Japán barátot találni nehéz. Ez úgy tűnik, minden itt élő külföldi problémája. Nekem itt van ugyan a régi homestay családom, akik mindig nagyon kedvesek voltak velem, az ő barátaik is mindig szívesen fogadtak, de olyan igazi, mély barátot találni, akivel meg lehet osztani az élet apró dolgait, bizony nem egyszerű. Pedig feltett szándékom volt mikor ide kijöttem.
Sok fiatal van a Wasedán, de nagyon el vagyunk szeparálva, az időbeosztásunk és életkorunk is más, a korban hozzánk illők pedig dolgoznak és így szinte sosem érnek rá. Nekem szerencsére az utóbbi időben sikerült 2 lánnyal is megismerkednem, az egyikőjük, Chikako önkéntes diák, aki időnként belátogat a japán óráinkra és néha együtt ebédelünk, a másikójuk, Sumiko pedig ügyvédnek tanul. Vele a kantinban akadtam össze, jót beszélgettünk, de ő is nagyon elfoglalt mostanában, ebben a hónapban nem is ér rá találkozni.

De igazából a barátra lelés terén nem az időhiány a legnagyobb probléma. Egyszerűen a kulturális különbségek azok, amik megnehezítik ezt folyamatot. Úgy tűnik, a japánok mást várnak a barátoktól mint mi európaiak vagy amerikaiak, ezért inkább a felszínesen mosolygós, időtöltős kapcsolatok a jellemzőek. Többekkel beszélgettem már, olyan európaiakkal akik 5-7 éve is itt élnek, ide jártak egyetemre, beszélik a nyelvet. Mind azt mondják, vannak haverjaik, de valahogy mindig kívülállónak érezték magukat, és bármennyire is igyekeztek, sosem sikerült a szó szoros értelmében vett barátra találniuk. Bármily fájó, a japán társadalom a külföldiekkel szemben nem befogadó.

Épp ezért mi külföldiek, sorstársak, akár ismeretlenül is, de picit összetartunk. Egymásra mosolygunk a metrón, elbeszélgetünk ha úgy adja a sors, hogy találkozzunk, segítjük egymást, és még sorolhatnám. Eddig élt bennem egy naiv hit, hogy ez minden külföldivel így van, most azonban ellentétes tapasztalataim vannak. A Sakura Házban háború van. Ráadásul a szemben álló felek egyike én vagyok...

(közben a szobám a beköltözés előtt és után változatban)

(még Péter Mamája által készített faliképek nélkül)

Az ellentábor egy francia páros, annak is inkább férfi tagja, Stephan, aki az elmúlt 3 hónapban csendes aknamunkával próbált megtanítani az együttélés szabályaira. Együttélésben van némi tapasztalatom, nagy család, kollégium, nyári egyetemek, homestay-ek, és még mi minden. Eddig a testvéreimmel folytatott kamaszkori - mai szemmel nézve inkább mulatságos - összetűzéseimen kívül nem akadtak problémáim, most azonban kiderült, hogy - állítólag - összeférhetetlen vagyok.

Az utóbbi hetekben megszaporodtak a házban a megmagyarázhatatlan, furcsa események, és többségük az én holmijaimat, főként edényeimet érték, de Duncan, a velem szemben lakó angol srác sem kap kíméletet. Mi vagyunk a két renitens, a Stephanék után két legrégebben itt lakó, neveletlen alak.

