Újév napján sokáig aludtunk. A reggeli készülődés csak délben kezdődött és eltartott egy ideig mire a lakoma összes kelléke az asztalra került. Bár az előző nap dobozba rendezett o-sechi ryouri (ejtsd o-szecsi rjóri) már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy mindannyian jóllakjunk, a Papa sashimi-t (nyers-hal) készített, míg a Mama az én kuktáskodásommal megfőzte a mochi-t is tartalmazó újévi levest, az o-zouni-t (ejtsd o-zónyi).

Az újévi lakoma az o-toso (ejtsd o-toszo) felhörpintésével kezdődik. (a fenti képet különösen  családtagjaimnak és  közeli barátaimnak ajánlom figyelmébe, még föl is nagyítottam. Nem csalás, nem photoshop... Annyi év után végre ...)

Ahogy az o-sechi-hez különleges lakkdoboz dukál, az o-toso-t is speciális – pohárkának aligha nevezhető – piros lakktálkából fogyasztják. Ez a felszerelés is általában csak újévkor kerül elő, miközben egy szép, igazi fából készült, lakkozott készlet értéke igen magas lehet. Azt nem tudom, hogy a kiöntő, amelyet használtunk, s melyet a Mama, Taeko san a jeles alkalomra való tekintettel a hosszú életet szimbolizáló daruval díszített, vajon gyakran használatban van-e, vagy szintén kizárólag újévkor kerül elő. Úgy rémlik, amikor máskor ittunk szakét, akkor általában valamilyen kerámia kiöntő volt az asztalon.

Az o-toso valaha gyógynövényekből készült, a növények keverékét (tososan) tiszta szakéban (rizsbor) vagy annak édesített változatában (mirin) oldották fel. Az o-toso talán olyasmi lehetett, mint nálunk a gyomorkeserű, manapság azonban a legtöbb családban már csak szaké vagy mirin kerül az újévi asztalra. Az o-toso kanjival írva a rossz szellemek távoltartását jelenti, ennek elfogyasztásával a betegséget kívánták egész évre távol tartani. A szokás még Kínából származik, de már ez is vagy ezer éve meghonosodott Japánban.

A lakktálkák mérete különbözik, legfelül van a legkisebb, aztán következnek a nagyobb darabok. Azt hiszem, valaha sorjában mindet körbeadták és mindenki kortyolt belőlük egy keveset, manapság azonban már mindenki megtartja a maga tálkáját. A legkisebb a legifjabb gyereknek jut, vagy a vendégnek, ahogy ez az én családomnál is történt. Miután a Papa, Kunio san mindenkinek töltött a szakéból, ismét gratuláltunk egymásnak az új esztendőhöz, kortyoltunk párat (nem egy húzásra felhörpinteni!), majd megkezdődött az újévi lakoma.

Először a sashimit fogyasztottuk el, s a szójaszószba, melybe a nyers halakat mártogattuk, nagy örömömre nem a szokásos tubusos wasabi került, hanem a Papa a cápabőr reszelőn maga reszelgette le a csípős vízitormát.

A wasabi nem csak a sashimi-nak, de a sushi-nak is elengedhetetlen kelléke. A sushi elkészítésekor kis adag wasabit nyomnak a rizsgombócra mielőtt a halat a tetejébe ültetik. Ez kis pikáns ízt ad a falatnak, amivel az emberek többsége megelégszik, én azonban úgy rákaptam a wasabira, hogy ha étteremben eszünk, a felszolgálók nem győzik hozni nekem az utánpótlást. 

Az o-sechi megízlelése – talán mert magam is részt vettem az elkészítésében – különösen nagy örömet jelentett. (íme az o-sechi teljes pompájában...)

Bár a japán konyhában is vannak egytálételek, leginkább sok különféle íz, falatka vonul végig a nagyobb étkezéseken. Az o-sechi is ezt a vonalat képviseli, és igazi kulináris élvezetet nyújt a különböző falatok változatos sorrendben történő kóstolgatása. Az egyetlen hátránya, hogy nehezen lehet abbahagyni…

Hogy ne vesszünk el az ízek kavalkádjában, evés közben újra kortyolgattunk a szakéból, vagy szedtünk magunknak némi csalamádét, édesbabot (mame) vagy édeskrumplit (oimo). Én ez utóbbit nagyon szeretem, olyan íze van, mint a frissen főzött, puha szelídgesztenyének.

