Szombaton, augusztus 30-án, - Edit, Georgi, Martin meg jómagam - férjhez adtuk a tanárnőt. Szép esküvő volt…

A múltkor leírtak alapján azt hittem, jól állok a készülődéssel, de az utolsó pillanatban kiderült, mégis vannak elmaradásaim. Először is, ajándéknak való pénzt kellett szereznem, ami a vártnál nehezebb feladatnak bizonyult. A múlt héten minden nap annyira szakadt az eső, hogy a pénzfelvételt állandóan a következő napra halasztottam, mígnem az lett a vége, hogy bankba egyáltalán nem jutottam el, és szombat reggel, a nagy öltözködés közepette kellett meglátogatnom egy közeli bankautomatát.

A tutorom azt javasolta, a korunk, rangunk és egyéb kiválóságaink alapján 20 ezer yent ajándékozzunk, de Edit, az olasz lány ezzel nem értett egyet, mivel neki meg azt mondták, nem szabad olyan összeget adni, ami elosztható a házasfelek között, mert az szerencsétlenséget okoz. A 2 darab tízezres bankjegy simán elfelezhető, ezért akart ő 3 darabot adni. Mivel nem babra ment a játék, ismét megkérdeztem a tutoromat, aki szerint ez egy régi felfogás, ma már nem veszik olyan komolyan, csak a 4-es és 9-es számra ügyeljünk, az semmiképp se legyen az összegben. Georgi, a bulgár srác azt a megoldást javasolta, hogy adjunk 1 tízezrest és 2 ötezrest, az összegben ugyan felezhető, de legalább a papírok száma nem azonos.

Ebben a szellemben kezdtem el bankjegyet vadászni. Meg voltam győződve arról, hogy az automata kiad nekem egy csomó új papirost, de persze ez most egyáltalán nem így történt. Pedig most kellett volna igazán. Van ugyanis még egy szabály, amiről csak elég későn értesültem – nem szabad használt pénzt adni. Szóval a bankjegyeknek ropogniuk kell…

Ehelyett az én automatám csupa salátát bírt adni, hiába vettem fel részletekben, egymás melletti terminálokból – hátha… De nem. Így aztán hazafele még útba kellett ejtenem a környező közérteket, hátha akad valahol egy jótét pénztáros, aki megszán. Persze azért a helyzet itt nem olyan siralmas mint odahaza, a pénztárosok ugyanis – ha tudnak – tényleg segítenek, a kérdés csak az volt, hogy tudnak-e. Nagy szerencsém volt. Az egyik boltban a raktárból előkerült néhány viszonylag újnak látszó tízezres. Hogy az egyik tízes helyett 2 új ötezresem legyen, arra már esélyem se volt – ha oda akartam érni a kijelölt időpontra. Márpedig azt akartam. Így aztán úgy döntöttem, legyen elég, vállalom a 2 tízezrest, régen rossz ha ezen múlik az ifjú pár boldogsága.

El tudom képzelni, sokan mernének használt pénzt adni, ha nem kellene a darvas borítékba kerülő belső, pénzes borítékra szépen rávezetni a nevünket, címünket, na és persze az összeg nagyságát. Ez volt a következő feladat, ami megint nem volt egyszerű. Mert a számokat nem csak úgy, szokásos módon kell felírni, hanem vannak erre a célra használt speciális kanjik. Sosem láttam még ezeket a bonyolult jeleket, be kellett gyakorolnom, hogy is írják a kettest, a tízezrest és a yent ünnepélyes módon. Végre útrakész voltam!

Ezután a pénzvadászat után kezdtem megérteni, miért is oly jövedelmező az „új pénz üzlet”. A japánok minden nagyobb alkalommal - esküvő, temetés, vagy éppen diplomaosztó – pénzt ajándékoznak egymásnak. Ezekhez persze megvan a megfelelő, speciálisan az alkalomhoz használt boríték, de a bele kerülő pénzzel szembeni elvárás mindig ugyanaz. A pénz legyen teljesen új. Új pénzt szerezni pedig nem oly egyszerű, így aztán lehet venni. 10 ezer yenért 8 darab, ropogós ezeryenes kapható, gyűrhetetlen kartonpapír alátámasztással, celofánba csomagolva, szépen átkötve. A hülyének is megéri…

A taxiban, amivel a különleges behajtási engedélyünk kíséretében az esküvő helyszínére, a Meiji szentélybe érkeztünk, Martin, a francia fiú előkapta a pénztárcáját. Srácok, mennyit is kell adni? És már húzta is elő, gyűrte a borítékba a lehetetlenül agyonhajtogatott bankjegyeket. Kitört belőlem a nevetés…

