SzívemcsücskeJapán

A rövid szabadság véget ért, Péter hazament, én pedig szegény gakusei-ből (gakuszej=diák) büszke shakaijin-né (ejtsd sakaidzsin, szó szerint társadalmi ember) váltam, azaz megkezdtem 3 hónapos gyakornoki pályafutásomat egy kis pénzügyi tanácsadó cégnél. A Waseda-n keveseltem a japán órákat, a japánokkal való kommunikáció lehetőségét, ezért úgy vártam ezt a munkát, mint a megváltást, amely végre meghozza a hőn áhított nyelvi fejlődést. Másfél hetes japán munkatapasztalattal a hátam mögött messze még a végítélet, nagy álmaim viszont már tovaszálltak.

Azt mondják, az egész ösztöndíjunk csúcspontja ez az intaanshippu (internship=szakmai gyakorlat), ahol végre a gyakorlatban is alkalmazhatjuk az eddig fejünkbe töltött tudományt, megismerhetjük szakterületünk japán különlegességeit, a piacot, és persze beláthatatlan nyelvi fejlődésen mehetünk keresztül. Hogy mindez még látványosabb legyen, a Waseda mindannyiunknak külön tyutaa-t (angol tutor japánosan)  biztosít, akivel összességében 45, szétosztva heti kétszer 2 órán át megvitathatjuk a felmerülő nyelvi problémák megoldásait, és tökéletesre csiszolhatjuk a munka után, esténként, otthon kidolgozandó üzleti tervünk japán verziójú prezentációját. A szakmai részhez másik tutor jár. Hajrá!

Wasedai kedvenc japán tanárnőm, Tanaka sensei most az én támaszom, aki szint visz a fakó munkanapok egyhangúságába. Mert a gyakornoki pályafutás nem indul könnyen. Most magamon is megtapasztalom mindazt, amiről elviekben már nagyon tájékozott vagyok, és amiről már korábban is meséltem. Nevezetesen, hogy a cégeknek nem annyira a specifikus egyetemi tanulmány, mint inkább a potenciális csapatjátékos lehetősége a fontos, szeretik maguk kiképezni munkatársaikat, és ez bizony meglehetősen hosszú időt vesz igénybe. Egy-két szakterület persze kivétel, az orvosok vagy épp közgazdászok a munkahelyeken nem nulla tudással kezdenek, de gyanítom, mindenkinek végig kell mennie ezen a céges beavatáson, és bármennyire türelmetlenkedem, nincs mély víz, ezt a folyamatot én sem úszhatom meg egy kis pancsikolás nélkül.

Ettől aztán a munkaköröm (már ha létezik ilyen), meglehetősen széles távlatokban csapong, túl vagyok körülbelül 150 oldalnyi japán pénzügyi anyag csendes magányomban történő áttanulmányozásán, s a múlt héten legalább felismerés szintjén magamévá tettem a mérlegek, eredmény- és cash-flow kimutatások kanjikészletét is. (Sőt, a héten készítettem is ilyen táblázatokat, amiket valószínűleg soha, senki sem fog felhasználni, akkora munka átbogarászni és kijavítani az esetleges tévedéseimet). S mindeközben úgy éreztem, szétrobbanok az új kifejezésektől és a haszontalanságtól. Így aztán önszorgalomból megtanultam bélyeget ragasztani, pecsételni és borítékolni. Mert igenis, ez komoly tudomány.

A japánok híresek arról, milyen mértékben képesek a folyamatokat úgy megszervezni, hogy a legkevesebb mozdulattal a legnagyobb gyártási mennyiséget tudják elérni, és persze a legrövidebb várakozási idővel. Ezért van külön speciális módja a bélyeglapok perforáció mentén történő széttépésének, majd az apró darabok borítékra történő felragasztásának, a pecsételésnek és borítékolásnak. A titkárnő mindezt olyan megható módon magyarázta, hogy az élet alapvető és praktikus oldalának nem ismerete szinte természetessé vált számomra. (közben némi rizsföld)