Japánban az alkoholok – s így a szaké - kitöltése általában 2 emberes mutatvány. Akinek töltenek, a poharát - jelen esetben tálkáját - maga emeli fel az asztalról, s tartja míg a másik meg nem tölti azt. Ezt szerepcsere követi, s most az eddigi öntő fél tartja a tálkáját. Magának az ember ritkán tölt. Ha valaki újabb pohárkával szeretne inni, leginkább azzal hozza a többiek tudomására, hogy megtölti a körülötte ülők poharát.

A hosszú étkezés végén fogyasztottuk el az o-zouni-t, a levest, amelynek alján a főzött mochi csücsült. A mochi-t nagyon óvatosan eszegettem, apró falatokra szétcincálva, így fulladásveszély nélkül sikerült végeznem vele.

Talán mert odahaza nincs tenger, nagyon szeretem a halakat, főleg a sült halakat. De azt kevésbé ha csak nézhetem őket. Az asztal közepén lévő tengeri keszeg ugyan ehető volt, de egyelőre csupán dekoráció, amit csak az ünnepek végeztével szoktak elfogyasztani.

Természetesen ennek is megvan a maga jelentése. Ez a halfajta az úgynevezett tai, ami szerepel az omedetai - azaz "szeretnék gratulálni" - kifejezésben. Ezért aztán szegény tai minden gratulációra okot adó jeles eseményen ott díszeleg az asztalon.   

Mire befejeztük az étkezést, késő délután lett. A gyorsan romló ételek elpakolása szintén hosszú időt vett igénybe. Az apró falatok felszolgálásának hátulütője a hosszadalmas pakolás. Az egytálétel mehet egy lábosba, aztán be a hűtőbe, csak a mosogatás marad, s máris rendben a konyha. A sokféle falat azonban mind külön edénykét kíván, a rendrakás majd dupla időbe kerül.

Evés után mindannyian kimonót öltöttünk, hogy tiszteletünket tegyük az egyik közeli sintó szentélyben. Ezt a szokást, a sintó szentélyek illetve buddhista templomok év eleji első meglátogatását hatsumoude-nak (ejtsd hacumóde) nevezik. Szinte nincs olyan japán, aki ne menne el valamelyik szentélybe vagy templomba az év első 3 napjának valamelyikén, hogy boldogságért, egészségért, békéért imádkozzon az istenekhez. Egyes nagyobb szentélyeket, például a közelemben lévő Yasukuni szentélyt vagy a Meiji szentélyt több millióan keresik fel ezekben a napokban. A látogatók közül sokan viselnek kimonót, egyeseknek ez az egyetlen alkalom, amikor az év során magukra öltik ezt a viseletet.

A hatsumoude alkalmából az én vendéglátó családom is minden évben kimonóba bújik. (A képen a Mama, Taeko san és a lánya, Haruko san látható)

A kimonót felvenni maga is hosszadalmas dolog, ráadásul a teljes a női tábort Taeko san öltöztette, így a készülődésünk jó sok időbe telt. De nem ezért örültem, hogy nem evés előtt kerítettünk sort rá, hanem mert még élénken élt bennem a novemberi kaland, amikor a kimonónak hála néhány falatnál több nem fért a gyomromba. Most szabadon ehettem, és szerencsére Taeko san sem volt szigorú öltöztetőnő. Bár nem festettem olyan karcsúan mint legutóbb, de legalább nem préselte ki belőlem mindazt, amit nem sokkal korábban olyan jóízűen fogyasztottam el.

(sajnos a közös kimonós képeket nem az én gépemmel fotóztuk, egyelőre csak a masnimat tudom mutogatni...)

Kint különösen hideg volt, így megpróbáltam a kimonónak aláöltözni, plussz pólókat vettem, Taeko san pedig speciális törölközőket tekert a derekam köré. Ilyen törölközőket nem csak télen de nyáron is használnak abban az esetben, ha az öltöztetett hölgy derék és csípőmérete között túl nagy a különbség. Ez a nyugati hölgyek esetében elég gyakran így van.

