Készülődöm, péntek hajnalban indulás!

Lassan sikerül mindentől és mindenkitől elköszönnöm, a csomagjaim egy része, a kimonó és a könyvek már útra keltek. Utoljára bejártam a kedvenc helyeimet, voltam néhány kiállításon és még egy úgynevezett soubetsukai-ra (szóbecukáj) is összejöttünk néhány barátommal szombaton az egyik kedvenc kávézó-báromban. A végén nehezen váltunk el, már fojtogatta a torkomat a sírás, de aztán mindenkit várt az utolsó vonat.

Furcsa érzés ez a hazaköltözés. Azt gondoltam, az adminisztratív része lesz a nehezebb, és a végén úgy belefáradok, hogy már haza akarok menni, de amilyen nehezen sikerült az elején regisztrálódnom és megszereznem a nélkülözhetetlen kellékeket, például a telefont vagy a bankszámlát, olyan pillanatok alatt elrendeződtek most az ügyeim.

Talán azért is, mert félig rendszerben maradok. A lelkemnek is könnyebb így, nem végleges az elválás. A munkám miatt nem nehéz hitegetnem magam, hogy üzleti útra még visszajövök, vagy ha az élet úgy adja, akár hosszabb időre is. Olyankor pedig igazán jól jön egy mobiltelefon, így aztán megtartom a szerződésem. Pláne mivel a szerződéskötéskor még tudtam diákigazolványt lobogtatni, s így ezzel illetve egyéb kedvezményekkel mostantól még további másfél évig havonta 6 yent fizetek a szolgáltatásért, s ha jövök, fél áron beszélgethetek. Mivel a telefon díját a bankszámlámról vonják, aminek egyelőre nincs fenntartási költsége, természetesen megtartom a bankszámlámat is. Csak azt nem tudtam elérni, hogy ezentúl ne küldözgessen nekem a bank mindenféle leveleket ide a Sakura házba, ahol már nem lakom. A valóságban, mert papíron továbbra is maradok. Amikor ugyanis ki akartam jelentkezni, az önkormányzatnál azt mondták, ez nem szükséges. Furcsa ez, mert amikor megérkeztem, mindenféle szankciókat helyeztek kilátásba arra az esetre ha két héten belül nem regisztrálom magam (ez persze a turista vízummal jövőkre nem vonatkozik), költözéskor is két héten belül jelentkezni kell az új önkormányzatnál, most meg azt mondják, ha úgyis visszajövök valamikor, akkor minek jelentkeznék ki innen. Ha máshol lakom majd, akkor majd átjelentkezem ahhoz az önkormányzathoz. Ez nagy könnyebbség, azt hittem, ha elmegyek, azonnal elveszik a regisztrációs kártyám, anélkül pedig nehéz itt létezni, minden apróságnál megkövetelik.

Ma például visszaváltottam azt a kis kártyát, amit a közlekedéshez használtam, és amire folyton töltögetnem kellett a pénzt. Ez a kártya depozitos, 500 yen van rajta, ezért nem akartam veszni hagyni. Amikor vettem, az automatában rá lehetett pötyögni a nevem, ami ajánlatos, mert ha az ember elveszíti, akkor van esély arra, hogy a név alapján megkerül - ahogy megkerül itt annyi minden elveszett tárgy. Én nem csináltam ebből ügyet, de aki először segített, ráírta hogy Anna, ezért aztán most gondjaim adódtak a visszaváltásnál. A regisztrációs kártyámmal kellett igazolnom a kilétemet.

A legmeglepőbb számomra az egészségbiztosítási rendszerből való kilépés volt. Eredetileg nem szándékoztam része lenni a japán egészségügyi rendszernek, de az első megbetegedésemkor be kellett látnom, hogy egészségügyi kártya nélkül a legtöbb helyen nem fogadnak, ráadásul a diákkedvezménnyel az első évben 1100 yen körül van a havidíj, szinte nevetséges összeg. Ez a japánokkal egyenlő jogokat biztosít, orvosi ellátás esetén a költségek 30%-át kell magamnak fedeznem, a maradék 70%-ot az állam téríti meg.

