Ha már a múlt hét végén a Matsuri  (ejtsd macuri) még a mi utcánkba, egyenesen az ajtónk elé is bemerészkedett, ideje, hogy ne csak mindig ígérgessem, de írjak is róla.

A matsuri tulajdonképpen a fesztiválok japán megfelelője, olyan mint nálunk a búcsú, mivel általában valamilyen sintó szentélyhez vagy buddhista templomhoz kapcsolódik.

A júliusi Kagurazaka matsuri, amiről itt a blogon is írtunk Péterrel, a főutcán lévő szentélyhez tartozott, hatalmas tánc volt, de – talán helyhiány miatt - hiányoztak a megszokott árusok. Most azonban a tőlünk körülbelül 100 méterre lévő Akagi szentély matsurijára került sor. Az senkit sem zavart, hogy a szentély már egy hónapja felújítás alatt van és így ki sem látszott a paravánok mögül. A mikoshikat (ejtsd mikosi) ugyanis ki lehetett hozni és hatalmas csinnadratta kíséretében körbe lehetett cipelni a környéken. A mikoshi egy hordozható pici szentély, amibe a kami a matsuri idejére átköltözik – gondolom, neki is kell néha egy pici testmozgás.

2 napig tartott a dobszó, amit a környék kisgyerekei produkáltak, hatalmas lelkesedéssel annak ellenére, hogy majdnem egész hétvégén esett az eső.  

 A matsurik gyakran több napig tartanak, és a mikoshikat néha leparkolják. Ilyenkor a bennük lakozó kamiknak gyümölcsöket, zöldségeket áldoznak (ez nem az a barbár kultusz). A parkolópályán lévő mikoshikat  őrzik, de meg lehet őket csodálni. A  szóbanforgó szentély gazdagságán múlik, hogy a mikoshik mennyire díszítettek, és persze az, hogy mekkora felhajtást csapnak a  darabok kiállítása körül. Itt van például ez a yokosukai változat, ahol a becses alkotásokat  szépen sorbarendezték, kerítéssel elválasztották a bámészkodóktól.  

Aztán ez a kedvencem Tokió belvárosából, egy meglehetősen szegényecske szentély matsurijáról. Az őrző-védő szolgálat tagjai - ezek a lelkes bácsik - annyira kedélyesen beszélgettek, eszegettek. Enyhén szólva meleg volt, így elkelt a ventillátor is. Legszívesebben magam is beültem volna melléjük a ponyva alá. (A képen  a bácsik abban a biztos tudatban vannak, hogy kizárólag az alkotásokra fókuszálok. Mi más is érdekelhetne engem....)

A legdíszesebbek persze a tavasszal látott asakusai darabok (ezekről is meséltem anno),  valamint a Yasukuni dzsindzsa gyűjteménye. Ottjártamkor  épp gyülekeztek a lelkes férfiemberek, hogy a mikoshikat - vállukra kapva  - végighordozzák a szentély előtti hatalmas úton. 

A fényviszonyok sem voltak épp a  legkedvezőbbek, de a fotózásban leginkább az zavart, hogy a két lábammal épp a biciklimet igyekeztem megtámasztani. Egész közel merészkedtem, de szerencsére ők nem kaptak hisztirohamot, hogy jaj, mindjárt rádől a bicikli ezekre a drága darabokra. 

A matsurikra persze nem csak ezen vallási események - és  kimonók valamint  yukaták megszellőztetése - miatt járnak az emberek, hanem szórakozni és jókat enni, akárcsak odahaza.

A szórakozás kínálata az én megítélésem szerint meglehetősen gyermekközpontú, és megrázó élményektől sem kell tartani. Helyhiány miatt egyáltalán nincs vurstli, hiányzik a körhinta (már akinek persze, mert én mindig hányingert kaptam tőle) meg bunji jumpingolni sem lehet.

Itt is van azonban céllövölde. Sajnos nem olyan, mint az otthoni. Régen imádtam célbalőni. Ha a tulajdonosok nem ferdítették el a puska csövét, akkor rendszerint sikerült is hazavinnem valami egy-két pálcás nyereményt (a zsebpénzemből sajnos több pálcára  nem futotta).

Itt már akár több lövést is megfinanszírozhattam volna, de 3 méterről rálőni valami gyufásdobozra és nyerni egy nagyfülű műanyag nyulat nem izgatott fel annyira, hogy kipróbáljam. (Ez a nyúl - ami sípolós  változattól kezdve az elszopogathatón át a lufiig minden formában nagyon népszerű - még több képen is meg fog jelenni. Valamelyik rajzfilm vagy anime figurája, de bevallom, a nevéről fogalmam sincs.) 

A lövöldözés mellett horgászni is lehet. Na, ebből aztán van mindenféle változat.

500 yenért ki lehet pecázni az iszonyatos sodrásból valami csodálatos kincset (például a  nyulat). 

