Véget ért az Obon, kezd megélénkülni az irodánk és a város (bár még sokan szabadságon vannak), amit leginkább a metrón zsúfolódó emberek számából tudok megítélni. A múlt heti fellélegzés után ma már ismét megérintett a félelem; hogy fogok utat törni magamnak a szemből nyomuló emberáradatban.

A cégnél is lassan beindulnak a munkák, bár túlzás lenne azt állítani, hogy elborítanak a feladatok. Hétfőn részt vettem az első tárgyaláson, a főnök találkozott valami régi bankos ismerősével, és nekem kellett jegyzetelnem. Azt gondolom, az én meginvitálásom egy nemes gesztus volt, egy óráig hallgattam, amiben a lényeg körülbelül 15 percet tett ki, a többi udvarias beszélgetés, a régi dolgok felemlegetése volt. Mindenesetre a végén kellett írnom egy tárgyalási összefoglalót, amivel elszöszmötölhettem egy darabig.

Tegnap végre érdemi munkát is kaptam – a posta meglátogatása mellett -, amit még ma délelőtt is folytattam. Akadt végre valaki, aki frissen visszatérve a szabadságról rájött, hogy az agyamat is használni lehetne valamire, így aztán már nem csak adatbevitelre, hanem egy komolyabb excel anyag összeállítására is megkért. Persze megint elsiettem a dolgot, így délután ismét csak a kanjijaimat bogarászhattam.

A japán tanárnőmmel visszahoztuk a már jól bejáratott kanjitesztek gyakorlatát, maradt még a könyvből vagy 10 lecke, most azokat tanulgatom és minden találkozáskor újabb tesztet írok. Közben beszereztem néhány újabb nyelvtankönyvet is, nem szabad leállnom a tanulással, úgy érzem, ez az egyetlen módja annak, hogy igazán rám ragadjon valami ebből a nyelvből. Túlzásokba azonban nem akarok esni, fél éve itt élek, de most kezdhetem csak felfedezni a várost, múzeumba mehetek, találkozhatok a barátaimmal. Eszem ágában sincs visszabújni a négy fal közé és csak a könyveimet bámulni. 

És a városban annyi minden történik, bár most, augusztus közepén az elcsendesedés volt a jellemző. Sokan – akik ma már Tokióban élnek - hazautaztak, hogy a régi, vidéki otthonukban, családi körben ünnepeljék a 3 napos Obont, a szellemek vagy halottak ünnepét. Az Obonnal egyébként nagy terveim voltak, szerettem volna minél több rendezvényre eljutni, de Tokióban hamarabb lezajlottak a nagyobb események, amikor én még javában az iskolai programokkal voltam elfoglalva.

Az Obon – mint annyi más buddhista hagyomány – a kínaiaktól került át Japánba. (Kérdés persze, hol is alakult ki valójában, mert ezt az ünnepet annyiféle népnél megtalálhatjuk az indiaiaktól kezdve a mexikóiakon át.) A buddhista hagyomány szerint a hetedik hónap 15. napja a fő ünnepnap, ám ennek számítása régiónként eltérő lehet. Japán a Meiji időszak kezdetén tért át a kínaiak által ma is használt holdnaptárról a Gergely-naptárra, Tokió környékén ez alapján július közepén vannak a legfontosabb események, míg a szigetország délebbi részén megtartották a holdnaptár szerinti hónapszámítást, amiben a hetedik hónap augusztus. Így augusztus 15-én tartják a legnagyobb ünnepet. És persze vannak olyan régiók, ahol teljes mértékig követik a holdnaptár előírásait (azt hiszem, idén február 7-én volt a kínai újév), így a megemlékezés még későbbre csúszik.

