SzívemcsücskeJapán

Az edzés után kötelezően meg kellett interjúvolnunk az ifjú titánokat. Sajnos a sorrend már előre el volt döntve, és pechünkre nekünk, a legjobb japánosoknak sikerült kifognunk azt a két delikvenst, akik kérdéseinkre egy-egy szóval illetve igen/nem-mel tudtak csak felelni.  3-an próbálkoztunk egyszerre, mégis gyakran kínos hallgatásba fulladt a beszélgetés. Azt mindenesetre sikerült megtudnunk, hogy egyikük 15 másikuk 16 éves korában került a házba. Nem voltak ifjú kori szumó rajongók, nem éreztek elhivatottságot, csupán valaki ajánlotta nekik ezt a sportot, így hát otthagyták az iskolát és belevágtak.

Egy átlagos napjuk az edzéssel kezdődik, majd ezt követi az összevont reggeli-ebéd, amit minden nap másik rikishi készít, és ami általában egy nagy tál levesszerűség hússal meg zöldségekkel, és mellé rizs. Azt mondták, elsőre finom, de hosszú távon már meglehetősen unják...

Ebéd után egy nagyot alszanak a nagy közös hálóteremben, aztán délután takarítanak, mosnak, majd egyénileg  edzenek. Időnként elhagyhatják is a házat, olyankor többnyire Akihabarára, az elektronikai negyedbe mennek, ahol játékprogramokkal szórakoztatják magukat. Emellett a zenehallgatást és tévénézést vallotta mindegyikük a hobbijának.   Este vacsora és legkésőbb 10-kor alvás. Gyakran az ebéd utáni szundításon kívül napközben még egyszer alszanak, összességében tehát egy nap körülbelül 12 órát töltenek vízszintesen. 

A testi fenyítésre és senpai-kohai ellentétre vonatkozó kérdésemre ügyesen kikerülték a választ, csak annyit mondtak, hogy van aki nem bírja a kiképzést, az elmúlt 3 évben 4-en is elhagyták a házat.

A tanításért, ellátásért semmit sem fizetnek, a ház az esetleges tehetségek reménybeli bevételének fejében tartja el őket. Itt nincs klubváltogatás, aki egyszer bekerül egy házba, az jószerével pályafutása végéig ott is marad, és bevételeinek nagy részével a ház pénztárcáját gazdagítja.

Minden szumós valami felvett nevet visel, amit a házba való bekerüléskor a ház feje és az edző találnak ki számára. Ezt a nevet sem illik váltogatni.

 
Egy átlagos ház (heya) 8-10 tanoncot nevel, de előfordulnak 30 fős házak is. Tokióban 53 ház van, körülbelül 700 szumóssal, az ország többi részét nem ismerik.

Az edzőterem úgy volt kiképezve, hogy abban  egy  körülbelül 20 fős közönség is elférjen. Láttam egy prospektust, személyenként 10 ezer yenért hirdették a mienkhez hasonló bemutatót. Jó mellékes a kíváncsi külföldiek szórakoztatása.
Mi nem fizettünk, mert az egyik tanárnőnk a legidősebb, mongol származású fiú japán nyelvtanára, így protekcióval sikerült bejutnunk.

Külföldiek egyébként szép számmal akadnak mind a diákok mind a versenyzők között. A két legnagyobb sztár, a két jelenlegi yokozuna (jokozuna - fő bajnok) - Asashoryu és Hakuho - mongol származású. Mellettük a hawaiak is igen erősek.
Mivel a külföldiek ilyen nagy mértékben megerősödtek, nemrég a Szumó Szövetség korlátozta a külföldi tanoncok létszámát, és most már házanként csak egy rikishi lehet nem japán származású.

A szumó pályafutás alatt számtalan rangot lehet elérni. Azt hiszem, a japánok különösen imádják a különféle címek és besorolások használatát.
(A munkahelyeken is annyiféle megnevezés és beosztás van, hogy azt képtelenség rendesen észben tartani. Általában ezeken a titulusokon is szólítják egymást, al-részleg vezető úr, igazgató-helyettes úr, és így tovább. Mindig valami minisztérium képe lebeg a szemem előtt, ahol azonnal leharapják a fejem, ha nem megfelelően szólítom meg a feljebbvalómat.
Érdekes nekem egyébként, hogy mennyire formális tud lenni a sok éve együtt dolgozó közvetlen kollégák megszólítása is. A san (szan - úr, kisasszony, asszony) kitétele persze természetes, de  még a nők is  sokszor családi nevükön szólítják egymást. A múlt hét végi baseball meccsen is feltűnt, hogy a velem lévő 4 nő - akik közül többen csak a 30-as éveikben járnak - folyamatosan családnéven szólította egymást.)

De a szumó rangokról akartam beszélni. Természetesen nem vagyok tisztában ezekkel az elérhető rangokkal, amik aztán különböző kedvezményekkel járnak, az illető kaphat például külön szobát a házban vagy másképp kötheti a haját mint a többiek.
Ezekben a címekben még az a különleges, hogy a yokozuna megnevezésen kívül mindent el is lehet veszteni. Nem az van tehát, hogy valaki megszerez egy rangot, aztán ülhet  babérjain mintha mi sem történt volna. Még a yokozuna alatti ozeki (ózeki, bajnok) cím is,  amit nagyon kemény küzdelemmel, szigorú szabályok szerint lehet csak elérni,  egész könnyen elveszíthető.  (Kotooshu már évek óta ozeki.) Ez aztán további stresszforrás lehet  a versenyzőknek. 

