HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2008.12.25. 10:24 Japanna

Szumó élesben

Most hogy a tervezetthez képest hosszabban maradok, lenne esélyem ellátogatni a január vége fele kezdődő tokiói szumótornára (honbasho), de egy véletlenül kapott jeggyel már szeptemberben megízleltem ezt az 1500 éves különlegességet, csak időm nem volt még beszámolni róla. Pedig a szumó kedvelői azóta újabb honbasho-t izgulhattak végig, novemberben Fukuokaban lezajlott az év utolsó küzdelemsorozata is.

 

A „titkos hazautam” előtt nagy lendülettel próbáltam jegyet szerezni a szeptember közepén kezdődő tokiói tornára, de a nem munkanapra szóló, olcsó belépőket pillanatok alatt elkapkodták. Szerencsémre azonban itt járt magyarországi japán kollégám, aki boldogan adta át nekem a belépőjét, hogy a vele érkező kis magyar csapatot én kalauzoljam. Ő örült a szabad délutánnak, én meg végre közelről is megcsodálhattam a híres szumót. A várakozásaimhoz képest kevésbé volt erőszakos, sőt tulajdonképpen élveztem, bár továbbra sem váltam fanatikus rajongóvá.

(A szumó eredetileg nem sportként indult, vallási esemény volt, egy  sintó szentélyben folyó rituálé, amellyel hálát adtak az isteneknek a jó termésért. A kezdetekhez képest természetesen sokat változott, szigorú szabályok alakultak ki, de a gyökerekre hivatkozva sokan ma is kitartanak amellett, hogy a szumó nem számítható a sportok közé. Közben mások azon dolgoznak, hogy olimpiai versenyszám lehessen belőle…)

 

(Erre a blogra már 2 bejegyzést is írtam a szumóról, amikor az egyetem szervezésében meglátogattunk egy szumósképző házat, ahol a tanoncokkal is elbeszélgethettünk. Azóta – némi bennfentesség érzéssel eltelve – én is figyelemmel kísérem az eseményeket…
Ha valakit érdekelnének az akkori bejegyzések, az alábbi linkeken megtalálja:
Szumó a színfalak mögött I.

http://szivemcsucskejapan.blog.hu/2008/06/07/szumo_a_szinfalak_mogott
Szumó a színfalak mögött II.
http://szivemcsucskejapan.blog.hu/2008/06/11/szumo_a_szinfalak_mogott_ii

Amikor ezt a két bejegyzést írtam, picit elmagyaráztam az alapfogalmakat, de gondolom, sosem árt az ismétlés, úgyhogy bizonyos dolgokra most is ki fogok térni. Elnézést a szakemberektől…)

Amikor a potyajeggyel kilátogathattam a tornára, nagyon meglepett, hogy a kudarcra ítélt jegyvásárlási törekvéseim ellenére még csak „félház” sem volt, s főleg körülöttünk, a küzdőtértől távol eső, olcsó, székes helyeken nem ültek. Igaz, ez a torna nyitónapján volt, amikor a 15 napos küzdelemsorozat végéhez képest kevésbé izgalmas összecsapások zajlanak. A torna vége felé gyakran előfordul, hogy több versenyző (úgynevezett rikishi, ejtsd rikisi) egyenlő győzelemmel áll, akkor aztán nagyon lehet szurkolni valamelyiküknek, pláne ha egymás ellen birkóznak.
(Azóta hallottam, hogy sok cég a teljes 2 hétre felvásárolja a jegyeket, amiket aztán szétoszt a dolgozói vagy a partnerei között. Mindenki akkor megy ki, amikor épp kedve tartja, leginkább persze a sorozat vége felé.)

