HTML

SzívemcsücskeJapán

Ismét itt vagyok szívemcsücskeJapánban. Régi vágyam teljesült az EU jóvoltából. ETPs ösztöndíj, 9 hónap tanulás, küzdelem, kaland és vidámság. Szeretném megörökíteni. Íme hát egy darabka Japánból az én gyakran bepárásodó szemüvegemen keresztül...

Friss topikok

  • utazgatok.hu: saját élményeim a japán WC-kről: utazgatok.hu/andras/3846/japan-munka-megszallottsag-technologia-... (2016.02.05. 13:42) Ahova a király is, császár is...
  • Huffnágel Pista: @Szivemjapan komment: Japánban már nem divat a pina - második, befejező rész klou.tt/3qyf6uj2170p (2015.03.11. 19:07) Félúton hazafelé...
  • Buku3: A fehér kimonó neve: 白無垢, vagyis shiro-muku. (2013.09.14. 00:01) Esküvő Japánban
  • totyii: a helytelensegert bocs (2010.02.27. 14:55) Szumó a színfalak mögött I.
  • Umi: "Rögtön útbaigazított minket, majd a tárgyra tért – are you married?" hát ezen jót nevettem XD no... (2010.01.23. 18:03) Buyou

Linkblog

2009.01.05. 07:00 Japanna

Újévi készülődés - Karácsony és Szilveszter Tokióban

Bár Halloween végeztével hirtelen egész Tokiót elborították a mikulásvirágok és a karácsonyfák, maga a karácsony nem érdemel túl sok említést.

A Szenteste jött és szinte észrevétlenül elmúlt, hogy már másnap munkát adjon a kirakatrendezőknek, akik pillanatok alatt az egész város képét átformálták. Egész Tokió az újévi készülődés lázában égett.

 

 

 

 

 

 

 

Habár minden nagyobb áruházban és téren karácsonyfába valamint piros-zöld virágokba botlottam, az adventi hangulat idén teljesen elkerült.

Azt, hogy tényleg karácsony lesz, a tokiói Disneylandben kezdtem először felfogni, ahova december közepén mentem el Naoko sannal, 10 évvel ezelőtti japántanárnőmmel. Az ő javaslatára egész korán indultunk. Nekem fogalmam sem volt, mi a csudát fogunk csinálni egy kültéri vidámparkban reggel 9-től este 9-ig, de aztán elég hamar meggyőződhettem róla, hogy hasznos volt a hajnali indulás. A népszerű attrakciókra már délben elfogytak az úgynevezett „first-pass”-ok, amikkel egy bizonyos időintervallumban sorbanállás nélkül lehet bejutni. Aki mégis részesülni akart a látványban, az gyakran másfél-két órát várakozott a hidegben. 

Mivel hétköznap volt és még nem kezdődött el az iskolai szünet, állítólag nem is voltak olyan sokan. Nekem mindenesetre elképesztő tömegnek tűnt az a rengeteg ember, aki mind a karácsony alkalmából átdolgozott attrakciók és a karácsonyi parádé kedvéért érkezett. Én ugyan a Disney filmek tizedét sem ismerem, de hamar magával ragadott az a minden apró részletre kiterjedő figyelmesség, amivel a programokat kidolgozták. Reggel még mindenre kíváncsi voltam, repültem a világűrben, hajókáztam Dél-Afrikában, vonaton körbeutaztam Amerikát, de az életem első és remélhetőleg utolsó hullámvasútélménye után – forgó gyomorral és remegő lábakkal – már inkább a gyerekeknek szóló mutatványok vonzottak. Elkápráztatott a szellemvasút, ahol a hold előtt kivételesen a rénszarvasszánon ücsörgő Mikulás vágtatott át, és a temetői sírkövek mögül előbújó szellemek mind piros sapkát viselve énekeltek. A világ minden népviseletét felvonultató babaházban csónakázva pedig nem tudtam betelni a kimonós, száriba öltözött, fejükön gyümölcskosarat hordó, eszkimó vagy indián babák látványával, akik táncolva énekelték a Jingle Bellt míg a velük lévő – szinte élethű - elefántok, kutyák vagy éppen krokodilok ütemesen lóbálták az ormányukat, ingatták a fejüket. Ekkor éreztem először, hogy mégis hamarosan karácsony van.