Hogy ne fagyjon meg a lábfejem, képes voltam lábfejes harisnyát húzni, ami az egyujjas fehér tabi alatt most rettentően kényelmetlen volt, de vállaltam a szenvedést. Lényegesen több réteg volt rajtam mint a hajdani japánokon vagy azokon, akik manapság kimonóba bújnak, sőt induláskor még egy szőrmeprémet is kaptam a nyakamba, mégis úgy éreztem, ha nem mozgunk folyamatosan, rövidesen megfagyok. A sapkát vagy kalapot is nagyon hiányoltam, de ezek viselete a kimonóval szóba sem jöhet. Talán ha kaphattam volna valami szép parókát…

Egy kiállításon láttam, hogy a hajdani japánok vattaszerű bélést készítettek a kimonók belsejébe, de ez még mindig nem tűnik valami szívmelengető megoldásnak. Kérdeztem a Papát, valaha hogyan próbáltak a hideg időben felöltözni, de ő is csak a vattabélést ismerte, illetve valami rövidnadrágot, amit legalulra húztak. Ha nagyon hideg volt, például estefelé, inkább már nem mentek ki az utcára, vagy ha mégis muszáj volt, akkor – leginkább a férfiak - kimonó helyett valami bélelt nadrág-kabátka változatot hordtak. Olyan bundaszerűség, mint amit a mi őseink a hidegben viseltek, errefelé nem nagyon akadt.

A szentély szerencsére közel volt és nem túl ismert, így bár szép számmal érkeztek a látogatók, a tiszteletadáshoz nem kellett órákig sorban állnunk. Mielőtt azonban az istenek elé járultunk volna, meg kellett tisztítanunk a kezeinket és ki kellett öblítenünk a szánkat a szépen díszített goshinsai-nál (ejtd gosinszáj).

A gazdagabb dzsindzsákban általában csodaszép sárkányok szájából tör elő a víz. Ez jól mutat, azonban való igaz, hogy ha épp nincsenek látogatók, akkor rengeteg tiszta víz megy kárba. A Waseda felé menet egy aprócska utcában van egy kis, eldugott szentély, amit ritkán keresnek fel az emberek. Nemrég csodálkozva láttam, hogy a sárkány szájából nem jön a víz, de ahogy közelebb mentem, a vízsugár azonnal beindult. Ha eltávolodtam, néhány pillanat múlva elállt a vízfolyás. Némi kutakodás után felfedeztem a szenzort, mely ugyanúgy nyitotta ki és zárta el csapot, ahogy a mozgásérzékelők kapcsolgatják a fényt. (ez nem a szenzoros sárkány, de ő is nagyon tetszik nekem...)

Miután megtisztultunk, beálltunk a sorba és egymás mellett, együtt járultunk az istenek (kamik) elé. A szentélybe, melynek „oltára” előtt - a jeles alkalomból - különösen sok áldozati ételt (és italt...) halmoztak fel,  természetesen nem lehetett belépni, csupán a bejárat előtt elhelyezett pénzgyűjtő ládánál hajthattunk fejet. A szokásos meghajlások és tapsolások előtt a hívők pénzcsörgéssel is felhívják magukra az istenek figyelmét, néhány érmét hajítanak az úgynevezett saisenbako-ba (ejtsd szaiszenbako).

Az ilyen fából készült pénzgyűjtő ládák nem csak a sintó szentélyekben, de a buddhista templomokban is megtalálhatók. Egyes látogatók nem csupán érméket, de hozzájárulásként nagyobb címletű bankjegyeket is ládákba dobnak. Yayoi barátnőm mesélte, hogy gyerekkorában egy ilyen hatsumoude alkalmával a nagy tömegből valaki rosszul célozhatott, és hazaérve ő egy ezer yenest talált a kabátja kapucnijában.

Ezer yen egy gyereknek nagy pénz lehet, némelyikük azonban - újév alkalmából - ennek az összegnek sokszorosát kaphatja ajándékba a rokonoktól. Ez az úgynevezett o-toshidama, ami egy erre az alkalomra készített, díszes borítékban kerül átadásra. A Nagymama és az egyik Nagynéni most engem is megajándékozott egy-egy ilyen borítékkal. Szerencsére nem tartalmaztak hatalmas címletű bankjegyeket, így is kellőképpen zavarba hoztak...