Én nyitónap ide vagy oda, így is nagyon szorítottam Kotooshunak, a bolgár fiúnak (ő az itt a képen), aki tavasszal első európaiként nyerte meg a tokiói tornát. Sajnos azóta nem sikerült megismételnie ezt a bravúrt, sőt őszintén szólva az utóbbi időben egyre gyengébben muzsikál…

 

 

 

A résztvevők listáját, az úgynevezett banzuke-t 2 héttel a torna megkezdése előtt hirdetik ki. A banzuken hierarchikus sorrenden követik egymást a nevek, legelöl a legrangosabbak, a nagybajnokok, az úgynevezett yokozuna-k (jokozuna) szerepelnek. (Őket követik az ozeki-k, sekiwake-k és komusubi-k, majd a szimpla maegashira-k. Én bármennyire is igyekszem, mindig elfelejtem ezeket a fontos címeket…)

Kotooshunak ozeki a rangja, ahhoz hogy yokozuna lehessen, nem csak a tavaszi, de a nyári kupát is el kellett volna nyernie. A yokozunavá váláshoz ugyanis az ozekinek 2 egymást követő versenyen is az első helyen kell szerepelnie. Sajnos ez nem sikerült.
Yokozuna szint alatt a megszerzett címek a gyengébb szerepléssel el is veszthetők, ez borzasztó stressz lehet. Bár a yokozunanak sem lehet könnyű, ha az ő teljesítménye mutat hasonló tendenciát, szép csendben visszavonulásra buzdítják…

A szumóban a legmagasabb a makuuchi (makuucsi) divízió, 42 versenyző tartozik ide, az eggyel lejjebbi de még fontos kategória a juryo (dzsurjó), ebben 28 szumós található. A két csoport tagjait a szaknyelvben sekitori-knak nevezik, nekik a 15 napos tornán minden nap egy-egy küzdelmet kell megvívniuk. Hogy kivel is, azt mindig az előző nap eredménye alapján hirdetik ki. A kupát az nyeri el, akinek a végén a legtöbb győzelme van. A torna a legjobbaknak általában kényelmesen indul, a gyengébb versenyzőkkel eresztik őket össze, s csak a kupa vége felé kell farkasszemet nézniük egymással.

Bár a küzdelmek minden nap már reggel elkezdődnek, egészen délután 3-4 óráig meglehetősen üres a nézőtér. A délelőtti összecsapásokra a turistákon kívül kevesen kíváncsiak, ilyenkor még az alacsonyabb rangban lévő rikishik küzdenek, akik ha jól szerepelnek, szép fokozatosan, több év alatt juthatnak el a legmagasabb divízióba. Az persze nem igaz, hogy az alacsonyabb rangúakra senki sem kíváncsi, az igazi szumórajongók itt fedezhetik fel a jövő bajnokait, de azért erre kevesen áldoznak időt. A látogatók többsége minden nap délután 4 felé érkezik, amikor már a makuuchi divízió mérkőzései kezdődnek. Természetesen mi is ekkor mentünk.

Pont jókor. Halhattuk a Szumó Szövetség elnökének megnyitóbeszédét és láthattuk a versenyzők bevonulását. Utóbbi minden nap azonos módon ismétlődik.
Az versenyzők 2 - úgynevezett Keleti és Nyugati - csoportba vannak osztva. A beosztást a Szumó Szövetség készíti el. A keletiek mindig a nyugatiakkal küzdenek, de nem csapatként, és a 15 nap alatt – mivel mindkét csoportban 21-21 rikishi szerepel – értelemszerűen nem is vív meg mindenki mindenkivel az ellentétes csoportból.
A 2 csoport egymástól elszeparált helyen öltözik valamint minden nap külön-külön vonul fel, így az ellenfelek semmiképp sem találkozhatnak.

A szumósok bevonulása szerintem nagyon látványos volt, de olyan pillanatok alatt lezajlott, hogy örültem is a természetes ismétlésnek. A versenyen való kintlétnek van egy sajátos hangulata, amit a tévé nem tud visszaadni, ugyanakkor a helyszínen lévő szurkolók – a jó hangulat hevében – gyakran lemaradhatnak a legfontosabb eseményekről. Többször velünk is ez történt, és nem volt kivetítő, amin újra meg újra megnézhettük volna, mit is szalasztottunk el.


