetítőhöz történő elutazást, és 8-10 órát feláldozni azért, hogy megcsípjek egy 3 napos állást, ami óránként csak 300 yennel fizet többet a péknél. Ha még a 3 napon utazásra fordított időt is költségként számolom, már nagyon veszteséges a vállalkozás. Az egyetlen kárpótlás a tapasztalatszerzés lett volna, de úgy tűnik, ez most kimarad az életemből.

A pék viszont azt mondta, továbbra is szívesen lát, hiába mondtam el őszintén, hogy csak csak heti 4 napon és csak január végéig vállalnám a munkát. Nincs fehér blúz, jó a garbó és farmer, csak egy hatalmas kötényt adna. Kedden reggel 7-kor kezdek...

 

4 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr87805639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

norka 2008.12.05. 13:24:45

Szerintem hamar bele fogsz esni a pékség jó illatába! :)

Noncsi 2008.12.05. 20:13:41

Ami engem illet, nekem kifejezetten tetszene a lifteskisasszonyi munka. De úgy sejtem, nem lehetne beszélgetni a vásárlókkal, csak a betanult szöveget lehet mondani (vagy nem?), ezért igen hamar elszállna a motivációm...

Tényleg, a japánok mennyire kommunikatívak idegenekkel, pl. spontán beszédbe elegyednek egymással az utcán? Nekem ez tetszik a legjobban, ha külföldre megyek, mert sajnos a magyarok még/már nem ilyenek. Mindenki totál búvalbaszott és morcos.

Bbandi 2008.12.09. 09:51:47

Anna! Remélem, hogy a kinti munka is lesz olyan jó, mint a program.

Én közben szurkolok, csak most van lehetőségem a kamarából kommentálni. Szerintem jobban jársz, hogy ha belekóstolva a kőkemény elutasításba, megpályázod a pék-karriert...
Egyre biztosabb vagyok, hogy Japánban külföldi nőként, halmozottan hátrányos helyzetből ez a legjobb, amit kihozhatsz.

Noncsi: A lifteskisasszonyok, amikor kint voltam, 3 dolgot csináltak: figyeltek, hogy ne menjenek be többen a liftbe (ez ugye utanként -1 ember), hogy ne tegyél illetlen vagy veszélyes dolgot, illetve elcsicseregték az információkat. Néha szóltak hozzájuk, de rendszerint praktikus információkérések hangzottak el. Viszont ha jól vettem észre, a szerelés alapvetően a szexi kisiskolás-egyenruhás lányoké volt, ennek fényében a férfiak nem igazán beszélgetni akartak, és a lányok ki voltak téve a pofátlan mustrálgatásnak (a Sun Towerbe felfelé az egyik lány tüntetőleg, de mosolyogva elfordult, mikor a japán vendégek egyértelműen felmérték mindenét a kb. 45 másodperces úton). Talán nem is javallott szóba elegyedni ott túl sok japánnal. A külföldiekkel/turistákkal azonban lehetne, ők viszonylag normálisak.

Toshiro · http://haiku575.blog.hu 2008.12.10. 20:17:06

nem tudom Japánban mi a törvényi háttere a dolgoknak, de itthon pl. ha egy állást meghirdetsz a munkaügyi hivatalban (és bizonyos esetekben meg KELL hirdetni) nem vehetsz fel külföldit, míg egy pár magyar állampolgárt meg nem hallgatsz.

így példul egy ismerős (egyébként japán tulajdonú, de magyar) cégnél, a japánból érkezett vezetőket nem lehetett csak úgy felvenni, meg kellett hirdetni a pozíciót, és a szerencsétlen magyar jelentkezőket ilyen kérdésekkel szívatni: "tud japánul folyékonyan beszélni?", sejtheted mennyi "igen" válasz volt...

így aztán fel lehetett venni a japán vezetőket.