Ezt az érzésemet csak fokozta a déli és esti parádé, ahol karácsonyi díszkivilágításban, hatalmas katicabogarakon, hajókon vagy hattyúkon – karácsonyi dalok kíséretében – felvonult a Disneyvilág apraja-nagyja.

 

Az élmény napokig melengette bennem a karácsonyi hangulatot, de nem a láng nem volt elég, hogy kitartson még 10 napig. Szerencsére közben véletlenül bepottyantam egy színházba, ahol Dickens Karácsonyi Ének-ét játszották olyan bájosan, hogy még a könnyem is kicsordult. Az előadás után a színpadmenedzserrel és színházvezetővel vacsoráztunk, akik elmesélték, hogy már lassan 20 éve minden karácsony előtt színre viszik ezt a darabot, ami még a japánok számára is érzékeltetni tudja, mit jelent a nyugatiak számára a szeretet ünnepe. Jézus születésével, az angyalokkal és egyéb keresztény elemekkel a japánok többsége nem tud mit kezdeni.

Az okos boltosok persze a karácsonyt itt is ünneppé tették, bizonyos szempontból a szeretet, de leginkább a szerelem ünnepévé. Sokan partyt rendeznek odahaza, ami kissé összemosódik az évzáró vígassággal is, mindenesetre lehet apró ajándékokat, kéztörlőt, süteményt, mécseseket osztogatni, na meg – az amerikai szokást átvéve – Kentucky fried chickent vagy Mcdonald’s-os rántottcsirkét ropogtatni.

 

 

A boltok legnagyobb forgalma azonban a szerelmesek vásárlásaiból származik. Maga a Szenteste leginkább a párocskáké, akik mintha egy második Valentin napot ülnének, feltétlenül étteremben, meghitten ünnepelnek, miközben méregdrága ajándékokkal és plüssállatokkal halmozzák el egymást. Különösen a lehetetlen színű plüssmackók iránt fedeztem fel elképesztő keresletet. (a képen nem látszik élesen, de a fenyő fehér és zöld plüssmackókból épült)

 

Mivel a szerelmesek asztalfoglalási hadjárata miatt lehetetlennek tűnt, hogy mi – az ünnepekre is Tokióban maradt külföldiek – étteremben ünnepeljünk, végül elfogadtuk egy amerikai srác meghívását, aki a lakásában rendezett karácsonyi partit. Ez az egész is úgy történt, hogy miután napokig vitáztunk a lehetőségekről, este 7-kor még nem tudtuk, hova is menjünk. A partin a meghívottak fele japán fiatal volt, akik lelkesen kívántak nekünk „meri kuriszumaszu” –t, ettünk gyorséttermi rántott csirkét és koccintottuk. Ezzel a karácsony ki is volt pipálva. (ez egy játékterem ajtaja. Azért nem mindenütt voltak kékek a fenyők)

Szerencsére Péter és a rokonaim legalább emlékeztettek az ünnep otthoni hangulatára, packot kaptam (végre magyar könyveket!) és népes családom tagjai - skypeon keresztül - még a kiskarácsony-nagykarácsonyt is a fülembe zengték.