(Nem tudom, az emberek többsége maga a szumó vagy inkább a szurkolótársakkal eltöltött kellemes délután miatt látogatja a tornákat? Bár ezt a kérdést talán sokféle sportág vonatkozásában fel lehetne tenni.) Mi remekül szórakoztunk, sört ittunk, csirkefalatokat ropogtattunk és folyamatosan beszélgettünk, a küzdőtérhez közelebb ülők pedig szemmel láthatóan még jobban mulattak. Nem csak jobban láttak, de a tatamival fedett apró bokszokban - a cipőiket levetve, párnákon ücsörögve - igazi pikniket csaptak. (Ez számunkra sajnos kimaradt, és persze a nagy távolság miatt a fényképeim minősége is hagy némi kívánnivalót maga után…)

 

  

A bemutatkozó felvonuláson (dohjo-iri, ejtsd dódzsó-iri) a versenyzők mind színes kötényt, úgynevezett kesho-mawashi-t (ejtsd keso mavasi) viseltek. Ezek a gazdagon hímzett selyemkötények igencsak sokba kerülnek, és a rávalót általában a rajongók és szponzorcégek adják össze.
Állítólag hajdanában (még párszáz évvel ezelőtt) nem csak a bevonulásnál, de a teljes mérkőzés alatt ilyen kötényben voltak. Elég fura lehetett, nem is tudom, hogy tudtak mozogni, most sem festett úgy, mintha nagyon kényelmesen lépdeltek volna benne. Persze számomra az is szokatlan látvány, hogy elől kötény harangozik rajtuk, míg szinte a teljes hátsójuk fedetlenül marad.

A birkózás során már csak az öv, a mawashi van a szumósokon. A küzdelemben sokszor ezt a mawashit ragadják meg, hogy megemeljék a másikat vagy kibillentsék az egyensúlyából. Az itt viselt öv állítólag vastag selyem, talán nem annyira kényelmetlen mint az, amit a gyakorlóházban hordtak. A mawashiról a küzdelem során még selyemből készített rudacskák is lógnak, azt nem egészen értem, mivégett.
Az a versenyző, aki a küzdelemben elveszíti a mawashi-ját vagyis „nadrágját”, automatikusan elveszíti a küzdelmet is. (Ez talán a nézők lelkét is védő, okos szabály.)

A bemutatás során először a Keleti majd később a Nyugati csoporthoz tartozó szumósok érkeztek libasorban. Elől vonultak a legalacsonyabb rangúak, a sort a legelőkelőbbek zárták, egyedül a két yokozuna (nagy bajnok) nem jelent meg, ők még külön mutatványt tartogattak a számunkra. A versenyzők a nevük és rangjuk elhangzása után komótosan fellépkedtek a küzdőtérre, szabályos kört alkottak, s amikor mindenki a helyén volt, tapsoltak kettőt, megemelték a kötényüket, az ég felé emelték a két kezüket és már vonultak is lefelé. Az egész nem tartott tovább 10 másodpercnél. Ha nem történik meg mindez kétszer és nem veszem fel a kamerámmal is, hirtelen azt sem tudom, mit is láttam.

A yokozunák, Asashoryu (Aszasorjú) és Hakuho (mindketten mongol származásúak) bevonulása még látványosabb volt, tőlük a közönség tapsvihara közepette néhány lábemelést is láthattunk.
A yokozunák külön-külön jelentek meg 2 kötényt viselő rikishi társaságában. Az egyik rikishi egy hatalmas kardot is magával hozott. A yokozunak a kötény fölött még valami vastag, fehér kötélfonatot is magukon cipeltek, amiről a hasuknál fehér papírokfűzérek lógtak. Ilyen vastag köteleket és papírfűzéreket lehet látni a sintó szentélyekben is.


A dohjo közepén a yokozuna-k először tapssal hívták fel magukra az istenek figyelmét, megmutatták fegyvertelen kezüket és végül többször bemutatták a lábemelést, az úgynevezett shiko-t (sikó), ami a rossz szellemek elűzésére szolgál.

(Ez a rituális bevonulás megtisztítja a küzdőteret, mindenki áhítattal figyelte, de én sajnos nem tudtam teljesen komoly maradni. A yokozunak masnija és az állandó tenyérdörzsölgetésük összhatásaként jóltermett pillangókat láttam magam előtt, majd a Hattyúk tava jutott az eszembe, ahol a balerinák tüllszoknyában emelgetik a lábukat.)