De az igazi horgászszenvedéllyel megáldottak inkább a papírhálóval történő halfogást preferálják. Ez a bácsi a  kép alsó sarkában gyermeki lelkesedést is felülmúló lendülettel vetette bele magát a zsákmányszerzésbe. Egyik halat emelte ki a másik után.

A pórul járt kopoltyúsok először  csak egy kis tálkában gyülekeztek, de aztán kérlelhetetlenül bekerültek egy átlátszó nylonzacskóba.

Hogy később van-e mit enniük, hol fognak lakni, azt senki sem firtatja. Ha épp esős nap van, lehet, hogy élve eljutnak új gazdájuk lakásáig, ahol egy befőttesüvegben még napokig kihúzhatják. Ha azonban épp dühöng a kánikula és sok a látványosság, a félig főtt jószágok nemegyszer kötnek ki az új tulajdonos vécéjének lefolyójában.  

Az imént emlegetett bácsinkat cseppet sem zavarta, hogy a papírhártya időközben szétázott és elszakadt, sőt ez mintha megkétszerezte volna buzgalmát.

Akinek viszont nem jön be az aranyhal, az ékszerteknőst is foghat.

Ezek azt gondolom szívósabbak, bár nekünk sosem volt teknősünk.

Egy darabig voltak halaink, de aztán hiába bántunk jól velük, mind öngyilkos lett. Nem tudták elviselni,  hogy míg mi nyaraltunk, a víz elszivárgott  az elutazásunk előtt nagy lendülettel kitisztított - és kicsorbított - akváriumból.  A könyvespolc és a szőnyeg szétázva, rajtuk  itt is-ott is  messzire szállt szárított halak. Szívfájdító látvány volt. Annál is inkább, mert velük együtt utolsó háziállat-tartási lehetőségünk is kútba ugrott.

Van aztán még egyéb mulatság is. Lehet például célba dobálni -  labdával - szintén 3 méterről...

meg van darts is...

(talán 2 méterről)

Hú, és van japán flipper!

Aztán a kedvencem, ez a köteles játék.

Ebben legalább van némi logika. A kötelek végére különböző ajándékok vannak kötve, és aki ügyes, az megpróbálhatja kitalálni, hogy melyik madzag tartozik az áhított nyereményhez.

Nézegettem egy darabig a próbálkozókat, nem  egyszerű megtalálni a megoldást. De legalább a színek eligazítanak, a rózsaszín a lányos, a kék a fiús  ajándék. Csupa olyasmi persze, amit még véletlenül se szeretnék megnyerni, de gyerekkoromban biztos vágytam volna rájuk. Rózsaszín tüllbe bújt műanyagbaba, vizipisztoly, stb.

Ha most lennék gyerek és választanom lehetne, biztos szeretnék egy ilyen szép fütyülőt. Sajnos a hangja meglehetősen idegesítő, de hát ez benne a legizgalmasabb.

De aki ragaszkodik a felvállalható dallamhoz na meg persze a hagyományokhoz, annak kapható ilyen kismadárral egyesített - félve írom le - körtemuzsika. Ebbe vizet kell tölteni, és akkor teljesen  úgy szól mint az otthoni,  agyagból készült változat. Talán most páran fölsóhajtotok, hogy az mennyivel szebb darab.  De mindenki tegye a kezét a szívére - gyerekként sosem vonzódtatok az ilyesmihez? Én bevallom, igen... 

 Aztán vannak itt még egészen fiús dolgok is.

Sajnos nem látszik, de ezek hétnyelven beszélő, zenélő, világító csodakardok. Luc Skywalker szégyenében elbújdokolna ha meglátná őket...

és  persze kevésbé vérszomjas változatok...

A lányoknak meg csinos fiúk poszterei. Ezek mondjuk engem sosem vonzottak. Egyetlen együttes sem mondhatja el magáról, hogy a posztere díszítette a szobám falát... (ez ciki?)

De itt ezek a srácok nagyon népszerűek. Minél áthatóbban, minél szigorúbban tudnak nézni, annál vonzóbbak. Ja, azért persze beállni is tudniuk kell. Szétvetett lábak, hanyag tartás, és minimum zsebredugott kéz. Tuti befutás...

És ha valaki még mindig nem találta meg a magának való szórakozást, akkor annak nem marad más, mint megnézetni, miért is ilyen szomorú a sorsa. 

Számomra mondjuk kicsit mulatságosan hatott a Yasukuni szentély kertjében felállított csodamasina, ami 500 yenért a felnőtt tenyeret, 300-ért pedig a gyerekméretűt tudja kielemezni, állítólag több mint 90 százalékos valószínűséggel. Ráadásul még 6 tanáccsal is szolgál. És angolul is, felár nélkül.

De nem csak én nem tolongtam a szerkezet előtt. Úgy tűnt, a végtelen tömegben itt valami űr képződött. Bár lehet, hogy csak a környező sütödék vonzották magukhoz a látogatókat, köztük engem is.

De a finomságokról majd a folytatásban mesélek.