 

Az ünnepre való hivatkozással magamat két szabadnappal és egy hajvágással ajándékoztam meg. Másik japán tanárnőm ismertetett meg egy kis, eldugott szalonnal, ahol szerencsére nem hajhossz alapján számítják az árat. A fodrászok inkább megszállott művészeknek tűntek, a fogadtatás és kiszolgálás pedig minden képzeletemet felülmúlta. Ahogy megtanácskozták velem a kívánságaimat, bemutatták a hajkatalógusokat, megmosták a hajamat, teát hoztak -  talán még akkor sem tudtam volna megharagudni rájuk, ha történetesen félresikerül a végeredmény. Otthon általában úgy várom a fodrászszalonok hajmosását, mint a szükséges rosszt, amin túl kell esni. Úgy érzem, kitörik a nyakam, az arcomba és galléromba folyik a melegvíz és durva kezek dörzsölik a fejbőrömet. Alig várom, hogy vége legyen a megpróbáltatásoknak. Itt szinte nem akartam, hogy vége szakadjon a hosszas fejmosásnak és fejmasszázsnak, aminek a végén még egy forró törölközőt is a nyakam alá tettek. Legszívesebben azonnal elaludtam volna. Hajvágás után a folyamat újra ismétlődött, megkímélve engem attól, hogy a levágott szálacskák a maradókkal vegyülve később szúrjanak vagy csiklandozzanak. Már le voltam nyűgözve, de járt még nekem egy nyak és hátmasszázs, egy forró ital és néhány ajándékbalzsam, aminek az otthoni hajszárításkor vehetem hasznát. A két órás folyamat végén frissnek és kipihentnek éreztem magam, és ezt a szalont is felvettem a – „ha sok pénzem lenne, hetente eljönnék” listára.

Karácsony után újraindultak a dolgos hétköznapok, és öt napon keresztül minden délutánomat és estémet 10-ig, fél 11-ig a pékségben töltöttem. A pékmester örült, hogy talált valakit, akit nem szólít el az újévi készülődés.

Japánban ugyanis az újév – az O-Shougatsu (ejtsd osógacu) - a nagy ünnep. Lényegét tekintve a mi karácsonyunkhoz hasonlítható, amikor egy hétre - tíz napra bezárnak a gyárak, mindenki hazautazik a családjához, kihal az egész város.

 

Hagyománytisztelő családoknál a készülődés már december közepén elkezdődik. A lakásokat és házakat aprólékosan kitakarítják, a házi buddhista oltárra friss virágcsokor kerül, az épületek sarkaiba vagy bejáratainak két oldalára pedig japán fenyőt állítanak (a szokás neve kadomatsu, azaz kapu-fenyő). A házak falát, az ajtókat gyakran díszítik rizsszalmából font koszorúk (shimenawa). (ez egy alkalmi shimenawa és kadomatsu árus itt Kagurazakán, az egyik sintó szentély mellett)

 

Az üzletek előtt gyakran vékony bambuszok is társulnak a fenyőágak mellé, amikre keresztbe kötelet kötnek, ezekre pedig cikk-cakkba hajtogatott fehér papírokat aggatnak. Ez a formáció a sintó szentélyek kapujára emlékeztet, ezzel várják haza az isteneket. A fenyőágak maguk is csalogatóak, ennek a hosszúlevelű japán fenyőfajtának a neve ugyanis matsu (macu), ugyanaz a hangalakja mint a matsu azaz várni igének.

 

A lakásokban kiteszik az úgynevezett kagami mochi-t (kagami mocsi, azaz tükör rizs-süteményt), vagy másnéven oya-ko-daidait, ami a család fennmaradásának a szimbóluma. Az oya-ko-daidai egy kissé meglottyadt hóemberhez hasonlítható, aminek két alsó gömbje mochi-ból (ejtsd mocsi, magyarul talán pépesített rizs) készül. Az alsó gömb az oya (oja) azaz szülő, felette a kisebb a ko, ami gyermeket jelent. Ők egy errefele népszerű datolya levelén ülnek. A „hóember” feje egy Ázsiában elterjedt citrusféleség, keserű narancs, aminek az a különlegessége, hogy ha nem szakítják le, akkor évekig fent marad a fán. A narancshoz még egy levélke is társul, ez a levélke is mutatja a továbbélést. A daidai hangalak egyébként is két jelentéssel bír. Az egy kanjival írt keserű narancs mellett két más kanjival írva generációkat jelent.