Noha a bírkózások is érdekesek, a bevonulások mellett én leginkább a küzdőtér, a dohjo felépítésére lettem volna kíváncsi. Erre sajnos egyáltalán nem volt lehetőség, sőt nőként a helyszín közelébe sem mehettem.
A torna küzdőtere különbözik attól amit a gyakorlóházban láttunk, itt egy körülbelül 60 centiméter magas és 570 centiméter széles, agyagból épített, négyszögletű emelvényen alakították ki azt a 455 centiméteres, kör alakú, rizsszalma-fonattal körbekerített, homokkal beszórt területet, amelyen belül a tényleges küzdelem zajlik. Minden torna alkalmával új dohjo-t építenek a régi alapjain, ehhez 8 tonnányi homok-agyag keveréket mozgatnak meg. Az építés végén a dohjo közepébe ásnak egy kis gödröt, ahova - vékony papírba csomagolva - különböző megbékítő és szerencsét hozó tárgyakat (shizumemono), gesztenye talizmánt, rizst, tengeri moszatot, szárított tintahalat, sót, fenyőmagot helyeznek.

A küzdőtér fölé még egy a sintó szentélyek tetejét formázó tetőt is építenek, pontosabban lógatnak be az épület plafonjáról. A tető 4 sarkára hatalmas bojtokat aggatnak, ezek a 4 évszakot testesítik meg.
Az így elkészített dohjo-t aztán egy sintoista pap fel is szenteli.

Sok embert idegesíthet, hogy a tényleges összecsapások általában pillanatok alatt véget érnek, míg az előkészületek meglehetősen hosszadalmasak. A küzdelemre felvonuló versenyzők először széttárják a két kezüket, tapsolnak egyet a közönséggel szemben, majd bemutatnak egy lábemelést. A „ring” sarkában kapnak egy korty erővizet (chikara-mizu), ezzel kiöblítik a szájukat, amit egy erőpapírral (chikara-kami) meg is törölnek. A vizet és a papírt az eggyel korábbi küzdők nyújtják az újabb versenyzőknek. Az erőpapírt használat után a versenyzők behajítják egy az emelvény oldalán kialakított vájatba. Az volt az érzésem, hogy az emelvény szenthely mivolta ellenére van itt valami turpisság, egy beépített szívóberendezés vagy valami hasonló eszköz, ami az eldobott papírokat egytől-egyig a vájatba juttatja. Persze lehet, hogy a rikishik mind ennyire kiválóan céloznak.

Ezt követően a birkózók a dohjo-t  is megtisztítják, sót hintenek bele (shiomaki). Ez a rituálé elvileg még a sérülésektől is megvédi őket.

(Minden Magyarországot bemutató tévéműsorban elsütik, hogy a japán sio és a magyar só milyen hasonlóan hangzik. S ami még különösebb, az ízhiányt mindkét nyelv hasonlóan képzi: siotaran -sótalan... Ezen aztán hosszasan el lehet nyammogni. Ahány japán csak meghallja, mind közelebb érzi magát hozzánk, magyarokhoz.)

A rituális előkészületek után a szumósok bevonulnak a körbe, megmutatják egymásnak fegyvertelen kezüket, majd öklükre támaszkodva leguggolnak egymással szemben a két fehér vonal mögött (shikiri). Ekkor elvileg már egymásnak ugorhatnánk, de ez általában nem történik meg. Felállnak, lábat emelgetnek vagy csak egyszerűen kimennek a sarokba, újra sót hintenek, megcsapkodják, megtörlik magukat, megigazítják az övüket, újra beguggolnak és leteszik az öklüket, aztán egyikük meggondolja magát, újra feláll, irány a sarok, és ez a történet többször megismétlődik. Ez már biztosan a pszichológiai hadviselés része, de a nézők lelkét is meg tudja viselni. Szerencsére van egy szabály, hogy a küzdelmet 4 percen belül meg kell kezdeniük, erre a bíró (gyoji, ejtsd gjodzsi) időnként figyelmezteti is őket. Olyankor végre egymásnak feszülnek, és gyakran néhány másodperc alatt el is dől, melyikük az erősebb, technikásabb, rafináltabb, ügyesebb. Nem is tudom, mi a jó jelző, valószínűleg mindegyik képességük együttesen számít. 

