Szerdán, a szokásos párbeszéd óra keretében a japán kultúra újabb gyöngyszemével sikerült foglalat nélkül megismerkednünk. Csapatostul látogattunk el az egyik tokiói szumós-kiképző házba, ahol a háziúr (oyakata) és a tréner vezetésével 9 rikishi, azaz szumótanonc tengeti - szerintem keserves - életét.
Mivel a szumósok kora reggel gyakorolnak, nekünk is korán kellett érkeznünk. A tréning 3 órás, egyes helyeken 5-kor kezdődik, de az általunk meglátogatott házban minden nap (tehát hétvégén is) reggel 7-től 10-ig tart. Mi fél 9-kor helyezkedtünk el a megfigyelő ülésponton, így aztán másfél órán át szemlélhettük az eseményeket.
Perceken belül felmértem, hogy a szumó (pláne a szumó edzés) nem az én - akciófilmektől is viszolygó - lelkemnek való, így aztán erőt kellett vennem magamon, hogy ne hagyjam el rövid úton a terepet. Fontolgattam de nem tettem, mert akkor sikerült volna komoly aggódást kiváltanom tanárainkból, akik biztosan 5 percenként kijöttek volna megkérdezni, hogy jól érzem-e magam, vagy ami még valószínűbb, valamelyikük folyamatos felügyeletet és társaságot biztosított volna a számomra. Így aztán belül kompromisszumot kötöttem, és miután sikerült átkunyerálnom magam a hátrábbi sorba, megpróbáltam elszórakozni a tanoncok emberi oldalának megfigyelésével.
Az emberi oldalhoz persze az emberi test is hozzátartozik, ami szerintem lenyűgöző, legyen az vékonyka vagy túlsúlyos, fiatal vagy öreg. Minden, de minden testben van valami szépség, ám amíg nem beszélgettünk el a szumós srácokkal, valahogy szokatlanul nehezen tudtam megtalálni az ő testükben a harmóniát.
A szumósok általában nem olyan alacsonyak, illetve ha jól tudom, az átlagos testmagasság valahol 175-
Kotooshu valaha birkózó volt, de a birkózásban van valami testsúly limit, amit ő nehezen tudott volna megtartani, így aztán örömmel nyergelt át a szumóra, amikor egyszer egy birkózó kupán egy szumós fodrásza (igen, nem tévedés, a jobb versenyzőknek - speciális hajviseletük elkészítéséhez - saját fodrászuk van!) megkörnyékezte.
Kotooshu győzelmét sajnos nem láttam, ahogy valójában a kupát sem, pedig itt rendezték Tokióban. Ha nagyon akartam volna, persze biztos bejutottam volna valahogy, bár a hétvégi döntőre már jó előre minden jegy elkelt. Hétközben azonban nem tudtam elszabadulni, irigykedtem is Krisztire, a kolléganőmre meg a metrós csapatra, akik az egyik délután eljutottak a stadionba. Kriszti nagyon szép képeket csinált, meg is fogom kérni, hogy küldjön majd néhányat, meg írjon pár sort, bár nem akarok más tollával ékeskedni.
Egyébként évente 6 nagy tornát rendeznek, 3-at itt Tokióban, ebből 2 - a januári és májusi - már lefutott, s elmúlt a márciusi osakai küzdelem is. Viszont lesz még egy Tokióban szeptemberben, így nem vesztettem még el minden esélyt. Sőt, ha akarnám, elutazhatnék Nagoyaba a júliusi tornára, a novemberi fukuokai alkalom azonban már - a távolság és az iskolai beszámolók miatt - biztosan esélytelen.
Hogy mellesleg miért szeretnék mégis eljutni valamelyik tornára, ha már most látom, hogy a szumó nem fog a kedvenceim közé tartozni?
Ennek a sportnak több ezer éves hagyománya van, és a társadalom minden rétegéből szép számmal tudhat magának rajongókat. Az igazi szumós nem csupán erős, de csalafinta és kitartó, rengeteg olyan jó tulajdonságot ötvöz magába, ami a japánok számára különösen fontos. Ezt mindenképpen látni és tapasztalni szeretném.
Egy pillanatra bepillanthattam a színfalak mögé, s amit láttam az engem inkább elrettent mintsem vonz, ugyanakkor nem tudom, valójában az egyéb, kevésbé kegyetlennek tűnő sportágak hátterében – különösen ha sok pénzről van szó – milyen durva dolgok húzódnak meg.
Ami engem a szerdai bemutatón megviselt, az a szinte lélegzetvétel nélküli korlátlan brutalitás, amit néhány fiatal titán tanúsított. Néha volt sóhintés meg törölközés, guggolás és felállás, de alapjában véve folyamatosan küzdöttek ketten a körben, a dohjon (dózsó), közben a többiek mellettük gyakoroltak, súlyokat emelgettek vagy egy hatalmas faoszlopot tologattak, s a tréner kézlegyintésére bármely pillanatban képesek voltak kidőlő társuk helyébe lépni. A testük tele volt izzadtsággal és homokkal, ütés és karmolásnyomokkal, amik piszkosul fájhatnak ha a földre kerülve még a só is érintkezik a sebbel. Az egyik srác orrából folyt a vér, de csak könnyedén bedugaszolták egy zsebkendővel, és aztán ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.