Azonban nem csak az időpontokban, hanem a szokásokban is nagyon nagyok az eltérések, hiába próbáltam mélyebben utána járni, picit belebonyolódtam a sokféle elbeszélésbe. Mindenestre az biztos, hogy az eltávozott ősök Obon idején visszatérnek, és meglátogatják az utódok házát. Hogy könnyebben megtalálják az utat, a háziak mécsest vagy lámpást gyújtanak. A friss halottaknak - akik először térnek haza - gyakran zenebonát csapnak, hogy megkönnyítsék a tájékozódást. A lelkek ebben a számítási bizonytalanságban általában egy hónapig is elidőznek, és a túl sok bolyongó lélek veszélyt jelenthet. Egyes régiókban illetve egyes emberek ezért tartózkodnak minden gyilkosságtól, nem fogyasztanak húst, és szó szerint igyekeznek még a légynek sem ártani. Olyan helyekről is hallottam, ahol nem úsznak (nem mintha azt olyan gyakran tennék), nem mennek a tenger közelébe, nehogy valamely kóbor lélek a vízbe veszejtse őket.

Ebben az időszakban a családok a sírokat is felkeresik, megtisztítják. A japánok általában shinto hagyományok mellett születnek (shinto szentélyekben imádkoznak a könnyű szülésért, és ide viszik el hálát adni és bemutatni az újszülötteket), a tradicionális házasságok is shinto szertartás mellett köttetnek, a temetkezés azonban buddhista módon, hamvasztással történik. A családok meglátogatják az ősök sírját és füstölőt gyújtanak, ételt, italt ajánlanak fel a sok lakásban megtalálható buddhista oltárnál.

A lelkek másvilágra való visszajuttatásában is különböző szokások vannak. Egyes helyeken padlizsánból készítenek lovat, amin a szellemek visszaügethetnek, máshol pedig apró hajókra mécseseket, lámpásokat helyeznek, ezeket vízre bocsátják, s a lelkek az úszó fények vezetésével találnak vissza oda, ahonnan jöttek.

(közben egy kép a kutya istenségről, akihez a könnyű szülésért fohászkodnak)

Japánban az Obonhoz körülbelül 500 éve a Bon odori, azaz bon tánc is hozzátartozik. Ez a hagyomány Buddha egyik tanítványától ered (sajnos a buddhizmusban nem vagyok járatos), aki elhalt édesanyjának lelkét az éhes szellemek között találta meg. Mivel a szája és a torka is el volt változva, az anya lelke nem tudott ételhez jutni, nagyon szenvedett.

Buddha azt javasolta, a tanítvány lássa vendégül a buddhista szerzeteseket, akik épp a halottak ünnepét ülték. A szíves vendéglátással nem csak a szerzetesek laktak jól, de az anya szelleme is megszabadult. A boldog tanítvány ezt megünneplendő táncra perdült.

A tánclépések és persze a zene, a tánc alatti szokások megint csak régióról régióra változnak. Az ünneplő tömeg sokfelé egy-egy emelvényt táncol körbe (ezen vannak a zenészek), de néha a hosszú utcákon vonulnak végig. A múltkor Péterrel írtunk a kagurazakai matsuriról (ejtsd macuri), de az – annak ellenére, hogy pont ebben az időszakban tartják - nem tartozik az obon fesztiválok közé. Az egy úgynevezett awa odori, awa tánc volt, ami Dél-Japánból indult, és az elmúlt 50 évben sokfelé nagyon népszerű lett.

Talán épp ezért hiányzott a kagurazakai matsuriról néhány jellegzetes kellék, nem voltak például vattacukrosok, polipgolyót vagy egyéb nyalánkságokat kínáló árusok, és hiányzott az egyik legnagyobb attrakció, a mindenki által annyira imádott tűzijáték.

Ha jobban belegondolok, nem is szabadna panaszkodnom, voltam idén már több matsurin és a múlt héten a Tokió öbölben a legnagyobb tűzijátékon is, ahol 12 ezer petárdát durrantottak el. Bár a világ minden giccse itt is kapható, ez a két esemény annyira más mint odahaza. Ígérem, hamarosan külön posztban fogok beszámolni róluk, de most nem szeretnék errefele is elkalandozni.  

Bár említettem, hogy az országban eltérőek az időpontok, mégis hivatalosan augusztus 15. számít a legnagyobb ünnepnek. Igaz, nem akkora, hogy emiatt munkaszüneti napot tartanának, bár egyes gyárak és cégek – saját döntés alapján – egész hétre is becsuknak, és elég sok kis bolt hirdet nyári szünetet…

Az Obon környékén mindig feszültebbé válik a politikai hangulat az egyéb ázsiai országokkal, különösen Kínával és Koreával.