Az a győztes, aki előbb éri el, hogy ellenfele elhagyja a  kört (kitolja partnerét vagy csak ügyesen megoldja, hogy az magától kilépjen), illetve előbb éri el, hogy a másiknak – a lábán kívül - valamely testrésze földet érjen.

A testsúly számít ugyan, de azt újra megfigyeltem, hogy nem ez a legfontosabb tényező. Egy kisebb súlyú, alacsonyabb küzdő pillanatok alatt megtréfálhatja, kibillentheti a nagyot, aki a saját lendületétől szalad ki vagy esik hasra. Engem lenyűgözött az a koncentráció, higgadtság és mégis fürgeség amit némelyik versenyzőtől, főleg a yokozuna-któl láttam. Ez tényleg valami olyasmi, amire csak a legnagyobbak képesek, valami, amit csak csodálni lehet.

Manapság 82 elfogadott győzelmi technika létezik. Hogy a győztes melyiket is használta, azt a „hozzánemértők” is hamarosan megtudhatják, amikor egy erre rendszeresített felolvasó - legyezőjét maga előtt tartva - meglehetősen magas hangon elénekli a technikai részleteket. Ez számomra mindig egy kicsit unalmasnak tűnt, de időt hagyott arra, hogy a nézők egymás között is megvitassák a látottakat, és némileg megnyugodva tudjanak odafigyelni a következő összecsapásra.

Az a felolvasóember meglehetősen színtelenül hatott a bíró (gyoji) mellett, aki maga is nagyon szépen, tradicionálisan volt felöltözve. Szép, mintás kimonót viselt és egy olyan fekete fejfedőt, amit a sintó papok hordanak. Kezében színes legyezőt tartott, elvileg erről olvasta fel a küzdők nevét és ezzel dirigálta a versenyzőket.

(itt a kép alján látszik az a kis fekete vájat, ahová a használt erőpapírokkal mindig betalálnak...)

Természetesen a bírók is szigorú szabályok szerint vannak rangsorolva, nem mindegyikük vezethet magas rangú mérkőzéseket. A bíró – a bokszmeccsekhez hasonlóan – végig közelről figyeli az eseményeket, néha kiabálva bátorítja a birkózókat. Az ő munkáját 4 másik, fekete ruhás bíró kívülről segíti vagy felügyeli. Joguk van felülbírálni a gyoji döntését, sőt még új összecsapásra is felszólíthatják a feleket.

A dohjon lévő bírók rangját elvileg a legyezőjük bojtjának színéről is meg lehet állapítani, vagy arról, hogy van-e rajtuk szalmaszandál (zori), zokni (tabi), vagy esetleg mezítláb vezetik a küzdelmet.

A győztest a bíró a legyezőjével jelöli ki. Persze többnyire egyértelmű, hogy ki  nyert, ő fönnmarad a porondon és leguggol a bíró elé, míg a vesztes gyorsan eloldalog. Ha a mérkőzés szponzorálva volt – ami már az elején kiderül, mivel körbehordozzák a támogatók zászlaját -, a bíró még egy pénzes borítékot is átnyújt a boldog győztesnek.

Némelyik mérkőzést egész sokan támogatják, jó hosszan eltart mire a sok zászlóvivő – a rikishik bevonulásához hasonlóan – körbeviszi a szponzorok nevét megörökítő zászlókat. De nem csak a támogatóknak jut lobogó, a nézőket már a csarnok körül rengeteg színes zászló fogadja, amik a versenyzők nevét hirdetik. Nagyon szép és ünnepélyes látvány, főleg este, amikor hatalmas reflektorokkal is megvilágítják őket.

 

Gondolom, a szumóban is vannak olyan testsúlynövelő szerek, amik használata szigorúan tilos, de az is biztos, hogy ebben a sportban (szerintem az) rengeteg az olyan elem, amit csakis hosszadalmas gyakorlással, elszántsággal lehet megtanulni. És persze elképesztő koncentrációsképesség és higgadtság kell, amit gyógyszerekkel, serkentőszerekkel nem lehet magukévá tenni.