A helyszínre érkezve, nagy szerencsénkre szembe találtuk magunkat egy nászmenettel. Mivel 30 percenként lezavarnak egy ceremóniát, gyanítom, a kettővel vagy hárommal korábbi boldog pár és rokonsága lehetett. Azért éreztem magunkat szerencsésnek, mert így megörökíthettem azt, milyen is egy esküvői menet. Násznépként ugyanis tilos fényképezni, csak szép csendesen vonulni lehet, míg a sok bámész külföldi mind minket fotóz…

Ez a fényképezési tilalom a szertartásra is vonatkozik, csupán egy-két engedéllyel rendelkező fotós (a mi esetünkben 2 videokamerás és egy fényképész, valamint egy családtag) örökíthet meg néhány pillanatot. Néhányat. A szentélyben ugyanis pont láttam a szabályzatot, ami rögzítette, hogy a 18 lépéses ceremónia mely szakasza alatt lehet villogtatni, és melyik az, amit tilos megörökíteni. Itt is hatalmas szerencsém volt, pont az egyetlen engedéllyel rendelkező civil mellé kerültem, aki látva elszontyolódásomat, felajánlotta, hogy az én gépemmel is lő néhány képet. Így aztán van néhány darab, amit most bemutathatok.

Érkezésünk után a szentély melletti, viszonylag modern épület egyik várótermébe vezettek minket. Már gyülekezett a család. Nem mondhatnám, hogy népes csapat volt. A vőlegény családja még csak-csak, a menyasszonyé azonban a nővére két pici gyerekével együtt épphogy kitette a 10 főt. Ezért voltunk hát mi tanítványok 4-en, valamint 3 barátnő, hogy - együttes erővel - a vőlegény családjával nagyjából egyforma hosszúságú nászmenetet képezzünk. Sikerült!

Persze a nagy család se fért volna be a szentélybe, ahol egyesével foglaltunk helyet a kisasztalok mögött. Ha jól számoltam, a maximális befogadóképesség összesen 50 fő. De mi még a 40-et sem értük el. Nem túl hosszú menet volt, amiben bal oldalon a menyasszony, jobb oldalon a vőlegény hozzátartozói követték egymást libasorban, fontossági sorrendben.

Mikor mindenki megérkezett, a szentély személyzete segítségével, akik óramű pontossággal diktálták a lépéseket, megkezdődött a családok bemutatása. A papák speciális frakkot, a mamák csak alul díszített fekete kimonót viseltek, a vendégsereg öltönyt illetve valamilyen alkalmi ruhát. Nekem a tutorom felhívta a figyelmemet, semmiképp se merjek – ahogy ő fogalmazott - „szexin” öltözködni (ez volt a mániájuk, a Wasedán is, hogy túl „szexin” öltözöm – én?!) , tehát se kivágott ruha, se csupasz vállak. Ehhez tartottam magam, de nem így a vendégsereg egy része. Az egyik leendő sógornő csak azt nem pakolta ki, amilye nem volt. A maradékot rózsaszín hacukába burkolta. Elég csiricsáré násznépet alkottunk.

A vőlegény papája a nevekkel került bajba. Hogy is hívják hivatalosan a „Babikát”,  „Micikét” és egyéb XY-chant, ahogy általában a hölgyeket becézik. De aztán az apró zökkenőkkel és meghajlásokkal együtt lezajlott a családtagok bemutatása, és bevonultak közénk a fiatalok. Kezdetét vehette a hivatalos rész, amiben a nevek és egyéb személyes adatok egyeztetése után az ifjak aláírták azt a hosszú, kézzel pingált tekercset, amiről később a szentélyben a vőlegény felolvasta kettejük fogadalmát.

De addig még volt egy kis idő, fotózkodtunk, és elfogyasztottuk az időközben felszolgált, sós, cseresznyevirág teát.

Mikor elérkezett az idő, csendben beálltunk a sorba, hogy sok lépcsőt megmászva bevonuljunk a szentélybe. Időközben azonban eleredt, sőt szakadt az eső, így aztán egy mellékfolyosón át egyenesen a szentély közepébe jutottunk, ahova elvileg nem lépnek be a látogatók. Itt a dzsindzsákban szokásos módon tapsoltunk és hajlongtunk, hogy felhívjuk magunkra a kamik figyelmét, aztán végül a nagydobok ütemes kísérete mellett bevonultunk abba a pici terembe, ahol a szertartás lezajlott.

Be kell valljam, az egész ceremóniát nehezen tudom hűen visszaadni, mivel annyi apró lépésből állt, hogy csak kapkodtam a fejem, jegyzetelni pedig nem lehetett.

2 shintoista pap vett részt az eseményen, 2 zenész, valamint 2 lány (Miko), aki a szentélyben szolgálnak. A ruházatukból és viselkedésükből úgy ítéltem, az egyik pap talán főpap volt, a másik egy kissé alacsonyabb rangú.