Később sajnos megtapasztaltam, hogy ezzel a belépéssel tényleg jó boltot csináltam. Hiába követtem az utasításokat és adtam le minden papírt, máig nem kaptam meg az indoklást, hogy az áprilisi középfülgyulladásom huszonezres számlájából miért csak kétezer valahányszáz forintot térített meg a magyar biztosító. Beláttam, az utasbiztosítás maximum baleset vagy komoly műtét esetére jó (ha egyáltalán…), jobban járok akkor, ha az apróbb egészségügyi problémáimat a 30%-os költséget kifizetve a japán rendszeren belül kezeltetem.

A rendszerből való kiszállás lehetetlenségéről azonban egyesek rémtörténeteket meséltek, így aztán ha már az önkormányzat felé jártam decemberben, beugrottam megkérdezni, hogy is történik az ilyesmi. Öt percen belül már el is rendeződött az ügy. Kifizettem a decemberi összeget és átvettem a borítékot, amibe a reptéren bele kell majd tennem az egészségügyi kártyát, és a borítékot átadni valamelyik vámtisztnek. A többi már megy magától. De nem is ezen lepődtem meg, hanem hogy a januári díjat már nem kellett kifizetnem, február elsején ugyanis már nem tartózkodom az országban. Itt utólagos fizetés van, és ha a következő hónap elején nem vagyok itt, akkor az előző hónap biztosítási díját nem kell kifizetnem miközben a biztosítási jogviszonyom egész a hónap végéig fennáll. Hitetlenkedésemben többször is visszakérdeztem, hisz ez az államnak nem éri meg, de aztán megnyugtattak, hogy ez így van rendjén.

Ahogy az lenni szokott, most aztán rosszul is jártak, de persze én sem érzem magam ettől rózsásan. Nem állt szándékomban kihasználni a helyzetet, de úgy tűnik, amilyen rövid volt a koreai utam olyan eredményes is. Az összesen két éttermi (méghozzá tiszta, rendes éttermi, nem utcai bódés) étkezésem során sikerült benyelnem valami fertőzött ételt, ami jó kis szédüléseket és gyomorfájdalmat okozott, mígnem a végén kénytelen voltam felkeresni az egyik szakrendelőt.

Ebben a pici rendelőben egyetlen orvos dolgozik legalább 3 ápolónő segédletével, és helyben elintézik azokat az ügyeket, amikért odahaza többfelé kell rohangálni. Féltem, hogy majd napokig fogok különböző helyekre járni, de pillanatok alatt vért vettek tőlem és elvégezték a további vizsgálatokat, így egy órán belül már készen is voltam. Most gyorsított eljárásban elemezgetik a baktériumaimat, hogy még az elutazásom előtt kiderüljön, elég az eddigi kezelés, vagy erősebb gyógyszerekre is szükségem van. Amióta nyelem a pirulákat meg valami keleti csodaszert - amit vízben kell feloldani de sehogy sem oldódik, olyan mintha sárga levéltetveket innék, ráadásul rémes íze is van - sokkal jobban érzem magam. De azért nem arról álmodoztam, hogy utolsó tokiói délutánom egy orvosi rendelőben fogom eltölteni. (Persze ez még mindig jobb eset mint 8 éve az első japán utam vége, amikor szintén benyeltem valami nyavalyát, és este 11-kor kaptam valami infúziót, hogy fel tudjak szállni a másnap reggeli gépre…)

A gyomorfájás mellé a legtöbb fejfájást a biciklim elhelyezése okozta. A biciklit az egyetem mellett lakó, használt biciklik forgalmazásából éldegélő bácsikától vettem, aki félnapi munkával párezer yent keresett a leadott járgányok feltuningolásából. Gondoltam, ha hazamegyek, majd nála is szabadulok meg a bringámtól, de időközben alaposan felvitte az Isten a dolgát. A környék legócskább, még fából épült háza volt az övé. Pici ház egy talpalatnyi telken, de még így is többszáz millióért vették meg tőle, hogy a szomszéd telken álló házat is lerombolva valami sokemeletes épületet húzzanak a helyükre. Nyáron a bácsi már a golfütéseket gyakorolta egy szép zöld lábtörlőn, most pedig már az alapokat is kiásták a régi háza helyén. A kagurazakai biciklis bácsi is bezárt, már a kerekemet sincs hol felpumpálnom, azt sem tudom, csak lapos vagy netán még lukas is. Nincs tehát hol eladnom a régi darabot, ha valami menőbb szaküzletbe vagy a recycling telepre viszem, még fizetnem is kell, hogy elvigyék.