 

 

Pár héttel a torna előtt robbant ki egy hatalmas botrány, amiben két orosz sekitori is érintett volt, marihuana nyomait tudták kimutatni a szervezetükben. A két versenyző tagadta, hogy ilyesmit szívtak volna, de a vádat az ismételt vizsgálatok is igazolták, és a birkózókat kizárták a szumósok közül. Ez olyan váratlanul történt, hogy már új versenyzők sem léphettek a helyükbe, így filctollal kisatírozták őket a számunkra kiosztott, fénymásolt rangsorlistáról (sumo banzuke), és a 42 fő helyett csak 40-en versengtek a kupáért.

Japán - szigetország mivolta miatt - egyelőre sokkal kevésbé küzd kábítószer problémákkal mint a fejlett nyugati országok, és itt állítólag különösen nehéz kábítószerhez jutni. A felhasználókat viszont – akik sokszor külföldi diákok - nagyon szigorúan megbüntetik. Természetesen a terjesztőket és termesztőket is, akik között szintén sok a külföldi. Pár hete volt nagy visszhangja, hogy 3 amerikai, a Wasedán tanuló cserediákot kaptak marihuana terjesztésen. A cserjéket az egyetem kollégiumában maguk nevelgették.
Minket, külföldieket mind meglepett, hogy lehettek ennyire naivak, hogy azt gondolják, ez nem fog kitudódni. (Elég sok az itt is angol nyelven tanuló, japánul alig beszélő és a kultúrát sem értő diák, akiknek – hiába élnek itt esetleg sok-sok évet – valami egészen téves elképzeléseik vannak a japánokról. Gyakran hülyének nézik őket csak azért, mert maguk nem értik, mi is van a háttérben.) A japánokban sokkal jobban él a jogrend iránti lojalitás, a japán diákok ilyen cselekményről értesülve nem csupán megvonják a vállukat, de rövid időn belül jelentést tesznek valamelyik közeli rendőrőrsön.
A felelősséget sem hárítják másra, most is megjelent az egyetem és a kollégium vezetősége és a tévéstábok kamerái előtt kértek bocsánatot, amiért nem vették észre korábban, mi is folyik az intézményükben.

Azt nem tudom, a rendőrök mit vártak a torna helyszínén, de szokatlanul nagy számban vonultak fel. Persze természetes, hogy egy eseményen, ahol ilyen népes nézőközönség jelenik meg, átnézik a táskákat, megvizsgálják a bevitt holmikat, de hogy pont ilyen helyen fogjanak kábítószerterjesztőket, az eléggé valószínűtlen. Ők azonban minden eshetőségre felkészültek.

A legmagasabb rangúak által megvívott mérkőzésekre az este végén kerül sor, mindenki ezeket várja. A yokozunák persze ritkán veszítenek, mondjuk a 15 alkalomból egyszer vagy kétszer, és persze annak nagy visszhangja van.
A most novemberi kupán, amit ismét a mongol Hakuho nyert (idén 6-ból 4-szer), kivételes esemény volt, hogy a végén egyenlő győzelemmel álltak egy másik mongol versenyzővel, Amaval, aki eddig csak sekiwake (3. legmagasabb fokozat) címet viselt. A kupáért egymással is meg kellett vívniuk. Nagy esemény lett volna, ha Ama legyőzi Hakuho-t, de nem így történt. A szép szereplése viszont elég volt ahhoz, hogy eggyel magasabb rangúvá, azaz ozeki-vé váljon.

Az a makuuchi divízióban szereplő rikishi, aki az adott napon a legjobban szerepelt, megérdemli azt, hogy a napot ő zárja egy hagyományos „ij-tánc” (yumitori-shiki) ellejtésével. A húr nélküli íjat a bíró adja át a kiválasztott számára. Párszáz éve egy jól szereplő szumós egy hasonló íjat kapott ajándékba, és örömében táncra perdült.

 


Ez a ceremónia szép lezárása a napnak, mindenki lelke megpihen, hogy aztán új erőre kapva tolonghasson a metróállomáson, vagy álldogáljon hosszasan üres taxira várva.

1 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr3840940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Berkenyeutca 2008.12.30. 20:43:42

Panni, köszi a kitünő szumó-tanítást.

A mindennapi szumóküzdelmünket töltsd le innen:

kari5.extra.hu/csalad/windischcsalad2008.pdf

Berkenyeutca