Az elmúlt hónapokban ringattam magam a hitben, hogy még a kelleténél is rendesebb vagyok, elmosogatok magam után, letörlöm az asztalt, időnként önként felporszívózom a közös helyiségeket, és eközben csendben tűrtem, hogy Stephan időnként bekopog, hogy tegyem ezt vagy azt, vigyem ki a szemetet vagy éppen hozzam vissza, és a többi. A házban van néhány előírás, például a szelektív hulladékgyűjtés és a zsákok kihordása, amiért hetente más-más lakó a felelős, és amit elvileg napra pontosan be kell tartani. Az éghetőt az egyik nap gyűjtik, az újrahasznosíthatót a másikon, a nem éghetőt a harmadikon, és így tovább. Persze a konyhai kukák nem tartják be az előírásokat és a kelleténél hamarabb megtelnek, olyankor aztán az illető felelős bátorságán - és Stephan aznapi hangulatán és útmutatásain - múlik, hogy a nem megfelelő szemét kivándorol-e az utcasarokra. Ha kikerül, az is baj, de ha nem kerül ki és a zsák (többnyire nem éghető műanyaggal tömve) pár napig az előtérben várja sorsát, akkor aztán biztos elhangzik valami hangosabb megjegyzés. A rövid ideig velünk lakók tanácstalanul végzik hulladékkezelői feladataikat, hisz a házirend és "parancsnokunk" útmutatásai merőben eltérnek egymástól, de ezek a lakók szót fogadnak, majd hamarosan odébb is állnak, többnyire még mielőtt megértették volna a folyamatot. Mi azonban szófogadatlanok vagyunk, és hogy egy manapság divatos japán mondást használjak - nem olvassuk a levegőt -, azaz nem értünk a fél szavakból és utalásokból. Bár az utóbbi időben nincsenek elhangzott félszavak, még köszönés se, csak az ajtónk elé levágott kukazsákok, amibe este, késői hazajövetelünkkor botlunk bele, s ami azt jelzi, hogy a reggel még félig sem telt kuka bizony délután tele lett, s mi késlekedtünk elvégezni zsákcserélői feladatainkat. Emellett vannak még különböző rejtélyes feliratok, amik hol az ajtókon, hol a zuhanyzóban jelennek meg - "péntek nem éghető", "kivinni a kukát", és így tovább...

Pár hete azonban az edényekkel is baj van. A Sakura ház mindannyiunk számára biztosít egy-egy poharat, tányért, evőeszközt, amikkel aztán kiköltözéskor hiánytanul el kell számolni.

Én a szobaméretem miatt nem is egy, hanem két szettel rendelkezem, amiket beköltözésemkor azonnal kitelepítettem a konyhába. Így persze fogalmam sincs, melyik az én poharam vagy villám, használok egyet, aztán elmosom és berakom az edényszárítóba. Akinek kell, kiveszi, használja és visszateszi. Úgy látom, rajtam kívül sokan ezt a taktikát követik, nem csak mert a konyhában picik vagy elérhetetlenül magasan vannak a polcok, hanem mert így kényelmes.

Bár közel van a szobám, semmi kedvem állandóan egy-egy pohárért vagy villáért beszaladni, és attól sem lesz bajom, ha más is használja ugyanazokat. Van viszont két tálkám, amiket utólag vettem, ezekből kizárólag én szoktam reggelizni, s most ők állnak a csata kereszttüzében. Ugyanis képes vagyok őket az edényszárítóban megszárítani.

Az utóbbi időben ez a két tálka több helyen is felbukkant már. Néhány hete fogták magukat és a szárítóban lévő többi tányérral egyetemben fejjel lefele leköltöztek a meglehetősen mocskos padlóra (a takarítási szolgáltatás nem épp a legfényesebb), aztán múlt pénteken a szokásos szárítkozást követően alaposan megfürödtek a szójaszószban.

Azzal a szójaszósszal amúgy is baj volt, már reggelre ébredve úgy döntött, hogy a hűtőben beleborul abba a fiókba, amiben Duncannel az italainkat tartjuk, aztán estére valahogy kedve szottyant meglátogatni a tiszta edényeket. A szójaszószok már csak ilyenek.

Tegnap reggel azonban a tálkáim a bolondját járatták velem, egyszerűen elbújtak, és csak hosszas keresgélés után fedeztem fel a rejtekhelyüket. Felmásztak a jó magas és poros hűtő tetejére, ott fejre álltak, és rettentően élvezték, hogy csak egy bizonyos szögből felfedezhetők. Én viszont már megelégeltem a helyzetet, és úgy döntöttem, elég a némaságból, tetemre hívom a gaz latort, neveletlen tányérkáim rossz tanácsadóját. Volt ugyanis egy tippem, ki állhat az események hátterében. Így aztán most végre én is kopogtattam franciáink ajtaján, és közöltem, elegem van a dedós módszerekből, ha valami baj van, itt vagyok, mondják meg. Azt hiszem, ez a francia srác még nem tudja, hogy a konfliktuskezelés egyik leghatékonyabb módszere a kommunikáció, így aztán kénytelen kerülőutakon jelezi a problémáit. Az értelmes kommunikáció elsőre most se sikerült, volt ajtócsapkodás meg számonkérés, hogy milyen jogon kopogok be, valószínűleg szegény anyukám is csuklott odahaza, bár ezt nem tudom, mert a szöveg nagy része franciául hangzott el. A nemzetközi kézjeleket viszont jól olvasom, ebből merek következtetni.