A kis szentély bejárata melletti hatalmas dob ritmusára vonultunk a terembe, ahol két oldalt foglaltuk el helyeinket a kis asztalok mögött. Közben az én fülemnek meglehetősen idegen zene szólt, amit otthon jóindulattal talán a „kicsit hamis” kategóriába sorolnánk. Valaki hagyományos fafuvolán játszott, a dallamot egy másik művész kotón kísérte. A kotó egy nagyon régi, húros hangszer, némileg a mi citeránkhoz hasonlítanám, csak sokkal méretesebb darab.

Bár a menyasszony legelöl vonult be, mégis ő volt az, aki a legkésőbb foglalta el a helyét. Hagyományos fehér kimonót, úgynevezett shiro-maku-t viselt (a shiro jelentése fehér, a maku-é tisztaság), amit most - a kimonó általános viseletével ellentétben - nem kötöttek fel a derekánál, így aztán a földet söpörte. Így persze se lépni, se mozdulni nem tudott. Egy hölgyet rendeltek mellé, aki minden alkalommal segített neki a felállásban illetve leülésben, szépen összerendezgette és az ara kezébe adta a leomló anyagot, hogy az a sok súlyt mind kezébe tartva odébb tudjon tipegni. És persze minden leülésnél újra meg újra elrendezte a ruházatot úgy, hogy azon épp ott és annyi redő legyen, épp úgy álljon, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A fehér kimonó egyébként nem pusztán a tisztaságot szimbolizálja. A fehér itt a színtelenség. A menyasszony elhagyja otthonát, családját, és belép egy új családba, ahol majd magára ölti az új ház színeit. A szertartás fehérben zajlik, de az azt követő fogadáson az ifjú asszony már az új otthona kimonójában jelenik meg. Ezt egy selyemből illetve selyembrokátból készült, súlyos kabátka – úgynevezett uchikake (ejtsd ucsikake) - szimbolizálja, amit a fehér esküvői kimonóra vesznek fel. Ma már persze a ceremónián használt kimonókat többnyire kölcsönzőből szerzik be, így aztán a legtöbb esetben a fehér kimonó fölé vett, új családot szimbolizáló ruhadarab egy gyönyörűen díszített, piros ruhaköltemény.

Ez a színes darab a 6. réteg. A fehér kimonó alatt még 4 alsóruha lapul a járulékos elemekkel, amik leszorítják, kiegyenesítik, megfogják egymást. Ennyi réteggel garantált, hogy a legfölső, fehér kimonó még ülés közben sem tud meggyűrődni és még órák múlva is úgy fest a ruha, mintha épp most bújtak volna bele. Azonban az is biztosra vehető, hogy a menyasszony nem csak idegességében képtelen egyetlen falatot is lenyelni. Azt se csodálom, hogy aki ilyen esküvőt tart, garantáltan a hűvös őszre vagy korai tavaszra tűzi ki a jeles napot.

Egyébként a vőlegény ruházata is különleges darab. A speciális – montsuki - kimonóra kiskabátot (haori) húz, amit általában a családi címer díszít, míg alul ráncos nadrágot, úgynevezett hakama-t visel, ami engem sokkal inkább emlékeztet valamiféle szoknyára mintsem nadrágra.

És ha már a ruházatnál tartok, muszáj megemlítenem a menyasszony parókáját, ami egy meglehetősen súlyos darab, és őszintén szólva szerintem nincs olyan nő, akinek igazán jól állna. A mi tanárnőnk körülbelül 10 évvel nézett ki idősebbnek ebben a fejdíszben. (Ha valakit érdekelne, e hajviseletnek bunkin-takashimada a neve, és apró arany fésűcskék és fehér díszek koronázzák.)

Ez a csodahaj azonban a ceremónia folyamán végig láthatatlan marad, a menyasszony fejét és haját egész idő alatt valamiféle csuklya vagy kapucni fedi. Az a lényeg, hogy az úgynevezett „féltékenység-szarvacska” nem látszódhat ki. És mindez állítólag az engedelmességet szimbolizálja. (De nem csak a férj, hanem az új anyós felé is. Na, szépen vagyunk….)

Miután a szentélybe érve mind leültünk majd felálltunk, a főpap megtisztította az ifjú párt majd minket. Ehhez egy olyan rudat használt, amin hajtogatott, fehér szalagok lógtak. Ezt követően többször tapsoltunk és meghajoltunk, majd a pap levette a cipőjét és fellépdelt az oltárhoz, ahol valami nagyon érdekes, lassú táncba kezdett. Ezután énekelt valami imát, amiből természetesen egyetlen szót sem értettem. Valószínűleg az istenek, kamik jóindulatába ajánlotta az új párt.