Bár tudtam, hogy a szentélyben a saisenbako-ba pénzt kell dobni és vittem is magammal néhány érmét, a sok élmény miatt teljesen megfeledkeztem arról, hogy idejekorán elővegyem őket. Így aztán az istenek elé járulva hiába próbáltunk egyszerre meghajolni és tapsolni, nagy kavarodás lett a dologból. A kimonóm illetve papucsom (zori) színével harmonizáló kistáska szép, de a csattja csak körülményesen nyitható, izgalomtól remegő kézzel pedig mindez még nehezebben kivitelezhető. Olyan gyorsan próbáltam behozni a lemaradást, hogy a korábban kitalált – boldogságra és egészségre vonatkozó - kéréseimet hirtelen már el is felejtettem felsorolni. Azért remélem, idén is megsegítenek az égiek!

Hatsumoude alkalmával a dzsindzsákban a látogatók többsége nem csak imádkozik, de vásárol magának valami jövendőmondó cetlit (mikuji) illetve némi védő- vagy szerencsét hozó talizmánt (o-mamori).

(Hogy teljesüljenek a mikujiban foglaltak, a látogatók erre az udvaron lévő bokorra kötözték a jövendőjüket.  Szegény már nehezen viselte az ostromot...)

Akár csak az egyéb matsurik alkalmával, most sem maradhattak el az alkalmi árusok, akik a dzsindzsa udvarán felállított sátrakban meleg ételt, leginkább yakisoba-t (sülttészta) vagy takoyaki-t (polipgolyó) árusítottak. Legnagyobb népszerűsége azonban a forró, tejfehér édesszakénak volt, amit talán rizsbor-seprőnek is nevezhetnénk. A szakékészítés során az erjesztett rizst kipréselik majd a levet leszűrik, az edény alján leülepedő, rizsdarabkáktól hemzsegő fehér folyadék az, amely ennek a forralt, cukrozott italnak az alapját képezi. A házi készítésű változat tavaly nekem is nagyon ízlett, de most egy kortynál többet képtelen voltam lenyelni.

(amíg a többiek iszogattak, én ennek az álarcárusnak a portékájában gyönyörködtem...)

A mikujiért hosszú sorok kígyóztak, mi nem álltunk be, ellenben vett a család egy új, tehénnel díszített o-mamorit (védő talizmán), (ez látható itt Haruko san kezében...) A régi, patkányt ábrázolót behajították a gyűjtőkonténerbe. (Igazság szerint van ennek a rúdnak valami rendes neve, de elfelejtettem.) Az elhajított darab egy éven keresztül védte a házat és díszítette a tatamival borított japán stílusú szobát (washitsu, ejtsd vasicu), ahol a buddhista házioltár is található.

Az egy éven át híven szolgáló, sok gonosz szellemtől megóvó o-mamori most bekerült a szentély konténerébe, s valamikor a tűz martaléka lesz. A család pedig erre az évre új o-mamorit vásárolt.

A tavalyi év a kínai horoszkóp alapján a patkány éve volt, 2009 a tehén éve lesz. Ezért díszeleg most rengeteg lakásban vagy bolt kirakatában a tehén figurája. Már korábban írtam arról, hogy a japánok valaha a kínai időszámítást és a hold naptárat alkalmazták, s csak Meiji császár idejében, körülbelül 140 éve tértek á a Gergely naptárra.

Az áttérés óta az o-shogatsut - azaz újévet - a japánok a nyugatiakhoz hasonlóan január elsején ünneplik, miközben a kapcsolódó ünnepi szokások többsége még akkor alakult ki, amikor a kínai naptár volt mérvadó. A kínai holdújév valamivel későbbre, február első felére esik, így valójában a tehén éve is csak akkor kezdődik. De ez, úgy tűnik, a japánokat cseppet sem zavarja.

Divatban van még jó pár régi, újév körül idézett versike, jókívánság is, amelyek többsége még akkor íródott, amikor az ünnep közel esett a tavaszhoz. Ezek idézgetése szintén kissé furcsának hat, de ez is a kultúra része, nincs értelme fennakadni rajta.

A szentélyből hazatérve mindannyian alig vártuk, hogy megmelegedjenek átfagyott végtagjaink, s a meleg vacsora után aznap este még én sem utasítottam vissza a felajánlást, hogy megmerüljek a forróvizes kádban. Igaz, számomra a víz hőmérsékletét 44-ről 41 fokra csökkentették.

A látogatásomat eredetileg kétnaposra terveztem, de olyan jól éreztem magam, hogy nem kellett sok unszolás a további maradáshoz. Így aztán újra az Ishibashi családnál töltöttem az éjszakát, és csak reggeli után kerekedtem fel.

