SzívemcsücskeJapán

Csudajó dolog ez a pékség! Már 4 napot dolgoztam a héten, és egyelőre nagyon élvezem. Szerencsére most enyém a hétvége, sőt a hétfő is, akkor ugyanis mindig zárva tartunk. A jövő héttől már nem leszek kivételezett, egy hétvégi napot is be kell vállalnom, de úgy tűnik, nagyon rugalmas főnököm van, akivel meg lehet beszélni, hogy nekem mi a jó.  Azzal kezdte, hogy reggel 7 helyett 8-ra járhatok dolgozni… (persze nekem is rugalmasnak kell lennem, néha előző este tudom meg a módosítást.)
Ha reggel kezdek, már fél 3-kor végzek, és előttem az egész délután, amikor végre nincsenek kötelezettségek, azt csinálhatok, amit csak akarok. Azt gondoltam, ennyi szabadidővel milyen sokat fogok majd blogot írni, de közben rengeteg pótolnivalóm van Tokióban, amiket sajnálnék kihagyni.
Az elmúlt 2 hétben annyi helyen jártam, mint korábban hónapok alatt. Várnak az őszi ruhába öltözött parkok, a kiállítások, a gyönyörű épületek, és persze a kedvenc könyvesboltom, ahol kávét iszogatva lehet a könyvek és magazinok mintapéldányait lapozgatni, akár 24 órán keresztül is. Közben vacsorázom a barátaimmal, japán filmeket nézek, és remekül érzem magam. (A pékségről egyelőre nincsenek képeim, így most a barangolásaimból teszek fel egy válogatást. Ez itt fönt egy épületrészlet Odaiban. )

A pékségben nagyon jó kollégákat fogtam ki, mind a főállású pékek, mind a hozzám hasonló „arbaito”-k kedvesek és türelmesek, sokat nevetgélünk, beszélgetünk. Úgy tűnik, mintha ez a pékség a waseda-s és a hasonlóan híres todai (Tokió Egyetem) diákok arbaito-s gyűjtőhelye lenne. Nem túl magas órabér, de cserébe jó hangulat és rugalmas időbeosztás.

Az első napom kissé kemény volt még, bár végül nem kora hajnalban, csak délután indult. Azt hittem, pékinas leszek, aki lisztet szitál és kenyeret gyúr, de kiderült, hogy ilyen fontos feladatokra csak régóta a cégnél dolgozó, főállású és hosszan kiképzett munkatársakat alkalmaznak. A folyamatos jó minőség fenntartása érdekében ez tulajdonképpen logikus is. Így aztán pultos és pénztáros, valamint szendvicskenő, süteménytöltő, bolt előtti levélsöprögető munkakörben vagyok alkalmazva.

(közben egy számomra nagyon kedves japánkert, mely egy  épségben fennmaradt, ma múzeumként működő Art Deco palotához tartozik (Tokyo Teien Bijutsukan). Időnként elmegyek ide, most egy különösen érdekes kiállításuk van a '20 - '30-as évek Tokiójáról, ami az 1923-as nagy földrengés után hatalmas lendülettel épült újjá finoman ötvözve az Art Deco elemeit a japán hagyományokkal, és ahol a miniruhás-bubifrizurás valamint a kimonót viselő hölgyek libasorban ücsörögtek, várva, hogy  valamely gavallér felkérje őket egy swingre.)

Amikor megláttam, hogy több mint 100 féle, első hallásra felfoghatatlan nevű terméket árusítunk, és ezeket mind meg kell tanulnom (sőt nem csak a nevüket, de az árukat is), kissé meghűlt bennem a vér. Nehezen birkóztam meg a sokféle áru nevével, amik szinte kivétel nélkül német vagy francia szavak japánosított, katakanával átírt változatai. A katakanát a jövevényszavak leírására használják, de mivel a katakanák gyakorlatilag szótagbetűk, az idegen szavakban lévő mássalhangzótorlódást úgy kezelik, hogy minden mássalhangzó után betoldanak egy magánhangzót (én például Nadzsidzsorudzsi Anna vagyok). Egyik kedvenc katakanás szavam az ájszukurímú-nak ejtett icecream, bár mi jégkrémet nem árusítunk. Van viszont brézáá (Brezel), óruvííto (all wheat), surótoburóto (Schrotbrot) meg pandokanyipáányu (pain de campagne), hogy csak az egyszerűbb termékek közül említsek néhányat. Szerencsére német pékség vagyunk, ezért kicsivel több a német péksütemény és kenyér mint a francia, így nagyobb esélyem van arra, hogy előbb-utóbb megjegyezzem a listát. Felfedeztem, hogy a japán kiírások alatt, némileg megfakult betűkkel ugyan, de az eredeti, európai nevek is fel vannak tüntetve. Igaz, ezek a cetlik mind a vevők fele néznek, de ha épp nincs senki a láthatáron, gyakran kifordulok a pultból, és ezeket a lapocskákat silabizálom. Kiszolgálás közben pedig nem szégyellek visszakérdezni, megkérni időnként a vásárlókat, hogy mutassanak rá arra, amit kérnek.