 

 

A mochi speciális rizsből (mochigome) készül. A megfőzött rizst egy fatönk mélyedésébe helyezik, s míg egyvalaki állandóan forgatja a masszát, másvalaki hatalmasakat sújt rá (mármint a masszára) egy óriási faklopfolóval. Ha a páros ügyes és tartja a ritmust, szép mutatvány, ha viszont tévesztenek, az a segéd ujjaiba kerülhet. Legalábbis én így láttam, amikor véletlenül belecsöppentem egy bemutatóba.

 

A fogyasztásra kész mochi nyúlós, nehezen rágható, általában nem is tartozik a nyugati emberek kedvencei közé, eddig én sem lelkesedtem érte. Többször azt érzetem, menten megfulladok. Az ázsiaiak azonban mind szeretik, és hiába szed minden évben újabb és újabb áldozatokat főleg az öregek és gyerekek körében, újévkor minden család asztalán megjelenik.

Nagy előnye viszont a mochinak, hogy kiszárítva hónapokig vagy akár évekig is eláll. Kiváló eltarthatósága és szállíthatósága miatt valaha nagyon jó szolgálatot tett. Egy egész étkezésnyi mochi-rizs összetörve és kiszárítva csupán akkora helyet foglal el mint egy fél szappan és forró vízbe téve pillanatok alatt fogyaszthatóvá válik. A hajdani szamurájok sokheti mochi-készlettel felszerelkezve indultak a harcba, de a közemberek is előszeretettel fogyasztották (már ha kaptak belőle).  

Újév előtt néhány nappal megkezdődik a hagyományos ünnepi étel, az úgynevezett sechi ryouri (szecsi-rjóri) elkészítése is. Ez gyakran 30-40 különféle fogást és ízt jelent, amik többsége valaha valamilyen jelentéssel bírt. A tigrisrák megfőzve például mindig begörbül, s mivel az elégtelen táplálkozás miatt valaha minden idős japánnak – főleg a nőknek - meggörbült a háta, a tigrisrák azt a kívánságot fejezi ki, hogy olyan sokáig éljünk, amíg a hátunk ilyen görbe nem lesz. (a kép jobb sarkában láthtó a görbe tigrisrák, bár kissé betakarózott...)

(Őszintén szólva, ha nekem választanom kéne, valahogy szívesebben mennék el még egyenes háttal.) Időnként látok a városban szinte derékszögbe hajlott hátú néniket. Elképesztő látvány, nem is tudom, hogy tudnak így élni és közlekedni, hisz a nyakuk is majd kitörik ha arra is figyelniük kell, hogy ne menjenek neki valaminek. Ráadásul ezek a nénik többnyire olyan picik, hogy aki szemmagasságban néznek maguk elé, szinte észre sem veszik őket.

Az idei O-Shogatsu-t a régi homestay családom házában töltöttem itt, Tokióban, akik még a hagyományos módon ünnepeltek, és tényleg feledhetetlenné tették nekem ezeket a napokat. Az Ishibashi család várt a reptéren amikor 8 éve először léptem japán földre, akkor 3 hetet laktam velük, 5 éve is náluk töltöttem a nyarat, a mostani kintlétem elején pedig a nagyobbik lányuk és vejük házában éltem amíg nem sikerült beköltöznöm ide a Sakura házba. A szülők úgy bánnak velem, mintha a lányuk lennék, az elmúlt 10 hónapban is gyakran meghívtak magukhoz, és mindig segítenek ha szükségem van rá. 

Japán történelmi ismereteim jórészét az „Ishibashi-egyetemen” szedtem össze, de az atyai okítás mellé szigor is jár, dorgálásban van részem ha a nyelvtudásom visszafejlődik (ami minden hazamenetelemkor és fáradt pillanataimban óhatatlanul bekövetkezik).   