Az edzés végén szerencsére nem hivatalosan sikerült  odacsapódnom  a  kezdők csoportjához, akik valami egészen  kedves és jólelkű rikishivel beszélgettek. Nem is értettem, hogy képes ilyen lélekkel megmaradni ebben a számomra iszonyú durvának tűnő világban.
A fiú sokat mesélt, és azt is elárulta, hogy a kedvence Tom Hanks és a Forrest Gump, már háromszor is látta, és mindig elsírta magát. Emellett a Titanic is nagyon meghatotta.

Az európai srácok  többször kérdezgették a szerelmi életéről, de  nem lettünk okosabbak.  Az edzés alatt - látva ezeket a női szemmel cseppet sem vonzó testeket valamint azt a durva vászonból szőtt öv-alsónadrágot, a mawashit (mavasi), ami szerintem nagy eséllyel megfoszthatja őket a nemzőképességtől - én is tanakodtam, vajon mennyire képesek még ezek a fiúk a..., a családalapításra. Állítólag persze vannak olyanok, akiknek szumós az apjuk, sőt egész szumó generációk is előfordulnak, a helyzet tehát nem reménytelen.

Mindenesetre a mawashi tényleg kényelmetlen, ezt a szumós srác is megerősítette. Láttam a derekán és ágyékán, mennyire kidörzsölte az öv. Azt mondta, a sok használattól az öv is betörik, az új mawashi sokkal kényelmetlenebb.

És ha már a szerelmi életünknél tartok, ejtenék néhány szót a nőkről is, akik nem szívesen látott vendégek a porondon. Nekünk, nőknek, jó előre felhívták a figyelmünket, nehogy megpróbáljuk megközelíteni a dohjo-t. Ezzel - szerintük - megszentségtelenítettük volna a terepet. Lehet, hogy még a kamikat, az isteneket is elűztük volna?
Azt hiszem, talán az osakai kormányzónő volt az, aki sokat harcolt azért, hogy élhessen kormányzói jogával, és a hagyományokhoz híven a küzdőtéren nyithassa meg a tavaszi kupát.  Sosem engedélyezték.

Az szumó egyébként erősen összefonódik az ősi japán shinto vallással.
Az új dohjokat, küzdőtereket, amiket egyébként minden torna előtt újra építenek, sintó papok szokták beszentelni. Emellett a házbeli edzőteremben is ott volt a falon ez a pici szentély....

...edzés végén pedig az aznap soros fiúk szép halomba rendezték a homokot, majd sóval hintették és a kamik tiszteletére így rendezték el.

Innentől kezdve a bicikli bemehetett a terembe, de én már nem.

Hát, így telt a szerda délelőtt. A reggeli tapasztalatok alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni. Persze nem tudom, a kegyetlenségtől össze-összeránduló gyomromat délutánra a szumó vagy az ebéd feküdte meg, mindenesetre volt mit kihevernem, és még csütörtök délelőtt is kerültem az iskolát. Most azonban már készen állok az újabb kalandokra.
Szerdán Osakába repülünk, és péntekig meglátogatunk vagy 8-10 különböző céget a térségben. Az út hazafelé Kyoton át vezet. Már alig várom, hogy ismét láthassam egyik kedvenc városomat.

Kotooshuból és szumó ügyekből azért is vagyok ilyen  jól képzett, mert  Georgi,  a  bulgár  ETPs srác, aki a legjobb japános, valaha nagyon jóban volt Kotooshuval. Sokat segítette, amikor  7-8 éve  Kotooshu  idekerülve  még nem beszélt japánul,  Georgi meg éppen itt volt ösztöndíjas, és persze már akkor is remekül beszélte ezt a nyelvet.

Szerintem Kotooshu rengeteget hozott Bulgáriának, nem tudom megsaccolni, de valaki majd biztos készít egy disszertációt arról, hogy mekkora píár értéke van annak, amennyit ez a srác a médiában szerepelt. Kotooshu-t mindenki ismeri.  Ha be kell mutatkozni, Georgi  - aki  meg épp a Bulgáriába utazó japán turisták számának növelésén  fáradozik -  biztos azzal kezdi, hogy ő a rózsa (bara), a joghurt és Kotooshu hazájából jött. Na akkor honnan is? Még nem volt olyan aki rosszul felelt volna. Mi - akiknek a sok látogató miatt minden héten végig kell hallgatnunk - már a fejünket fogjuk amikor Georgi belekezd, de hát nincs mit tenni, a frappáns bemutatkozás  a siker egyik kulcsa...
Lehet, hogy én is mondhatnám,  hogy a tokaji bor meg paprika hazájából jövök, de valahogy cseppet sem fűlik a fogam hozzá.  Georginak azért is könnyebb, mert a joghurtot Japánban csak mostanában kezdték joghurtnak nevezni, évtizedeken át még Bulgaria neven futott. Valamikor az ötvenes éveken az az élelmiszeripari cég, amelyik be akarta vezetni ezt a terméket, engedélyt kért a Bulgár nagykövetségtől, hogy a Bulgaria nevet márkanévként használhassa. A nagykövetben volt annyi kurázsi, hogy ne utasítsa el  kérést, és a Bulgaria hatalmas és azóta is töretlen sikert aratott. Én is rendszeres fogyasztója vagyok, különösen az aloe veras válatozatot szeretem.

Néha gondolkozom rajta, mit is lehetne itt hangrii néven forgalmazni, de egyelőre tanácstalan vagyok.  Az ominózus mangó-barack gyümölcsleves  - úgy látom -  kérészéletű  termék, legalábbis nem látom már a reklámokat és a hűtőpultokban sem szoktam felfedezni.