Jöttek az emlékképek, a már talán sokaknak mesélt első Japán utam, amikor kedvenc japán homestay családom A2-es méretű papírlapra ragasztott pénzérmékkel és bankjegyekkel várt, amiken még a számolási módokat is feltűntette. 2-szer 5 yen az 10 yen, 5-ször 10 yen az 50 yen, és így tovább… 25 éves voltam és közgazdász, mégsem feltételezték, hogy egyedül is megbirkózom a feladattal. Az én alapvető praktikus szemléletem, mifelénk talán átlagosnak mondható logikám és rögtönző képességem itt csodálatot vált ki. Szó sincs arról, hogy a japánok buták lennének, nem ezt szeretném mondani, de sokan bátortalanok tudni, maguktól is kitalálni, hogy hogyan tovább. Egyszerűbb megkérdezni, és a kérdés persze segít a megfelelő emberi kapcsolatok fenntartásában, amiben állandóan biztosítják egymást a másik személyének, szaktudásának és tapasztalatának fontosságáról. Hányszor tapasztaltam az otthoni munkám folyamán, hogy egy visszaküldött számla dátumának kijavítása vagy egy levél címzettjének kicserélése napokig, néha hetekig eltarthat. Nem elég a mail, amiben elmagyarázom, a számla tökéletes, csupán a dátumot kéne szeptember 15.-ről október 10.-re módosítani, biztos érkezni fog egy válasz e-mail, hogy a feladatot vették. Ezt követően pár nap múlva befut a postafiókomba egy beszkenelt „minta” feliratú példány és egy ékes hangú levél, amelyben felkérnek, legyek szíves sűrű elfoglaltságaim közepette egy becses pillantást vetni a csatolmányra, vajon a változtatás megfelel-e az elképzeléseimnek. Sokszor hallottam már, de a Waseda-n eltöltött időben saját magam is meggyőződhettem róla, a japán oktatási rendszer kiöli a gyerekek többségéből a kezdeményező képességet és az önálló gondolkozást.

Waseda-s tanáraink egy része maga is hajlamos volt úgy előadni a legtriviálisabb dolgokat, mintha valami igazi nagy tudomány rejtelmeibe avatnának be. Az órai aktív részvételt persze elvárták, amelynek ellenőrzésére állandóan jelen volt egy-egy asszisztensként emlegetett diák esetleg munkatárs, aki minden megnyilvánulást strigulázott egy erre rendszeresített füzetben. A kérdések milyensége nem számított, a legbutább kérdés a „legyen szíves még egyszer elismételni, mert rosszul hallottam” kérésen át az igazán okos hozzászólásig mind egy vonalat ért. A legtöbb tantárgy esetében a végső osztályzat kialakításánál a vonalak száma 10-20%-kot nyomott a latba.

Ezek jártak a fejemben miközben részt vettem a kiképzésen majd lelkesen ragasztgattam és hajtogattam, ami arra is jó volt, hogy közben beszélgetést kezdeményezzek, és ne néma csendben a monitoromat bámuljam. Sőt, még egy miitingu-re (meeting) is eljutottam a pecsételés ügyében. Nem csupán abból kaptam kiképzést, hova tegyem a stamplit, részletesen elmagyarázták, mit tartalmaz az iromány, amit pecsételek. Ettől tényleg fontosnak éreztem magam, és valóban hálás voltam. S persze japán nyelvgyakorlásnak sem volt utolsó a dolog.

A kollégák nagyon aranyosak, figyelmesek, már nem kell állandóan kuncsorognom, néha maguktól is gondolnak rám, és gyűjtenek nekem valami tennivalót. Persze néha túl gyors vagyok, a múlt héten 3 óra alatt lerendeztem az egész napra kapott webelemzést, s ezzel persze kellemetlen helyzetbe hoztam őket is és magamat is – nem maradt mit csinálnom…

Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy állítólag, ha túl leszek ezen az első hónapon, más szelek fújnak majd. Most van épp az Obon, a halottak ünnepe, amikor rengeteg cég bezár, sokan szabadságra mennek és elutaznak a szülőhelyükre, felkeresik eltávozott családtagjaik sírját, s halottak is visszetérnek a buddhista házioltárhoz, a család ismét egyesül.

Nem csak pénzügyi vonalon van ilyenkor uborkaszezon, így érthető, hogy még a legjobb jóindulattal sem tudnak az önálló tanuláson kívül nekem való feladatot biztosítani. De szeptembertől állítólag majd minden másképp lesz, kapok névjegyet és tárgyalásokra járok, részt veszek egy cég egyesülés előtti pénzügyi átvilágításában. Így legyen!

Én persze tűkön ülök. Sosem viseltem jól a tétlenséget, jó lecke ez most, hogy megbecsüljem a sokat szidott, hajtós hétköznapokat és az otthoni helyzetem, amiben nem vagyok arra kényszerítve, hogy munkát mímelve próbáljam eltölteni a munkaidőt.

Nem lehet naponta 8 órát szakmai szövegeket tanulmányozni, így a meglehetősen hosszú szünetekben szótárazok és japán újságcikkek kibogarászásával próbálom fejleszteni magam. Emellett kihallgatom a mások telefonbeszélgetéseit, ami amúgy természetes dolog, lévén, hogy mindannyian egyetlen közös légtérben ülünk libasorban az asztaloknál. A japán irodákban így természetes. Mindenki hall és lát mindent, mindenki tud egymás folyó ügyeiről, gondjairól és sikereiről. Nekem persze még szokatlan ez a hangzavar, amikor a szoba különböző sarkaiból más-más telefonokat hallok, de már kezdek belejönni.

