A technika ördöge nem akar cimborálni velem. Vagy csak tréfálkozik, fittyet hány az írási szenvedélyemre. Mindenesetre a laptopom képernyője kénye-kedve szerint hol épp olvasható, hol meg sötét.
A múltkor elvittem Akihabarára, de ott azt mondták, nem japán gyártmány (kínai), nem javítják. Pontosabban 3 hét alatt belenéznének, ha a backlight rossz, kicserélik 18 ezer yenért (kb 30 ezer forint), ha más, akkor sajnos…
Nem mentem bele, talán megment a segéd-képernyő, ami használtan már 9 ezerért kapható. De ezt csak akkor veszem meg, amikor átköltöztem, így is lesz mit átcipelni.

Már csak párat kell aludni – és kedden este végre megkapom a kulcsot!
Egy kisbőrönddel megyek, a legszükségesebb holmijaimmal, aztán majd a hétvégén autóval jön a maradék.
Néhány hét alatt szinte duplájára nőtt a csomagom. Zoltán, a főnököm meghozta a nyári ruháimat, és hát a könyvek…

Pénteken – majd 2 hetes rámelegítés után - végre elkezdődött az igazi oktatás, és megkaptuk a tankönyveinket. Az órarendet és a tananyag mennyiségét látva kissé elbizonytalanodtam, tudunk-e egyáltalán aludni.

Közben végre egy kép Hachikoról.

A délelőtti nyelvtanítás 9-től negyed 1-ig tart. Mi már nem vagyunk szenvedő alanyai a Waseda kezdeti lelkesedésének. Tavaly fél8kor kezdődtek az órák…
A csapat nagyobb 3 csoportra van osztva, én egy olasz lánnyal, valamint egy francia és egy bulgár sráccal vagyok a haladóban. Ők mind hosszabban éltek kint, ketten japán szakon végeztek, alaposan fel kell kötöm.
3 könyvből fogunk japánul tanulni. Az egyik a tankönyv, ebben minden nap lépünk egy kis fejezetet, amire előre kell készülni, kiszótározni a szavakat, stb. Egy lecke 3 kisebb fejezetből áll. Ma délelőtt másfél órát nyomkodtam az új szótáram gombjait, hogy a végére jussak az első fejezetnek. A rendőrkutyákról volt szó, akik ugyan – bár létezik - nem viselnek kutyavédő golyóálló mellényt, de vállalva a veszélyt, felismerik a fegyver és kábítószercsempészeket. Aztán a segítségnyújtó kutyákról, akik kimentik a földrengés és árvíz áldozatait.
Kissé lefáradtam mire a végére értem.

Ráadásnak kaptuk a hatalmas nyelvtankönyvet, valamint a „Business Japanese” – szintén méretes - szószedetet. Vagy másfél kiló, 1700 kifejezés, 50 leckébe osztva. Ez self-study, azaz mindenki otthon tanulgatja, egy lecke a napi adag, aztán minden nap számonkérés. Nem teszt, kvíz. Most ez a divat.
Valamint a „speech”. Úgyhogy minden hétre – különböző, előre megadott témákban – 5 perces beszédet is kell írnunk, és persze előadnunk.

Négy nap használjuk a könyveket, 2 tanárnő segítségével, akik a 4 fős csoportunkat igazgatják. A tanárokat még külön, diákokhoz is rendelték, mellém Tanaka senseit (szenszej, tanár/tanárnő). Tanaka senseinek az a feladata, hogy az elkövetkezendő 4 hónapban főállásban felügyelje kettőnk - a francia Martin és jómagam – nyelvi fejlődését. Kezdek zavarba jönni ennyi figyelmességtől.
Az ötödik napon, ez épp mindig szerda, egy másik tanárnővel kizárólag beszélgetünk. Ehhez az órához önkéntes japán diákok is csatlakoznak. Azért jönnek, hogy míg mi nyelvtudásunkat fejlesztjük, ők különböző ismereteket szerezzenek az európai üzletemberektől…

Ez a délelőtt. Aztán egy gyors ebéd a kantinban, ahol  továbbfejlesztették azt az amúgy is szellemes megoldást, hogy minden étterem kirakatában megszemlélhető a kínálat. Így a kedves vendég mindig pontosan tudja, hogy mit is eszik.

Ebéd után kezdődik a "Japanese business & management" oktatás, angolul. Többnyire szerencsére csak kétszer másfél óra, de időnként négyszer, meg mindenféle kötelező esti meg hétvégi programok.

Nem tudom eldönteni, nem kell-e ezekre az üzleti órákra még a nyelvinél is többet készülnünk. Már van 4 nagy lefűzhetős mappám, tantárgyanként egy-egy. (4 kötelező tárgyunk van, valamit 8 választható, amiből minimum 4 választandó is.)

Tegnap ismét kiosztottak körülbelül 40 oldalnyi cikket illetve esettanulmányt (case study), keddre kéretik feldolgozni. A hétfői órához majdnem hasonló mennyiség vár még rám. Közben kutatunk meg üzleti tervet írunk.

Meg vagyok illetődve, ha végigolvasom az oktatók névsorát és önéletrajzát. Úgy érzem, a Waseda nem aprózta el a felkészülést.
Az EU meg nem sajnálja a pénzt. Sajnos nem a szegény üzletember diákok ösztöndíjára. Az csak töredéke az 5 millió eurós program költségeinek. A pénz nagy részét az oktatás illetve adminisztráció viszi el. A 45 fős keretből idén csak 16an vagyunk, viszont van 7 titkárnő, akik folyamatosan a mi megsegítésünkön dolgoznak. Tényleg nincs egy szavam se.

Örülök, hogy közel leszek a sulihoz, naponta legalább két és fél órát spórolok majd, hogy nem kell Kawasakiból bejárnom.
Yulin, a francia állampolgárságú kínai lány, japán férjjel – és két pici gyerekkel – jelenleg az anyósáéknál lakik, két és fél órára az iskolától. Az ő napi 5 órás utazásához képest persze igazán semmiség az enyém.   

A héten az étkezdében megütötte a fülem a szomszéd asztaltól jövő magyar szó. Megismerkedtem egy magyar sráccal - illetve talán újraismerkedtem – aki szintén itt tanul a Wasedán, Balázsnak hívják. Együtt jártunk otthon egyetemre, egy évfolyamra, egy szakirányra. A világ pici…
Balázs megmutatta, hol lehet olcsón használt bicikliket venni. A költözés, a monitor és a bankszámlanyitás mellett ez a jövő heti nagy projektem.

Tegnap végre sikerült hozzájutnom ehhez a bizonyos - gyümölcsleveshez. Ámbár inkább ital.

Így már nem érheti szó a ház elejét.
Mea culpa.
Tisztességesen feltűntetik, hogy az alkotókat csak megihlette a mi drága nedűnk.









 

És nini, mi van itt az üveg hátulján?

Magyarország szomszédaival övezve.
Szerbia és Ukrajna némileg jelezve, de szegény Szlovénia teljesen lemaradt. De azért szép, hogy még az ismeretterjesztéssel is megpróbálkoznak.





És az íze?
Nekem picit édes. Bár lehet, hogy előbb-utóbb ráfanyalodok.