Pauline - a francia lakótársam - a francia hírügynökség tokiói irodájában  gyakornokoskodik ebben a hónapban, ezért múlt pénteken „hivatalból” kellett ellátogatnia a Yasukuni-jinja-ba (ejtsd dzsindzsa, shinto szentély), amely a Japán császárért hősi halált halt lelkeknek állít emléket. Pauline azt mondja, pénteken lépni nem lehetett a mindenféle katonai egyenruhába bújt veteránoktól illetve civilektől, akik mind a kegyeletüket akarták leróni.

(Senkit ne döbbentsen meg, hogy egy buddhista hagyomány miatt egy shintoista szentélyt is felkereshetnek.)

A Yasukuni szentély gyalog körülbelül 20 perc, biciklivel 10 percre sincs tőlem, táncórára menet minden vasárnap arra kerekezem. Szerettem volna hát a hétvégén magam is megszemlélni a népfelvonulást, azonban mindkét nap olyan felhőszakadás volt, hogy letettem erről a tervemről.

Amikor Péterrel májusban jártunk ott, tanúi voltunk amint terepszínű egyenruhás fiatalok zászlóval a kézben, libasorban felvonultak és a fővezér vezényletével tisztelegtek a szentélyben lakó háborús lelkeknek. Picit disszonáns volt, ahogy a békés hétvégi hangulatba belemasírozott ez a néhány fiatal, de a megjelenésük rajtunk kívül senkiben sem váltott ki meglepődést.

A Yasukuni szentélyt a legutóbbi bejegyzésemben már emlegetett Meiji császár alapította 1869-ben, hogy emléket állítson azoknak, akik az életüket áldozták érte illetve a nevével fémjelzett restaurációért. A császárért meghaltak lelke kamivá (istenség) vált, és ezeket a kamikat szimbolikusan feljegyezték a szentélyben található Istenségek Listájára. A bejegyzést követően ezen lelkek állandó lakóhelye lett a Yasukuni szentély. A shinto szentélyekben általában minden istenség önálló helyet foglal el, itt azonban az összes kaminak jut egyetlen hely.

Pedig az itt lakó kamik sokan vannak, a későbbiek folyamán ugyanis már mindazon lelkek felkerültek a regisztráltak listájára, akik a szentély alapítását követő háborúkban – beleértve az orosz-japán, a 2 kínai-japán háborút, Korea illetve Mandzsúria megszállását valamint a 2 világháborút is – az életüket áldozták a császári Japánért.

A listán nem csak katonák de a háborús cselekményekbe belekényszerített civilek, nők és diákok is szerepelnek, és nem csak japánok, de külföldiek, főként őslakos tajvaniak és koreaiak is. Összesen majdnem két és fél millió (valamivel több, mint 2 millió 466 ezer) istenségnek ad tehát otthont a Yasukuni szentély.

A politikai feszültség abból adódik, hogy 1978-ban titokban feljegyeztek több mint ezer - köztük 14 A-kategóriás - háborús bűnöst is. Innentől tehát mindenki, aki tiszteletét teszi a szentélyben, akarva-akaratlanul lerója kegyeletét ezen bűnösök előtt is, valamint azok előtt, akik az 1870-es évektől a II. világháborúig kemény militarista politikát folytató Japán katonájaként máig tisztázatlan – és a kínaiak valamint koreaiak szerint el nem ismert – kegyetlenségeket követtek el az ázsiai kontinensen.  

(A bűnösök regisztrálása amúgy csak félig történt titokban, erről a lehetőségről majdnem 10 évvel korábban hivatalos tisztségviselők állapodtak meg a szentély képviselőivel, csupán nem hozták nyilvánosságra a megállapodást.) 

Nem csak koreai, de egyet nem értő japán családok (például katolikusok) is kérték már, hogy hozzátartozójuk nevét töröljék a névsorból, a szentély papjai szerint azonban ez lehetetlen. Mivel a istenségek a feljegyzést követően azonnal egyesültek a többiekkel, többé nem lehet őket szétválasztani. Épp ezért a regisztrált háborús bűnösök sem kerülhetnek már le a listáról.