Talán furcsa, hogy ügyet csinálok ebből, de itt hiába raktam volna ki a sarokra, hogy valaki ellopja, nem viszik el. Ha méregdrága lenne, talán igen, de amúgy aligha. Itt nem csak úgy van az embernek egy biciklije, a bicikli regisztrálva van, ha nem is rendszáma, de sorszáma van, és a kerekezőt bármikor megállíthatja a rendőr, hogy ellenőrizze, rendben vannak-e a bicikli papírjai. Emiatt aztán persze a tulajdoni lapot is magunknál kell hordani, ami nem nagyobb mint egy sajtcetli, könnyen benne marad a farmerzsebben, s aligha éli túl az első mosást. Bár lehet, hogy kiállítanak egy kártyát, csak én nem mentem ennek utána…

A rendőrség nagyon szigorú a tilosban parkoló biciklikkel szemben is. A parkolóőrök nem csak az autókat, de a kerékpárokat is ellenőrzik. Aki rossz helyen állítja le a biciklit, piros figyelmeztető táblácskát kap, ha sokáig nem áll odébb, előbb-utóbb jön egy teherautó, és a kétkerekűt elviszik. Akkor aztán keresheti a gazdája, és jó pár ezer yent kell kifizetnie, ha viszont akarja látni. Ezért aztán többnyire ha egy ilyen erőteljes, némileg ósdi biciklit gyűjt be a rendőrség, a tulajdonos gyakran inkább veszni hagyja, s vesz egy használt másikat. Az elkobzott darab pedig egy darabig egy telepen pihen, aztán odaadják valaki rászorulónak.

Én, nem ismerve a szabályt, hogy csak úgy nem lehet parkolni, már a biciklim vásárlásának napján megkaptam a magam figyelmeztető cetlijét. Azt hittem, a „rendszám” alapján meg is bírságolnak, de szerencsére ezzel nem foglalkoznak. Azóta figyelek. Az egyetemnél ez külön tortúra volt, de végül találtam egy udvari parkolót. Az egyetem előtti iskola bicikliparkolójába sem lehet csak úgy beállni, oda éves bérlet van. Némelyik biciklin egész komoly gyűjtemény sorakozik a korábbi évek bérleteiből. Arra gondoltam, ha fiatal lány lennék és tetszene valamelyik srác az iskolából de nem tudnám, hogy hanyadikba jár, milyen könnyen leolvashatnám a biciklijéről…

Már minden ügyem rendben volt, kivéve a bicikliét. Egész tegnapig nem tudtam, mit kezdjek vele. Yokohamában örült volna neki valaki, de a metrón nem szállítható. Már azon voltam, hogy a tilosban parkolok, de aztán mégis akadt rá egy jelentkező, akinek odaajándékozom. Elmentem a helyi rendőrőrsre megkérdezni, hogy mi a teendő ilyen esetben. A kis cetlire kell rákanyarítanom, hogy mától ki az új tulajdonos, és a kérdés már el is van intézve. Persze biztos lenne ennek még hivatalosabb útja, az új tulajdonos regisztráltathatja magának, de ez legyen már az ő ügye…

Van néhány számomra megmosolyogtató dolog, főleg a különbségek, ezeket nagyon hiányolni fogom, ha hazamegyek. Bár otthon is megtalálom a magam szórakozását, a mulatságos dolgokat. De most mégis fáj a szívem.

Zsókaanya írta egy kommentben, hogy az írásaim alapján nem tudja eldönteni, haza szeretnék-e menni vagy inkább maradnék. Őszintén szólva néha magam sem tudom. Nehéz ez az elválás. Bár nagyon küzdelmes volt az eleje, itt annyira szabadnak éreztem magam, felépítettem egy új életet, amire büszke is vagyok. Egy külföldinek persze sokkal könnyebb, bevallom, én is kihasználom időnként a különbözőségemet, leginkább akkor, amikor nem akarok betartani valami számomra értelmetlennek tűnő szabályt. Olyankor úgy teszek, mintha nyelvi problémáim lennének, nem tudom elolvasni a kiírást, ezért tévedek izgalmas de tiltott területre. (őt is hiányolni fogom, a gyíkocskát, aki nyáron, ha jó idő volt, itt napozott a konyhaablakon...)