(Ezen a képen látszik, hogy is kell rendesen tisztelegni  a kamik előtt, egy közeli dzsindzsában fotóztam. Először egyenesen kell állni, megtisztítani a szívünket, aztán kétszer meghajolni, kétszer tapsolni, majd ismét mélyen maghajolni.)

A szertartást az alacsonyabb rangú pap vezette, már ha vezetésnek lehet nevezni mindazt, ami történt. Ő felment az oltárhoz, ahol elővette a már korábban megáldott vagy megszentelt – nem, igazából egyik kifejezés sem helyénvaló – szakét (rizsbor), amit beletölött egy csodálatos, madarakkal díszített, aranyszínű, csőrös edénybe. Ezt az edényt az egyik – piros/fehérbe öltözött - lány vitte fel hozzá. A szakét aztán kétfelé osztották, egyik fele egy a korábbihoz hasonló edénybe került. Mikor ezzel megvoltak, a lányok szép lassan odavitték az egyik edényt a már álló ifjú párhoz, és háromszori öntéssel megtöltöttek egy pici lakkozott tálkát, amit először a vőlegény, majd a menyasszony ivott ki három-három apró kortyintással. 3 tálkájuk volt, és ezt a rítust mindegyikkel megismételték. Ez volt az első pillanat, amikor megvillanhattak a kamerák.

Bár ez az esküvői szertartás shinoista, állítólag ez a szaké-ivási ceremónia is eredetileg Kínából származik, és csak az 1600-as években kezdték Japánban alkalmazni. A neve san-san-kudo. A san 3-t, a ku 9-et jelent, tehát 3-3-9-szer lehetne a fordítás. A 3-as szám boldogságot hoz, az Ég-Föld-Emberiség egysége, így aztán a 9, ami 3-szor 3, még boldogabb. (Hogy ha a 9-es a legboldogabb szám, akkor miért nem lehetett az ajándékpénz összegében 9-es, azt nem tudom.)

Nem láttam pontosan a tálkákat amiből ittak, de állítólag a 3 edény egymáson volt, és ezek is az Eget, Földet, Emberiséget szimbolizálták. Legfölül helyezkedett el a méretben legkisebb, ami az Eget jelképezte, és ebből ittak először.  

Miután az ifjú pár végzett, minket vendégeket is megkínáltak. A lányok – körbejárva - mindannyiunknak töltöttek az asztalkáinkon várakozó lakktálkákba, és aztán együtt kortyolgattuk az új házaspár tiszteletére.

Ezután következett a jegygyűrűk felhúzása. Először a menyasszony, majd a vőlegény bal kezére került fel néma csendben az ezüstszínű karika. Csók nem volt.

Az immár házasnak számító felek most ellépdeltek az oltár elé, ahol az új férj felolvasta a már korábban aláírt fogadalmat.

Mikor visszatértek a helyükre, a két lány felemelte az igencsak hangos és látványos aranycsörgőket, amivel alaposan körberázták először az oltárt, aztán a párt, na meg minket.

Felálltunk, újra hajlongtunk és tapsoltunk, majd libasorba fejlődve, zeneszóval kísérve elhagytuk a szentélyt. Közben a napocska is kisütött, így aztán kihagytuk a zegzugos folyosókat, és egy oldalhajón át kivonultunk az udvarba, majd a bámész tekintetek kereszttüzében átvonultunk az udvaron egészen a főkapuig, ahol a papok elköszöntek, és távoztak. Az udvarban az ifjú asszony egy hatalmas, piros, papír napernyő árnyékában lépkedett, amit az egyik zenész tartott fölé.

Közben hatalmas lárma kísért minket, mivel nagy meglepetésünkre az udvaron várakoztak a nászmenetben lépkedő barátnők férjei – az apró karonülőkkel. A kis lurkók a mamát meglátva éktelen óbégatásba kezdtek, nem értették szegények, miért kell nekik az anyjuktól elszakítva várakozni.

A történetnek azonban itt még nem volt vége, mert vissza kellett mennünk a főépületbe, ahol várt minket egy hatalmas, a legmodernebb kamerákkal felszerelt terem. Majd fél órát eltöltöttünk azzal, hogy lépcsőre állva, fellépve, lelépve, helyet cserélve elrendeződjünk az esküvői fotóhoz. Fel-le emelkedett a falon lévő csipkefüggöny, hogy illő módon keretezze a mostanra már kissé megfáradt násznépet.

Miután összeszedtük az összes motyónkat (a különféle, zárható rekeszekből), magunkhoz vettük sorszámozott engedélyünket, és így taxiba ülve utazhattunk át a Meiji-kinenkanba (Meiji emlékétterem) a délutáni fogadásra. De erről majd csak a következő bejegyzésben mesélek.