Itt a Szabadság és itt a Szerelem!

Kedden véget ért egy nagy történet, ami kereken egy évvel ezelőtt kezdődött Párizsban. Párizs, Milánó, London, Tokió - az ETP immáron történelem, én pedig ismét visszatérek a diáklétből a tényleg dolgozó emberek társadalmába! Persze most még csak módjával...

A diplomaosztó hatalmas csinnadrattával, népes vendégsereggel, fontos emberekkel, rengeteg finom étellel zajlott le Tokió egyik legelegánsabb szállodájában. Persze mi is alaposan kitettünk magunkért, főleg talán  én. Fodrász, smink, kimonószalon... De az eredmény megérte. Őszintén szólva úgy éreztem magam, mint egy kis hercegnő, akit nem csak a lovagja udvarol körbe, de egész udvartartás kíséri lépteit. 

Az egész hátránya persze, hogy éhes maradtam...

Az izgalom már napokkal ezelőtt elkezdődött. Sőt! A kimonó ugyanis sokrészes műfaj. Van egy felsőruha, egy alsóruha és egy legalsóruha is. Ezek szabása kb. ugyanolyan. És persze a sminkes és a fodrász, ahogy Anna írja feljebb - férfiszemmel bájos izgalmak sokasága. És persze a végeredmény: egy még általam sem látott csodaszép nő. Megérte a hihetetlen mennyiségű belefektetett energiát. Egész este alig beszéltünk, mert Annát egyre a körülötte zsongó udvarias vagy piszkos fiatalabb és öregebb fazonok foglalkoztatták (egy arc totál fel volt háborodva, hogy nem nyilatkozom, hogy Anna lesz-e a feleségem)  <ebben a kérdésben még nekem is lehet egy-két szavam - a szerk.> Persze a háttérinfókkal csak én rendelkezem... a party után még elvonultunk dumálni egy izakajába (kocsma), már farmerban, levezetésként.

Dobogó szívű családtagoknak, lelkes barátoknak és kíváncsi ismeretleneknek íme 2 videó a diplomaosztómról. Az első színpadravonulást előre elpróbáltuk, hol megyünk fel, hogy hajlunk meg, hogy fogunk kezet, hol megyünk le... - fő az alaposság!

A második jelenés azonban mind engem, mind lelkes operatőrömet készületlenül érte, le is maradt a lényeg, hogy miért is kell újra feltipegnem az emelvényre. Szóval mókás, de én nyertem el a legjobb japán nyelvű üzleti prezentáció különdíját. Miközben a prezentáció alatt úgy remegett a kezem, hogy a szlájdokon alig tudtam rávilágítani a kihangsúlyozandó részletekre, és csak túl akartam lenni az egészen, mert tudtam, hogy ez az utolsó egyetemi megmérettetés, és az eszem már azon járt, hogy másnap hajnalban indulok a reptérre Péter elé...

Azóta nyugalmas napokat élünk, barangolunk a mindkettőnk számára annyira szeretett Tokióban, s bár én még itt maradok, búcsúzunk a helyektől, ahova annyit jártunk, az emberektől, akikkel egy évet töltöttem (íme kis ETPs csapatunk), és lelkesen beszélünk arról, milyen újabb izgalmak várnak ránk január végéig (Péterre Budapesten, rám Tokióban), amikor - remélhetőleg vastalanítva - végleg hazautazom. 

Péter mostani ittléte a korábbiakhoz képest kevésbé szól Japán nevezetességeiről,  de ismét van néhány kedves képünk...

...például az Erzsébet-hídra emlékeztető Rainbow bridge-ről, amin Odaibara, a főként építési törmelékekből épített mesterséges szigetcsoportra lehet kijutni egy kizárólag számítógépek által működtetett és vezetett vonattal, amin az utas úgy érzi magát, mintha hullámvasúton ülne, leszállás után pedig tátva marad a szája a futurisztikusnál futurisztikusabb épületek látványától...

(sajnos olyan sötét volt, hogy ezeket nem sikerült megörökítenünk)

... vagy erről az elsőre kissé talán ijesztőnek tűnő halról, amelyik pont annyira ízletes mint amennyire ronda, és amin pont fele annyi ehető rész van mint amire az éhes  lakmározó számít (igaz, a szemét ismételten kihagytuk).

...megérintett minket a "zen szava"...

...és újra elmerültünk a japán szecesszió mélységeiben...

(ez a Waseda melletti épület, amit minden nap megcsodáltam)