A biztonságot könnyű megszokni, most trenírozom magam a visszatérésre. A téli vásárban gyönyörű táskákat lehet kapni nevetséges áron, persze súlyprobléma hazacipelni, de leginkább nem ez tart vissza a vásárlástól. Az itteni táskákon általában nincs cipzár, minek is kéne, hisz még a legnagyobb tömegben, tolongásban sem jut eszébe senkinek a másik táskájában kotorászni. A metróban felejtett retikül és aktatáska a legtöbb esetben iratostul, pénztárcástul megkerül, a kávézókban úgy lehet mosdóba menni, hogy közben a holmink a széken, gazdátlanul pihen, senkinek sem jut eszébe hazavinni. (közben ide tettem egy számomra fontos képet.  Naoko san, 10 évvel ezelőtti tanárnőm, és a férje, Masafumi san, aki anno a japán office használatának rejtelmeibe vezetett be. Magyarországon voltak önkéntesek, ott találtak egymásra, és most már itt van velük a pici Niina... Velük töltöttem az utolsó vasárnapomat Hakoneban.)

A legtöbb dolog úgy van kialakítva, hogy az a felhasználónak kényelmes legyen, a kiszolgálás nagyon magas színvonalú. Minden állomáson, minden áruházban számtalan tiszta mosdó, még a legkisebb üzletekben is bárki, bármikor betérhet a mellékhelyiségbe. Egy hosszabb délután alkalmából nem kell lépésről lépésre végiggondolni az útvonalat, beiktatva a mellékhelyiséggel is rendelkező helyeket.

Nem akarok áradozni, sem túlzásokba esni, azért itt sem minden tökéletes. Külföldiként könnyű itt élni, de japánként valószínűleg sokkal nehezebb. Rengeteg a szabály, a társadalmi kötelezettség, hatalmas a nyomás. Japán világelső az öngyilkosságok tekintetében. A szombati bulimra többen azért érkeztek késve, mert 4 metróvonal is állt gázolás miatt. Egyik sem volt baleset…

Egy hétköznap reggel százezrek elkésésének népgazdasági kárösszegét nehéz felbecsülni, talán nem is lehet. Ezért azt hiszem, nem is ezt, de a tisztítási költségeket a családnak kell megtérítenie. Szabott díjszabás van. Nem tudom, hogy a hétvége vagy a hétköznap ára különbözik-e, hétvégén mindenesetre gyakrabban történnek ilyen balesetek. Egyes vonalak tisztítási ára alacsonyabb. Emiatt a távozók - hozzátartozóik pénztárcáját kímélendő - különösen a japán vasutak által üzemeltetett Chuo-vonalat részesítik előnyben…. (ez a képen már egy védett vonal, újabban már csak ilyet építenek...)

Itt ülök a csomagok között, furcsa érzés. Furcsa volt csomagolni, leredukálni az életemet 20 kilóra meg némi kézipoggyászra. Ez persze nem teljesen igaz, mert a kimonót és még néhány súlyosabb és értékesebb dolgot, a könyveket már útnak indítottam. De a maradékot szortírozni, lebontani mindazt, amit felépítettem, kiüríteni a szobát nagyon nehéz volt. Egy romokba hullott életet lebontani persze sokkal fájdalmasabb. Bár minden kidobott, itt hagyott darabhoz emlékek fűznek, most nincsenek kérdések, - miért, hol rontottuk el? Minden a tervek szerint halad. Megvalósítottam amit szerettem volna, és ettől boldog vagyok. A barátaim is megmaradnak és megvárnak, ahogy odahaza is vár a családom, a barátaim és a szerelmem! És vár vele egy új élet is!

De mégis izgulok. Azt hiszem, ez alatt az év alatt sokat változtam. Nem csak Japán. Már előtte is az a néhány hónap Európa. Párizs, Milánó, London, mind nyomott hagyott bennem. Lassan 15 hónapja járom a világot. Néha úgy érzem, mintha csak tegnap indultam volna, néha úgy tűnik, ezer éve már. Megváltoztam, azt hiszem. És most picit félek. Félek, hogy ez az új Anna mennyire illeszthető vissza a régi keretek közé? Otthon lesz-e még valaha valahol? Mennyire fogadják el és én magam mennyire tudok majd kiállni érte? Hogy lesz ez az egész? Annyi kérdés kavarog bennem.

Most búcsúzom. De ez a búcsú nem végleges! Japántól se és a blogtól se! Van még néhány téma, ami kikívánkozik belőlem és nem szeretném elfelejteni. Ezért egyelőre folytatom…