Hazatértem estéjén azonban már ismét együtt voltunk egy általam is régről ismert baráti családnál, akik szintén itt laknak Kagurazakán. Ismét ettünk o-sechi-t, és játszottunk egy könnyített verziót az úgynevezett Ogura Hyakunin Isshu (száz ember egy vers) kártyajátékkal, ami újév környékén szintén népszerű szórakozás. Ez a játék valamikor a 13. században alakult ki, s száz költő 5 soros, 31 szótagos költeménye (waka) szerepel benne. Ezek a versek két kártyára vannak nyomtatva, az egyiken csak szöveg, míg a másikon valamely híres személyiség – harcos, szerzetes vagy hercegnő - képe is szerepel. A játékvezető elkezdi valamelyik vers felolvasását, míg az egymással szemben ülő ellenfeleknek meg kell találniuk a szóban forgó verset tartalmazó két kártyát. Az igazi profik olyan tökélyre fejlesztették tudásukat, hogy már az első szótag meghallásakor tudják, melyik költeményről is van szó, s azonnal lecsapnak a megfelelő kártyákra. Újévkor a tévé is sugározza a Hyakunin Isshu kártyabajnokságot, a műsor igen népszerű.

Emellett még egy közvetítés illetve verseny tartja lázban az ország lakosságát. Január 2-3.-án rendezik azt a közel 90 éves hagyománnyal bíró maratoni futó váltóversenyt, amelyen az ország egyetemeinek fiai mérik össze állóképességüket. Az ötfős váltóban szereplő srácok az első nap Tokiótól egészen Hakonéig futnak, majd másnap vissza a kiindulási pontig. A közel 110 kilométeres útvonalon mentén emberek százezrei szurkolnak a fiúknak, sok női néző pedig fel sem áll a tévé elől a közvetítés idején.

Az eseményt valamelyest még én is figyelemmel kísértem, mivel a Waseda csapata végig az aranyéremért küzdött, végül azonban be kellett érniük a második helyezéssel.

Újév után kell még néhány nap míg az élet visszaáll a régi kerékvágásba. Idén a legtöbben január 5-én kezdtek el dolgozni, az üzletek többsége is ekkor nyitott. A mi pékségünk január 6-án állt munkába, én is újrakezdtem a délutáni-esti műszakot. Ma azonban ismét munkaszüneti nap van, az idén 20 évessé - azaz nagykorúvá - váló ifjú felnőttek ünnepe. Az ünnepeltek kimonót öltenek és ellátogatnak valamely sintó szentélybe, míg azok, akik nem érintettek, csupán élvezik a szabadnapot.

Ez a nap, a seijin no hi (ejtsd szeidzsin no hi) valaha január 15-re esett, néhány éve azonban úgy határoztak, hogy mindig január második hétfőjén tartják az ünnepet. Ez a változtatás része annak a programnak, amely a belső turizmus fellendítését tűzte ki célul. Ebben az országban valaha a vasárnap nem számított ünnepnapnak, és természetesen hiányoztak a mi keresztény világunkban megszokott, valláshoz kapcsolódó, szabadnapos ünnepek is (talán az obon, a halottak ünnepe és az újév az egyetlen kivétel). Így az emberek többsége gyakorlatilag pihenőnap nélkül dolgozott egész évben, s sokan ma sem veszik ki a szabadságukat. Hogy mégis legyenek hosszabb pihenőidők, a néhány jelesebb esemény – például a császár születésnapja (december 23.) valamint a tavaszi és őszi napéjegyenlőség – mellé a vezetők kitaláltak még néhány olyan munkaszüneti nappal együtt járó ünnepet, amelyet lehetőség szerint hétfői napon tartanak.

Szépen beosztották, ha valamely hónapban nem volt ünnepnap, betettek egyet, így most már június kivételével minden hónapban van valami munkaszünettel együtt járó jeles esemény. Ilyen félig-meddig kreált ünnepnap a Sport vagy az Idősek napja, de a kedvencem a Tenger napja, melyet július harmadik hétfőjén tartanak. Ez az a nap, amikor Meiji császár először hajóra szállt.

Számomra azonban ez a hét nem csak egy szabadnapot tartogat. Én nem hajóra hanem repülőgépre szállok, de egyelőre - a nagy hazautam előtt - még csak bemelegítést tartok, néhány napra átugrom Dél-Koreába, hogy megtekintsem, milyen arrafelé az élet.