Az 1989-ben meghalt Hirohito császár (aki már a II. világháború alatt is uralkodott) a háborús bűnösök feljegyzése óta nem volt hajlandó többet ellátogatni a szentélybe, és a fia, a jelenleg uralkodó Akihito is követte példáját. Nem így azonban jó pár japán miniszterelnök, például a reformjairól híressé vált Koidzumi (2001-2006), aki minden évben – Obon idején, általában augusztus 15-én - tiszteletét teszi a Yasukuni szentélyben. A jelenlegi miniszterelnök, Fukuda nem ment el, de láttam a tévében, hogy Koidzumi utódja, a csupán egy évet kormányzó Abe szintén megjelent pénteken a látogatók között.

A szentélyhez tartozik egy múzeum is (Yuushuukan), ami a háborúknak állít emléket, de főként a II. világháborúra koncentrál, azon belül is inkább a hősi eseményekre, a kamikaze pilótákra, és megfeledkezik a kegyetlenségek említéséről. Épp ezért a múzeumot - amit a szentéllyel együtt egy magánalapítvány működtet – rengeteg kritika éri. 

Beszélgettem pár olyan emberrel, akik azzal magyarázzák Japán belépését a II. világháborúba, hogy az európai hatalmak és Amerika elvágták a szigetországot a nyersanyag utánpótlástól, ezért az országnak nem maradt más választása mint a támadás. A Yuushuukan múzeum szintén ezt az érvet hangsúlyozza, valamint azt, hogy a korábbi háborúk az ázsiai kontinensen a népek szabadságáért és jólétéért folytak.

Ha már a politikai vitáknál tartok, meg kell említenem, hogy nem csak a kormányzati tisztségviselők Yasukuni szentélyben történő látogatásai keltenek újra meg újra feszültséget, hanem a japán történelemkönyvek tartalma is, amely – a kínai és koreai kormány szerint – elferdíti a valóságot.

Az egyik legnagyobb vita az úgynevezett „comfort women” kérdés, amiről a japán történelemkönyvek szeretnek nem beszélni. Az utóbbi időben ugyan fellendültek a kutatások, de valójában nehéz megmondani, a Japán által megszállt területeken hány nőt taszítottak szex-rabszolgaságba, kényszerítettek prostitúcióra, erőszakoltak meg a japán katonák. A számokban igen nagy a különbség, a japán kutatók 20 ezerről, néha 50 ezerről, a kínaiak 400 ezer nőről beszélnek. (A nemzetközi kutatók 200 ezerre becsülik az áldozatok számát.) A megnyomorított nőknek talán 20-25% százaléka élte túl a háborút, és többségüknek sosem lehetett gyereke.

A tényt a 90-es évek óta a japán kormány is elismeri, azóta többször is bocsánatot kértek, de a jogi felelősséget nem vállalják, s azt mondják, az áldozatoknak nem jár kompenzáció. Létrehoztak egy alapítványt (Asia Women’s Fund), amely magánpénzből, közadakozásból működik, és a bocsánatkérés mellett a még élő áldozatok életét próbálja megkönnyíteni. Sokan azonban úgy vélik, az alapítvány csupán a japán kormány felelősségvállalásának elkerülését szolgálja, ezért az alapítvány által felajánlott összeget és a bocsánatkérést nem fogadják el.               

Én erről a kérdésről nem tudok eleget, így nem is szeretnék véleményt nyilvánítani. Mindesetre nagyon érdekes volt, amikor Párizsban - ennek az ETP ösztöndíjnak a kezdetén - egymás után előadást tartott nekünk mind a Japán mind a Koreai Nagykövetség párizsi diplomatája. Akkor még együtt tanultunk azzal a 10 ösztöndíjassal, akik a 3 hónapos európai modul után Tokió helyett Szöulba készültek. Bár a 2 meghívott diplomata magánemberként állítólag barátkozik, együttes előadásra nem kerülhetett sor, sőt a szervezők szerették volna elkerülni, hogy az előadók az épületben összefussanak. Végül annyi kérdésünk volt, hogy az első előadás elhúzódott, és ebből az igyekezetből semmi sem lett. A helyzetet színezte még, hogy a hallgatóság soraiban ült a Kínában felnövő és most japán férjjel Franciaországban élő, francia állampolgárságú Yulin, aki mindkét előadóval élénk vitába bonyolódott…