(a tokiói Aoyama temető, ami engem a Farkasrétire emlékeztet. Egy ritka kivétel, ahol a temetőben  füvet és fát is lehet látni, és a síremlékek nem zsebkendő méretű területen, házak között vannak összezsúfolva. Ezt a temetőt még 1872-ben alapították, sok híres ember hamvát őrzi. Néhány lakótársam felháborodott, hogy minek járok ide, a temetőben nincs semmi érdekes, pláne nem sétálgatni való hely. Engem mégis valahogy lenyűgöz, olyan béke van benne és annyi szépség...)  

Az első nap 10 perc után a pultban voltam, és segítettem a kollégáknak kiszolgálni és csomagolni, két óra múlva pedig már önállóan kezeltem a pénztárgépet is. Fellélegeztem ha valaki csak egy-két terméket kért, a memóriám ugyanis sehogy sem akarta befogadni a hosszú listákat. Szerencsére pár nap alatt egész belejöttem, és már észben tartok akár 5-6 terméket is, de képtelen vagyok menedzselni azt, hogy míg én az üveg mögött hajlongok és gyűjtögetem a kívánt árucikkeket, a kistermetű női vásárlók, akik rendszerint alacsonyabbak az üvegnél, tovább sorolják, hogy mi mindent kérnek még. Most elég erős influenzajárvány van, ezért sok a náthás, s ezért az arca előtt maszkot viselő kuncsaftunk is. Ők a kedvenceim, de megnyugvással tapasztaltam, hogy az általuk mondottakat többnyire még a japán kollégák sem értik. Hálás vagyok, ha valamelyikük maszkosunk legalább egy pillanatra felfedi a száját, s úgy rendel.

Rászoktam arra, hogy a darabszámokra – mutogatással egybekötve - mindig visszakérdezek. Ettől a mutogatástól még kissé elfáradnak az ujjaim, nyújtógyakorlatokat kellene végeznem. Főként a 3 kifejezése nagyon megerőltető. Az 1 a felmutatott mutatóujj, ez könnyen megy, a 2 a mutató és középsőujj, a 3-nál viszont csatlakozik hozzájuk a gyűrűsujj is, miközben a hüvelyk megpróbálja leszorítani a kisujjat. Ilyenkor úgy érzem, szétmegy a kezem. Megkönnyebbülés a 4, ahol csak a hüvelykujj nem játszik szerepet, az 5 meg persze a szokásos. 6-nál kezdődik elölről a mutatvány, csak a két tenyér egymás előtt dolgozik, a mutatóujj belesimul az 5-öt mutató tenyérbe, és így tovább...

(ez a híd kizárólag azért épült, hogy egy park két részét összekösse, és a pihenni vágyóknak ne egy forgalmas úttesten kelljen átkelniük... Persze az autósoknak is jobb így...)

Van körülbelül 20-25 féle péksüteményünk, ebből talán 5 az eredeti japán, de ezek a legnépszerűbbek. Rengeteget eladunk a kárépán-ból (curry-vel töltött kenyérke), az anpan-ból (édesbabbal töltött kenyérke), de a legnépszerűbb a tamagopan (lefordítva tojáskenyér, de ebben egy fia tojás sincs, csupán a formája emlékeztet rá). Minden termék a helyszínen készül, az üzlet alatti műhelyben gyúrják a pékek, aztán a pultunk mögötti kemencében sütik ki őket. Vannak azonban olyasmik, mint például a dónacu (donuts), amiket olajban kell kisütni. Ez az olajban sütés már az arbaitok feladata, de szerencsére eddig még nem került rám a sor. A donuts cukrozását szívesen csinálom, de a forró olajtól igyekszem távol maradni (érdekes módon szinte semmi szaga sincsen). Az elektromos kenyérszelő-géppel sem kötöttem még szoros barátságot, bár úgy tűnik, elég biztonságos berendezés, és amúgy is csak négyszögletű (toast-nak való) kenyereket szelünk rajta. A kenyérvégeket többnyire nem csomagoljuk a kenyerek mellé, de vannak akik külön elkérik a felgyűlt készleteinket. Meglepett, de ezekből nem készül kenyérmorzsa, a maradék darabok este a kukába vándorolnak.