Szerencsére a francia lány - aki állítólag mit sem tudott a konyhai eseményekről - nem volt ennyire kezelhetetlen, így vele némileg tisztázni lehetett a problémákat, és így megtudhattam, hogy micsoda egy rendetlen alak vagyok. Ők bezzeg folyton behordják az edényeiket és a szobájukban esznek. Az első összecsapás során annyit tudtam még meg, hogy nekik természetesen semmi közük a történtekhez, és különben se lehet együtt élni velem, költözzek apartmanba...

Kis idő múltán a már némileg lenyugodott srác kopogtatott be hozzám, s így értesültem arról, hogy ő épp elmosogatta az edényeit és szépen viszi be a szobájukba, ez lenne tehát az elvárás velem szemben is. A némileg szolidabb hangvételen és a fogható kommunikációs jeleken fellelkesülve én is elővezettem két kérésemet. Az egyik a konyhai hamutartó időnkénti kiürítése volt, a másik pedig, hogy legalább amikor valaki eszik, akkor ne gyújtson rá vele szemben a konyhában. Ez ugyanis rendszeres jelenség. Az utóbbi időben már valami eszméletlen büdös szivarra is rákapott...

Úgy tűnik, ezzel a két kéréssel nem szereztem jó pontot, bár ne essék csorba tisztességén, pár perc múlva már kiürítette a konyhaasztalon bűzölgő hamukupacot, és azt is megtudtam, hogy jó, az edényeket ő pakolta a földre és ő dugta el, de a szójaszószhoz neki aztán igazán semmi köze. Cserébe még végig kellett hallgatnom, hogy mellesleg Péter is dohányzott (ez igaz, bár nem az ő vacsorája közben), és különben is, tavaly már volt ebben a kérdéskörben egy nagy vitájuk Duncannal, aminek végére maga a Sakura ház tett pontot kinyilvánítván, a konyha – mint közös helyiség - kijelölt dohányzóhely, enni pedig a szobánkban kell. Ez tehát a szabály, ha nem tetszik, kérdezzem meg a Sakura házat…

A nagy meglepetéstől sajnos nem ugrott be, hogy is van a megfelelő kifejezés, de nagy kedvem lett volna a képébe vágni, hogy ezen hatósággal én nem vagyok levelező viszonyban. Ő ugyanis rendszeres írogató, minek folytán a Sakura ház hivatalos levélben is felszólította már Duncant a hulladékeltávolítás szabályainak betartására. Én még nem kaptam levelet a mosogató-szárító helyes használatáról, de lehet, hogy hamarosan én is gazdagabb leszek valami irománnyal. A renitens kukakezelőket plusz szolgálati hetekkel sújtják, nekem lehet, hogy mosogató-használat megvonás lesz a büntetésem?

Hát így állunk most. A miheztartás végett távoztakor Stephan azért még ellátott egy jó tanáccsal, miszerint jobb ha behordom az edényeimet, mert a konyha tele van szójaszósszal, cukorral és egyéb veszélyes tárgyakkal, és ő nem tudja garantálni, hogy nem történnek balesetek…

Azt hiszem, az ilyen nyílt kommunikációból azért egész jól értek. Persze az önérzetem lázong, így aztán nem sikerül mindenben követnem az utasításait. Eltávolítva néhány - valószínűleg évek óta elfekvő - mécseskészletet kisajátítottam magamnak egy körülbelül egy arasznyi területet az egyik közösen használt konyhai polc tetején, és oda költöztettem a két edényemet. A szép új cipőimet viszont jobbnak láttam egy időre beköltöztetni a szobámba, és a félreértések elkerülése végett még apróbb kiszaladásaim esetén is bezárom a szobaajtóm.
Ennyit kibírok, de a szemem előtt lebeg a megváltás pillanata. Francia párosunk ugyanis 9 nap múlva végképp hazaköltözik, mivel lejárt Stephan szerződése az egyik helyi francia iskolában, ahol – matek/fizika szakos tanári képesítése ellenére – felügyelői megbízatást látott el.

Persze az eset alaposan elgondolkodtatott, ezidáig ugyanis még soha, sehol sem sikerült ilyen osztatlan rokonszenvet kivívnom. Rájöttem, hogy bűnös vagyok. Igazán nem kellett volna két egymást követő héten is kimennem az éjszaka közepén kérlelve Stephant, hogy picit halkabban skypeoljon a szobám melletti konyhában, és a foci Európa bajnokság alatt sem kellett volna megkérnem, hogy az itteni idő szerint hajnali 4kor kezdődő meccs nézése közben picit halkabban szurkoljon a csapatának. Lehet, hogy miattam estek ki a franciák?