Visszatekintve be kell vallanom, nagyon sok ismerősöm és jóakaróm volt itt már akkor, amikor erre az ösztöndíjra kijöttem. Többségüket a munkámon vagy a főnökeimen keresztül ismertem meg. Biztos vagyok benne, hogy sokuk szívesen segített volna ha megkérem rá, s talán sokminden könnyebb is lett volna, de valahogy magam szerettem volna végigcsinálni ezt az évet. Beilleszkedni, megküzdeni és kialakítani a saját életem. Úgy érzem, ez sikerült, de ennek az az ára, hogy többen talán megbántódtak, amiért feléjük se néztem.

Újévkor az a szokás, hogy mindenki minden rokonának, barátjának és üzletfelének képeslapot küld, beszámol az azévi változásokról, érdeklődik a másik hogyléte iránt. Ezt a szokást nengajou-nak nevezik (ejtsd nengadzsó). A technika vívmányai segítségével szerencsére ma már nyomtatni lehet, régen azonban heteket is igénybe vett mire a több száz képeslapot megírták és megcímezték.

(az egyetemi menza ezzel a Mikulással készült a karácsonyra. Ez a szegény csontváz egyébként egész évben a falon lóg, valamiért viccesnek tartják. Egyébként is ez az a csapat, amelyik mindig olyan szellemesen dekorál...)

Tudom, hogy itt ez a szokás, valahogy mégsem volt lendületem, egyetlen lapot sem írtam se az otthoniaknak, se az ittenieknek. A japán újéven részt véve azonban elfogott a lelkiismeret-furdalás, most lázasan próbálom megtalálni, hova is írtam fel régi ismerőseim elérhetőségeit. Már alig van hátra 4 hetem itt. Egyszerre köszönök be és egyszerre búcsúzom…

Mivel takarítás nélkül nem jó dolog átlépni az új évbe, 30-án este sokáig sikáltuk a pékséget a főnökkel és feleségével, valamint 2 másik kollégával. Így aztán hiába szerettem volna már kora reggel megérkezni vendéglátóimhoz, a soknapi éjszakázás után képtelen voltam a hajnali kelésre. Szerencsére még kora délután sem maradtam le az előkészületekről, egy rövidke takarítás után rögtön beszálltam az ételkészítésbe is, amit a 88 éves nagymama, a Mama édesanyja vezényelt. Mivel a lábai már sokat fájnak, egy asztal mellett ülve, hordozható gázfőzőn kavargatta az ételeket, míg a konyhában 2 lánya és az egyik unokája serénykedett. Én a Nagymama mellett kaptam kukta szerepet, egész délután úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki boldogan sürög-forog a felnőttek mellett.

Estefelé előkerült az emeletes lakkdoboz, a juubako (ejtsd dzsúbako), amit leginkább csak újévkor használnak. Ez a doboz lehet kerek vagy szögletes, és legalább 3 szintből áll. Impozáns látvány ahogy fekete vagy piros lakkfelületen megcsillan a fény, a sechi-ryori pedig igazán elegáns ezekben a dobozokban. Állítólag még a legszegényebb családokban is kitesznek magukért, és alaposan megpakolják a juubako-t. Sokan persze már nem maguk készítik a belevalókat, minden nagyáruházban bőséges a választék, természetesen meglehetősen borsos áron. Az én vendéglátóim azonban – egy-két otthon igencsak nehezen előállítható étel kivételével – még mindent maguk készítettek. Azt hiszem, leginkább a Nagymama kedvéért.

 

A juubako-ban minden szinten másféle ételeket csoportosítanak egymás mellé. A legfelső dobozba kerülnek azok a falatok, amiket csemegeként vagy desszertként, iszogatás mellett lehetne lefogyasztani. A sózott apróhal és gyümölcszselé szépen megférnek egymás mellett, feltéve persze, hogy a különféle ízeket valamivel el is választják. Egy másik dobozva kerülnek azok, amiknek erős az illatuk, leginkább azért, mert ecettel készültek. Újabb dobozba költöznek a főzött vagy sütött falatok. A variációknak csak a dobozok száma szab határt. (Ezt a dobozt én pakoltam meg – magyar esztétikai érzékkel.)
 