Van aztán úgy 10 féle süteményünk, amiknek az alapját a pékek sütik ki, mi pedig szép fokozatosan, ahogy a pultból fogy a terrmék, felvágjuk a tésztákat és töltögetjük beléjük a krémeket. Attól kezdve, hogy a második napon már ezekre a fortélyokra is megtanítottak, leginkább ezek a sütemények foglalkoztattak. Igazi kihívásnak érzem, hogy azzal a nagy kinyomóval napról napra szebb virágmintákat tudjak rajzolni, ügyesebben vágjam fel és vajazzam a perecet, és így tovább. A perecnél és süteménynél egyaránt fontos, hogy ne folyjon ki a töltelék. Ha mégis megjelenne a peremen, akkor a japánok azt mondják, hogy „foga van”. De ennél meglepőbb volt számomra, hogy a kenyérnek meg nem haja, hanem „füle van”. A serclit szerető vásárlók tehát meg szoktak kérni, hogy a füleket is legyek szíves becsomagolni…

(óriáskerék Yokohamában...)

A kész süteményekből egyébként a hűtött pultban mindig maximum kettő van, és csak akkor készítünk újat, ha ezek elfogytak. Ha valami már legalább 3 órája hiába kínálja magát, akkor azt eltávolítjuk, és újat készítünk helyette. A vevőkre már nem rásózandó, de amúgy teljesen hibátlan sütemények és szendvicsek másnap aztán – apró szeletekre vágva – a mi bendőnkbe vándorolnak. Ez a társaság reggelije.

A kissé megszikkadt kenyereket sem próbáljuk elsütni, a nap végén felszeletelésre kerülnek, hogy aztán némi szárítgatás után - különféle krémekkel megkenve és sütőben megsütve -ropogtatnivaló készüljön belőlük (fokhagymakrémes vagy pikáns csilipaprikás). Gyakorlatilag egész nap jár a kezünk mint a motolla.
Ha nincsenek épp vevők, akkor feltöltjük a pultokat, süteményeket készítünk, krémeket kenegetünk vagy ha már ilyen feladat sincs, akkor tartósító zacskókat tekergetünk.

(a kamakurai Daibutsu (ejtsd daibucu) azaz Nagy Buddha- 13,35 méter). Karácsonykor még neki is szárnya nő...)

A fehérlisztből készült kenyereket sosem tesszük közvetlenül nylonzacskóba, hanem papírzacskóban adjuk át a vevőknek, azonban minden alkalommal mellé kell csomagolnunk egy kis celofánszerű tartósító-zacskót a hozzá tartozó műanyag szalagocskával. Ezekben a zacskókban a termékek napokig is elállnak.
Ettől függetlenül picit vérzik a szívem amikor látom, mennyi csomagolóanyagot használunk el. Először például minden péksüteményt egyesével zacskózunk, aztán ezek összefoglaló papírzacskóba kerülnek, végül többnyire még egy nylonszatyorban landolnak. Nem csak nálunk van ez így, hanem az egész országban mindenhol. Bár Japánnak nincs olaja, mégis hihetetlen mennyiségben használja fel a szénhidrogéneket, mindent mindig becsomagolnak, aztán újracsomagolnak. Ha megmarad egy-két falat mondjuk a vacsorakor, akkor én azokat már általában bekapom, mert sajnálom rájuk a folpack-ot de még a műanyagdobozt is, mert azt is mosogatni kell utána. Itt viszont az volt a tapasztalatom, hogy még ezeket az apró falatokat is képesek egyesével becsomagolgatni és úgy tárolni. Mentségükre legyen szólva, hogy azért az eldobott műanyagok újrahasznosításának mértéke itt jóval magasabb mint odahaza. De akkor is, eszméletlen mennyiségű szemét keletkezik. Szerencsére az ecobag mozgalom is egyre divatosabb, van néhány vásárlónk, aki külön hangsúlyozza, hogy nem kér a sokféle nylonzacskóból, hozott magával saját szatyrot, vagy ne adjunk műanyagkanalat a püréjéhez. A közértekben sokszor ahány joghurtot veszünk, annyi műanyagkanál kerül automatikusan a csomagunkba.

Amit még nehezen emésztek meg, az az eldobható fapálcikák ügye. A legtöbb étteremben kizárólag ez van, sőt sokszor a boltokban kapható, előre gyártott uzsonnákhoz is eleve eltávolíthatatlanul rögzítve van. Így még akkor sem lehet spórolni vele, ha valaki kis dobozkában mindig hord magánál pálcikát, hogy ezzel is védje a környezetet. Egyfelől értem, hogy az eldobható pálcikák sokkal higiénikusabbak, a mosogatóvízzel is spórolni lehet, az emberek sem viszik haza (bár itt nem divat a lopkodás), de közben kiirtják Dél-Ázsia erdőinek felét, mert a saját fáikat persze tudatosan féltve őrzik.