Mielőtt valaki megkérdezi, miért nem internetezek vagy levelezek, azért azt is elmondom, a magánügyek intézése kizárólag munkaidőn és irodán kívül lehetséges. Senkit sem hallottam még fennhangon telefonálni a partnerével, senki sem nyomtat magánanyagokat, a mobiltelefonok rezgő módban üzemelnek. Én ráadásul a szoba közepén, az ajtóhoz legközelebb, a leginkább szemmel tartható helyen ülök, így aztán még ha akarnám se tudnám megszegni ezt a mindenki által tiszteletben tartott szabályt.

A cég sok szempontból modern, és nem hasonlít a régi nagy japán vállalatokra, bár nemigen van olyasvalaki, aki munkaidő végeztével felállna és hazamenne. Én fél6-kor távozom, a többség azonban este 8-9-kor még javában veri a billentyűket, és persze a reggel fél9-es kezdés már mindenkit a gépe előtt talál. Tekintve, hogy az átlagos bejárási idő legalább egy óra, nem irigylem sem őket, sem családtagjaikat. Nincsenek viszont nomikai-ok vagy modern néven nominication-ök (a japán nomu=inni és az angol communication leleményes összehangolása), ahol informális keretek között, néhány pohár alkohol kíséretében lehet a munkahely rideg körülményeiből kilépve kellemes, családias hangnemben megvitatni a napi történéseket és elmondani mindazt, ami udvarias keretek között nem hangozhat el. Saját önző, nyelvtanulási vágyaim szempontjából kiindulva nagyon sajnálom, hogy a cég már nem alkalmazza ezt a hagyományt…

A nap fő attrakciója számomra tehát az ebédszünet. Egy óra mindenkinek jár, ám a kollégák többsége a gép előtt, fél kézzel a klaviatúrán pötyögtetve költi el az otthonról magával hozott ebédet (o-bento). Én azonban minden nap megragadom az alkalmat, s felkeresem a környék valamely vendéglátóipari egységét, ami ilyenkor hemzseg a sötét öltönyös, fehér inges vendégseregtől. Ha szerencsém van, valamelyik munkatársam velem tart, de néha a saját társaságomra vágyom.

Szeretek elbóklászni a környéken, amely Tokió egyik legelegánsabb üzleti negyede. Csodálatos felhőkarcolók, modern építészeti megoldások, s szemben a császári palota kertje, a kertet övező tó, valamint a Hibiya park puha pázsitjával és festői fenyőfáival. Ha felnézek a képernyőmről, a parkon túl Shinjuku városrész égbeszökő tornyai integetnek. Szebb munkahelyet elképzelni sem tudnék. (ez a kilátás)

(Ő a kedvencem Shinjukun, még nincs teljesen kész, de napról napra szebb.)

Szerencsémre találtam valakit, aki szintén képtelen az ebédszünetet a képernyője előtt tölteni. Ő Yayoi, újdonsült barátnőm, aki a szomszéd épületben dolgozik. A múlt héten történt, hogy elvesztem a Tokió állomás vonalakkal zsúfolt rengetegében. Ekkor köszönt rám egy lány és segítséget ajánlott. Közvetlen volt, barátkozó, mégis útba igazítván engem rövidesen távozott. Szokatlan volt ez a hangnem, zúgott a fejem a munkahelyi tapasztalatoktól, ezért későn eszméltem, és csak magamban keseregtem az elszalasztott lehetőségen, hogy végre japán barátot találjak magamnak. Tokió hatalmas, a Tokió állomás sem apró, én sem járok minden nap arra, nem is reméltem, hogy még egyszer összefutok alkalmi kalauzommal. De vannak még csodák, hétfőn Yayoi már messziről integetett. Így lettünk barátok, vacsorával ünnepelve a nem várt találkozást. Yayoi jóideig Kanadában tanut, a barátja – egy román fiú – még most is ott van. Félszavakból is megértettük egymást, mit jelent távol élni a kedvesünktől, spórolni a jövőbeli utazásért, repesve várni az ebédszünetet, és így tovább. Ma délben a Hibiya park fái alatt falatoztunk, hétfőn újabb találka következik.             

Így kezdtem meg lassan 9 hónap után visszatérésemet az „alkotó” társadalomba. Furcsa volt ismét beülni az iskolapadba, s furcsa most visszazökkenni a munkás hétköznapokba. Előkerült az eddig koffer alján lapuló szép nadrág és kisszoknya, s reggelenként kábultan nyomorgok a zsúfolt metrókon, miközben majd lerepül a fejem a szerelvények plafonjára szerelt légkondicionálók által keltett légáramtól. Mindez azonban nem szegi kedvem - büszke gaijin (gaidzsin=külföldi) shakaijin vagyok!