 

A japán családok általában nagyon formálisak, a házastársak között is gyakran nagy a távolság. Vendéget ritkán hívnak, főként persze talán amiatt is, hogy sokszor nagyon szűk helyen élnek. Ha valakit meghív egy japán család, az nagy megtiszteltetés. Én mindig örömmel mentem, de néha bizony kellemetlenül éreztem magam, annyira kiszolgáltak. Volt olyan család, ahol éjszakára is megszálltam, de alig tudtam aludni, és alig vártam a szabadulásom. Például képesek voltak ugyanabban a pózban, ölbe tett kézzel, egyenes háttal ülni a kanapén, várva hogy én végezzek a fürdőszobában, ahova kénytelen voltam az unszolásukra elsőként bevonulni. Mi lett volna ha nem csak tusolok, hanem az ő szokásuknak megfelelően még a nagy kád forróvízbe is belemerülök?

Amit még vendégségben nehezen viselek, ha a felek rám való hivatkozással veszekednek. Töltök magamnak egy pohár vizet, és a férj rögtön letrompfolja a feleségét, amiért nem szolgált ki. Ami pedig ünnepek idején leginkább felborítja a lelkivilágom, az a fix időpontokhoz való makacs ragaszkodás. Az angyal menten visszafordul ha nem 4-kor hanem csak fél 5-kor lépheti át a szoba küszöbét. Emiatt aztán már reggel óta mindenki pattanásig feszült idegekkel készülődik, szinte szólni se lehet hozzá. Ha így lettem volna szocializálva, valószínűleg megszokom, de egyelőre edzetlen vagyok, és emiatt cseppet sem mindegy, hol töltöm az ünnepeket. (ezeket a szójából készült "szójaftejfölöket" én kötözgettem, aztán felszeleteltük és megfőztük őket...)

Szerencsére az én homestay családom a szabadság és nyugalom szelleme lengi körül. Nagyon szeretem náluk, hogy nem érzem kiszolgált vendégnek magamat s nincsenek áthághatatlan szabályok. Most sem történt tragédia amiatt, hogy a tervezetthez képest majd két órával később kezdtünk vacsorázni.

Bár a sechi-ryorit már este elrendeztük a dobozokban, nem ez volt a vacsoránk. Ezt ugyanis Újév napján fogyasztják el. Mi ehelyett sukiyaki-t ettünk (szukijaki), ami különféle húsok és zöldségek serpenyőben való közös sütögetése. A sülő falatokat egy vízből, tiszta valamint édes szakéból (rizsbor), szójaszószból készült keverékkel locsolgattuk, majd bekapás előtt nyers tojásba mártottuk. A nyers tojás sokakban kelthet visszatetszést, pedig ez adja meg a végső finomságot, amitől az étel szinte elolvad a szájban. Kipróbáltam enélkül is, de úgy nem az igazi.

Ahogy maga a sechi-ryori tartalma is tájegységenként, sőt családonként különbözhet, úgy nincs teljesen egységes szabály arra, hogy Újév előestéjén (oo-misoka) mi is kerüljön az asztalra. Sokan esznek soba-t, aminek ünnepi neve toshi-koshi soba (ejtsd tosi-kosi szoba), azaz évet átívelő tészta. A soba vékony tészta, de nem búzalisztből hanem pohánkalisztből készül. Én Magyarországon még sosem találkoztam pohánkaliszttel, de lehet, hogy vidéken jól ismerik, különben nem lenne magyar neve (angolul buckwheat). Itt nagyon kedvelt a soba, a matsuri-nál írtam is a yakisoba-ról (sült soba), de hétköznapokon is gyakran esznek különféle soba-t. Mi külföldiek is szeretjük, van olyan változata is, ahol forró levesből kell kikanalazni, sokan minden héten legalább egyszer ilyet ebédelnek. Az egyetlen nehézség, hogy igazából szürcsölni kéne, vagyis pálcával megemelni és hirtelen felszippantani. Ők tudják olyan ügyesen, hogy egy egész kötegnyi hosszú tészta egy villanás alatt eltűnik a szájukban. Én pár éve valahogy megtanultam, de mára kiestem a gyakorlatból. A szétfröccsenő forró lé összeégeti az arcom, és persze a ruhám is áldozatul esik.