(közben a Buddha előlről is. A kíváncsi látogatók a bal lába alatti ajtón  bújhatnak be. Belül elsőre nincs semmi különös, de izgalmas megfigyelni, milyen módszerekkel illesztették egymáshoz a bronz-elemeket több mint 750 éve. A lakótemplomát elvitte egy tsunami, ő azonban rendíthetetlenül kitart.)

A csomagolás után következik a blokkolás, ami egyszerű eset, ha valaki tudja az árakat… Én már egész kiskoromban a budakeszi pénztárosok réme voltam, mert mire a kasszához értünk, már fejben kiszámoltam, mennyit is kellene fizetnem, és reklamáltam, ha számla nem annyit mutatott, vagy rosszul adtak vissza. Ez utóbbira a szemközti lakótelepen lévő közértben valahogy különösen hajlamosak voltak az eladók, és persze mindig találtak is valami mentséget miután jól átkutatták a zsebeimet, nem dugtam-e el a pénzt valahova. Ezek után - rablóból lesz a legjobb pandúr alapon - nekem itt most fürgekezű és fürgeeszű pénztárosnak kellene lennem, de csalódnom kellett magamban. Izgalmamban még mindig újra és újra meg kell néznem az árakat, egyszerűen mintha beoltottak volna emlékezés ellen. Bízom benne, hogy idővel a régi leszek, és most áldom igazán a japán gazdaságot, ahol szinte nincs infláció (sőt időnként defláció van), és nem fenyeget annak a veszélye, hogy a decemberben nagy nehezen megtanult árakat januárban megváltoztatják.

A pénzvisszaadás nem nagy kunszt, mert a számla kiadásához azt is be kell ütni, hogy a vevő mennyi pénzt adott, és a gép automatikusan kiírja, mennyi a visszajáró. Közben persze vannak olyanok, akik meggondolják magukat, vagy mégis találnak aprót, így aztán mégis csak észnél kell lenni.
Nekünk egyszerű kis pénztárgépünk van, de a nagyobb üzletekben a vonalkód-leolvasás mellett még a visszajáró kezelése is a pénztárgép dolga. A pénztáros egyszerűen beüti, hogy mennyi pénzt kapott, a gép pedig nem csak kiszámolja, de szó szerint kicsengeti a visszajárót. Nincs kinyíló fiók, a kasszír nem szedegeti ki egyesével a bankjegyeket és érméket, csupán annyi a feladata, hogy a vásárlótól kapott pénzeket – külön a bankjegyeket és külön az érméket – megetesse a géppel. Ettől aztán a teljes fizetési folyamat pillanatok alatt lezajlik, nincs hosszadalmas várakozás. Ha már 2-3 embernél több áll sorba, azonnal kinyitnak egy újabb kasszát is. Azt hiszem, ezek után odahaza nehezen fogok visszaszokni a 10 perces sorbaállásokra.

(amikor megláttam, azt hittem, rosszul látok. Ez itt kérem már egy mikuji automata (mikudzsi), hogy a kedves érdeklődőknek ne kelljen fadobozt rázniuk majd kikeresniük a  kapott számhoz tartozó jövendőmondó-papírkát. Egyszerűen bedobják a pénzt,  megnyomják a gombot, és máris kezükben a sorsuk...)

Mostantól heti 4 nap, naponta 6 órában dolgozom majd a pékségben. Ha nincs épp bolondokháza, 4 óra után kérek egy félórányi pihenőt, amikor végre leülhetek és megeszegethetem a szendvicsemet. A finom illatoktól már 10 körül kopog a szemem, de hiába vannak ott a nekünk kikészített falatok, a vasaimtól egyelőre nem tudok csemegézni belőlük. Az állást egész jól bírom, talán azért is, mert itt előírt fekete munkacipő, így aztán kényelmesebb cipőben is meg lehet jelenni. Meghatározott munkaruha sincs, a farmer is megfelelő, és a kemencéktől kellemes meleg is van. Ha mégis fáznánk, a légkondiból is fújathatunk némi meleget.

Egészében véve is elég barátságos számomra a hely, nem kell azonnal haptákban állnunk ha felbukkan egy vevő. Ott vagyunk a pult körül, figyelünk rájuk, de nem kell mindent azonnal eldobni és csak rájuk koncentrálni. És elég egyszer üdvözölni őket, nem kell egyhuzamban irasshaimase-t (irassaimesze=welcome) ordibálni, amitől egy picit tartottam.
(yokohamai utcakő. Ide már 150 éve betették a lábukat a magamfajta idegenek...)

Azt hiszem, egész ügyes vagyok, azt látom például, hogy jobban áll a kezemben a vágó- és kenőkés mint a sok hónapja ott dolgozó srácoknak, és mialatt ők ketten közösen megkennek egy tepsi kenyeret, én egyedül végzek vele. Azt gondolom tehát, a főnök nem csinált rossz vásárt velem, de hálás vagyok neki, amiért gaijin létemre azonnal megbízott bennem.