Volt egy idősebb (23), nagy darab srác, nem ő a rangidős, mindenesetre idősebb a többieknél, aki az első körben alul maradt egy kisebb és fiatalabb társával szemben. Ettől a vereségtől úgy a fejébe szállt a vér, hogy már rettegtem, mikor tesz kárt a kisebb-ben (hú, ezt hogy kell írni?), és nem értettem, a tréner miért nem inti le a küzdelmet. 
A játék lényege, hogy az nyer, akinek sikerül kitolnia a másikat a mindössze 4 és fél méter (pontosabban Ehhez van legalább 80 féle hivatalos technika, a nagy súly és a méret tehát nem elegendő.
A kicsi ügyes volt, földre vitte a nagyot, aki onnantól kezdve nem elégedett meg azzal, hogy a kicsit kitolja, minden egyes alkalommal olyan erővel lökte ki, hogy az felkenődött a pici terem közeli falára, vagy nagyot nyekkenve ért földet. Azt mondják, a szumóban a hidegvér is nagyon fontos, aki tehát ilyen hirtelen haragú, annak nincs sok jövője. És mégis, az edző szó nélkül nézte végig ezt a folyamatot. Akiben nincs lélekerő és kitartás, az nem ide való. Ennyi az egész...
Szumós berkekben egyébként a hírek szerint különösen gyakoriak a kínzások, bár tavaly - miután egy fiatal srác belehalt abba, hogy a trénere sörösüveggel verte a fejét, és folyamatosan bántalmaztatta az idősebb társaival is - a Japán Szumó Szövetség végre belátta, hogy tenni kell valamit, és hoztak néhány testi fenyítést korlátozó rendelkezést.
A japán társadalomban évszázadok vagy lassan évezredek óta fennálló, és a konfucionizmusban gyökerező senpai (szenpáj) - kohai (koháj), azaz idősebb és fiatalabb rangsor a szumó társadalomba is élesen beleivódott.
Ez a rangidősség kérdés számunkra, nyugatiak számára talán felfoghatatlan, és Archie az egyetlen ETPs japán titkár (vagyis nem titkárnő), aki félig japán, Kanadában nőtt fel de már 10 éve itt él, szintén azt mondja, ő ezt képtelen megszokni. Nekünk, nem japánoknak könnyű, de ő japánnak néz ki, s ezáltal nem vonhatja ki magát a japán társadalom szabályai alól. Aki idősebb, az tapasztaltabb, és szinte kivétel nélkül mindig tisztelni kell, legtöbbször neki van igaza. Az iskolában, a munkahelyeken, s még sokszor a családokban, a fiatalabb dolga az idősebb kiszolgálása, a kapott feladatok zokszó nélküli végrehajtása. Nem akarok túlzásokba esni, de sok történetet hallottam például az ifjú munkavállalók beilleszkedését célzó munkahelyi mulatságokról, ahol a szerencsétlen új delikvenseknek (aki mindig április elsején, egyszerre lépnek be a céghez) más dolguk sincs, mint a korábbi munkaerő poharának töltögetése és a feljebbvalók szórakoztatása. Egyetlen ifjú munkavállaló sem lelkesedik, de tudják, előbb-utóbb majd ők is idősebbek és tiszteltebbek lesznek, s a számla lassan kiegyenlítődik.
Mindez persze most átalakulóban van, lassan kopik az egy életen át való foglalkoztatás, azaz már nem mindenki dolgozik ugyanannál a cégnél egész életén át, váltanak, idősebbek lépnek be egyszerre a fiatalokkal vagy már nem is egyszerre, hanem év közben, fiatalabb, jobban teljesítő is magasabb pozícióhoz juthat, lassan fölborul tehát a régi rend. De vajon mennyi idő kell mire egy ilyen mélyen a társadalomba ivódott szokásrend megváltozik?
Ehhez jön továbbá az a tendencia, hogy a japán fiatalok egyre kevésbé akarnak beleroppanni a munkába, sokan nem kérnek már az éjszakába nyúló túlórázásokból és közös ivászatokból, élni és érvényesülni akarnak. De ezzel már messzire kanyarodom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Noncsi 2008.06.10. 12:53:22
Japanna 2008.06.10. 16:09:27
Akkor sokkal könnyebb megtartanuk az egyensúlyukat és nehezebben mozdíthatók.
Persze a hízással meg a sok stresszel tutira jegyet váltanak valami korai szívinfarktusra, magas vérnyomásra, stb.
Karikásostor · http://sirasok.blog.hu/ 2008.06.11. 21:57:41
totyii 2010.02.27. 14:51:56
totyii 2010.02.27. 14:55:33