Az én családom nem szándékozott toshi-koshi soba-t enni (ez itt a képen), mivel a kisebb lányuk, Haruko allergiás rá. Érdekes módon egész sok japán emberről hallottam akik allergiások a pohánkára, sokaknál olyan heves reakciót vált ki mint az amerikai mogyoró. Ráadásul a pohánkaallergiásoknak nem csak étkezéskor kell figyelniük, mivel a hagyományos párnákat vagy szójababbal vagy pohánkaszemekkel töltötték, és sok helyen még ma is használatosak az ilyen párnák. Például még az én sakura házi párnám egyik oldala is szójababbal van tömve, míg a másik fele vatta.

Haruko tehát igyekszik elkerülni a soba-t, én viszont annyira lelkes voltam, hogy a kedvemért, ha nem is hagyományosan újév előtti este, de másnap az asztalra került ez az étel is. 

 

 

Vacsora közben a családok többsége tévét néz. Ekkor sugározzák ugyanis azt a zenei összecsapást, amin a leghíresebb női és férfi énekesek mérik össze a tudásukat. A majd 4 órás műsorban volt legalább 50 előadás a legkülönfélébb stílusban. Az egyik legnépszerűbb dalfajta az enka, ami leginkább a magyarnótákra hasonlít. Nincs ugyan mellé hegedűszó csak valami lágy zene, de az énekesek legalább annyira hajlítgatják a hangjukat. Vidéki templomokban szól még így az idős nénik dala. Nem nagyon találkoztam még olyan nyugatival, aki szerette volna az enka-t, de a japánok rajonganak érte. Minden héten van valami ki-mit-tud szerű műsor, ahol egészen fahangú előadók is megfordulnak, mégis mindenki lelkesen tapsol. A legújabb csillag egy afro-amerikai-japán srác, aki baseball sapkában csal könnyeket a hallgatóság szemébe. Természetesen ő is szerepelt a szilveszteri műsorban, na meg mindenféle régi enka-sztár, meg új fiú-bandák, akik valami háttérzenére énekelnek meg táncolnak a színpadon. A lányok ezeket is imádják. Nem is csodálkoztam, hogy a hatalmas csarnokban ülő nézők illetve a mobiltelefonon keresztül szavazók végül a férfi énekesek javára döntöttek. (az ünnep alkalmával még Mickie és Minnie is kimonót öltött...)

A műsor végén az éjfél úgy lepett meg minket mintha egy átlagos estéről lett volna szó. Nem volt pezsgő meg hatalmas ováció, csupán gratuláltunk egymásnak újév alkalmából – akemashite, omedetou gozaimasu (akemasite, omedetó gozáimaszu). Közben a tévében időnként mutattak egy buddhista templomot, ahol nem sokkal éjfél előtt megkezdődött a bűnös vágyak elűzéséről szóló kongatás. A közelünkben lévő buddhista templomból is elért hozzánk a harang szava.

A buddhizmus (Hinayana ága) szerint az emberekben 108 bűnös vágy lakozik. A templom harangjának megkondításával a bűnös vágyak magunk mögött tudhatók, és tisztán léphetünk az új esztendőbe. A 108 kongatás elég sokáig eltart. Én természetesen szerettem volna élőben is megszemlélni, ezért a kedvemért az egész család felkerekedett, és a csípős hidegben felkerestük a közeli buddhista templomot. Meseszép volt az éjszakai kivilágításban a sötét bambuszliget mellett (sajnos a fotókon ezt nem tudtam megörökíteni). A kivételesen tiszta levegő miatt és mert nem voltak fényárban úszó felhőkarcolók, ittlétem alatt először még csillagokat is láttam Tokió fölött.

A templomba épp időben érkeztünk. Egyes helyeken lehetőség van arra, hogy a szerzetesek helyett a nép kongassa a meg a harangot, itt is így volt. Bőven volt már jelentkező, akik libasorban vártak a sorukra.

A harang egyébként minden buddhista templomban egy különálló kis, nyitott oldalú épületben van elhelyezve, és nem a nyelvével hanem egy hatalmas farúd hozzáütésével kondítják meg. (A 108 kongatás neve japánul jayanokane, ejtsd dzsajanokane)

Mire megérkeztünk, már megtörtént a 108 szerencsés kongató kiválasztása. Egyes családok sokadmagukkal ragadták meg a rudat, mások egyedül kongattak. Nagyon elszomorodtam amikor a felügyelő közölte, hogy már teltház van, így köszönik a lelkesedésem, de nincs szükségük további kongatókra. Elkeseredésemet látva a Papa, Kunio san elmagyarázta a felügyelőnek, hogy én Magyarországról jövök, és talán most van életemben az egyetlen lehetőség, hogy kipróbáljam a harangkondítást. A felügyelő jószívű volt, sóhajtott egyet, elismerte, hogy talán már így is elszámolták magukat és beleegyezett a részvételembe.

(ez itt a képen egy füstölőtartó, azon az estén még egy másik buddhista templomot is felkerestünk, itt gyújtotta meg mindenki a pici füstölőt és helyezte be a shishi -kutya-oroszlán alá)

 

A harang szava messze hangzott. A 109. ütésbe belefoglaltam mindazokat a bűnös vágyakat (például az internet- és emailfüggőséget, bliccelést a metrón), amelyek létezéséről őseink még mit sem tudhattak.

Élményektől zsongó fejjel bújtam ágyba, és alig vártam, hogy Újév első napja legyen, ami az előző naphoz képest még nagyobb ünnep. De erről most már csak a következő posztban mesélek.

 

 
 
 

 

4 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://szivemcsucskejapan.blog.hu/api/trackback/id/tr76858287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

instantmama 2009.01.05. 20:02:35

Mi ez az új módi, hogy má ide is regisztrálni köll????
Re vendéglátók "veszekszenek mert a nej nem szolgál ki". He??? A "veszekedés" az én szótáramban valamifajta kölcsönösséget feltételez, de ha egy ember egy másik embert megaláz, az nem más, mint hatalomgyakorlás (kölcsönösség, pláne egyenrangúság nyomokban sem), arról nem is beszélve, ha tisztelt férjuram annyira aggódik vendége jólléte miatt, miért is nem tölti ki ő maga a vizet? Ez, természetesen, költői kérdés. Legalábbis itt és most.

Kapcsolódó, vicces anyag, bár egészen más kultúrkörből (vagy mégsem?):
www.youtube.com/watch?v=mqqO_KvqLAY

Japanna 2009.01.06. 01:39:53

Fogalmam sincs mikor találták ki, hogy regisztrálni kelljen a kommenthez. Én sem értek egyet.
Anna

Toshiro · http://haiku575.blog.hu 2009.01.10. 10:54:22

Egy ideje már így van, és nem lehet rajta változtatni.

Nagyon érdekes volt a beszámoló, érdemes lenne a blog egy némileg szerkesztett változatát akár könyvben kiadni...

nagyiandris 2009.01.10. 21:00:52

Van egy olyan satnya gyanúm, az öt testvér közül Te vagy az első és az utolsó, aki hullámvasútra ült.
Hogyan tudsz ennyi mindent fejben tartani? És hogyan tudsz ennyi mindent megélni? Ki fog hazajönni? Mikor fog végre hazajönni? Hogy fogunk örülni?
Örülüök, hogy neked is volt ünnep. És ha Anikó 3 éve csak tized ennyit kapott tőlünk karácsonykor, akkor te nagyon megérdemelted, hogy most ennyire odafigyelt rád ez a família.