Közös bóklászásaink közepette  múlt csütörtök-pénteken Péterrel megmásztuk a Fujit. Közösen  jártunk a fellegekben, posztoltunk a hegy tetején, így ezt a posztot is közösen terveztük, de aztán Péter  hazarepült, s a beszámoló megírása rám maradt.

Nagy lelkesen bele is fogtam, 2 estét dolgoztam vele, de a megjelentetés előtt szerettem volna megmutatni Péternek, így aztán csak a vázlatokba mentettem.  Úgy tűnik, ez nem tetszett a blog.hu szervernek, és tiltakozásul a munkám odalett. Úgy elkeseredtem, hogy napokig  a blogom felé se néztem. (Péter szerint olyan nekem ez a blog és az írás, mintha  a gyermekem lenne, ápolom és dédelgetem, szenvedek ha valami történik vele.)  Most ismét itt vagyok, és ismét megpróbálom legalább  közelítőleg lefesteni mindazt, amit valójában szavakkal elmondani nem lehet. 

 

Van egy japán mondás, miszerint bolond az, ki egyszer sem mássza meg e szent hegyet, de az is bolond, aki kétszer megy… Hát én bizony ez alapján a bolondok osztályába sorolódom. Páran talán még emlékeznek 5 évvel ezelőtti kijelentésemre, miszerint egyszer jó volt de soha többet. És tessék, napra pontosan 5 évvel később a napfelkelte ismét a hegyen talált. De hát egy ilyen sármos vezetőnek ki tud ellenállni?...

A Fuji 3776 méter magas csúcsát 8 különböző útvonalon lehet megközelíteni, bár a tetőtől párszáz méterre néhány útvonal összeér, s az inkább ijesztő mintsem vonzó kráter körül - ha a gyakran heves szél  vagy a tűző nap jobb belátásra nem kényszeríti őket - a még járni tudó kalandorok nagyobb sétákat tehetnek. Az utakat valaha 10 állomásra osztották, az első 5 a lankán, a maradék a meredek hegyoldalon  lakik, s az állomások körzetében kisebb faházakban a fáradt vándorok rövid időre vagy akár éjszakára is megpihenhetnek. 

A mászók többsége a 2400 méteren található 5. állomáshoz busszal vagy autóval érkezik, itt van a bázis, ahol éttermek és boltok várják a hegymászókat. A többségben igen rosszul főznek és ugyanazokat a műanyag giccseket árusítják, amikről csak a felirat árulja el, éppen a Fujira kívánják emlékeztetni boldog tulajdonosukat.  De a legnépszerűbb talán az amerikai, koreai vagy japán zászlókkal, esetleg haranggal cicomázott fa mászóbot, ami szerintünk inkább akadályoz a feljutásban, hisz a sziklákon való felkapaszkodáshoz gyakran mindkét kézre szükség van. Mi nem is szereztünk be ilyen botokat, bár a kijelölt lefele úton - ami sok kilométeres vánszorgás és csúszkálás a végeláthatatlan salaktengerben és fullasztó porban - talán hasznukat vehettük volna. De mi hamar rájöttünk, ez a lefele út túl unalmas nekünk, így visszatértünk a felszállóágra és  szembeforgalomban jutottunk le a hegyről.

Bevallom, kéjes érzés volt látni a még javában felfelé mászó, lihegő, meggyötört arcokat. Licitáltunk, mennyit és mit is kellene ígérnie annak, aki megpróbálna még egyszer visszacsábítani minket. A mérce magasra került.

A japán emberek többsége persze bottal mászott. Ők aztán minden adandó alkalommal megálltak, hogy a különböző állomásokon - párszáz yenért - a fába égettessék a turistaház logóját illetve az aktuális magasságot. Az ilyen akció talán jó alkalom arra, hogy lopjanak néhány perc pihenőt, miközben büszkén elmondhatják, csupán kényszerből várakoznak…

(Az élelmes árusok azért a csúcson gondolnak azokra, akik bot nélkül érkeznek, de útközben szívszakadva bánják meggondolatlanságukat. A faházak jelképével ellátott rudak - természetesen a költségekkel megtetézett áron - a csúcson is beszerezhetők.)  

Kaphatók azért igazán hasznos dolgok is, köztük az egyszer használatos, átlátszó, kínai esőkabát, mely nekünk is igencsak jó szolgálatot tett. Érkezésünkkor hatalmas felhőszakadás kerekedett, de ez nem szegte kedvünket, új kabátjainkkal felszerelkezve nekivágtunk a hegynek. Büszkék voltunk, hogy nem ázunk, de aztán hamar rá kellett jönnünk, az eső helyett saját páránkban fürdünk. Boldogan rángattuk le magunkról ezt a - fogyasztó szalonokban is nagy hatékonysággal alkalmazható - csodaruhát, ami időközben az átnedvesedett salakot is mágnesként vonzotta. Éreztük, nagy eső kell ahhoz, hogy még egyszer ebben akarjunk díszelegni, meg is céloztuk volna az első kukát, de a hegyről a szemetet mindenki hazaviszi. Szerencsére az eső is kidühöngte magát.

(Mivel Baptiste, a szomszédom, pár hete rákvörösen tért haza a hegyről, s régről nekem is napfényes emlékeim voltak, inkább az erős napsütésre mintsem az esőre voltunk felkészülve. Én a napallergiámmal különösen sokféle napkrémet, napkalapot és napernyőt cipeltem magammal, és a csúcson - a napsütés hiányára és Péter mosolyára fittyet hányva - már csak megszokásból is alaposan bemázoltam magam. Bár mókásan mutattam, az óvatosság nem volt alaptalan. A nagy leégést megúsztam, de sosem gondoltam volna ilyesmire - a héten hámlott a fülem…)         

Az 5. állomásig vezető szakaszon lombos erdő és a kedvenc japán fenyőm váltogatja egymást, míg az 5. állomás után hirtelen eltűnnek a fák. Néha felbukkan még egy-egy bokor vagy virág, majd a 7. állomástól nem marad más mint sziklák és salak. 

Salakban menni a világ egyik legunalmasabb és legfárasztóbb dolga, s a Fuji becsapós. Alulról nézve nem tűnik vészesnek, mégis csak hosszas cikcakkozással lehet a salakban feljebb jutni, a sziklás részen pedig vannak igencsak meredek szakaszok. Ezeken mászva hősiesen be kellett vallanunk, ehhez még mi sem vagyunk elég jó kondiban (na jó, főleg én…).

 

 

Egy ilyen szakaszon találkoztunk Joeval (magunk közt neveztük így) és a barátnőjével. A barátnő az Okinaván állomásozó amerikai haditengerészet dús idomú katonája, míg Joe a legnagyobb darab ember, akit valaha láttunk. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a sziklán azt az elképesztően hatalmas hátsót, amihez úgy tűnt, nem tartozik felsőtest. Joe ugyanis képtelen volt kiegyenesedve mászni, és mintegy 9 és fél óra alatt tette meg a 7. állomásig mindazt az utat, amit mi Péterrel nem egész 2 és fél óra alatt magunk mögött tudtunk. Joe állította, hogy még aznap feljut a csúcsra majd vissza is tér, de Péternek talán sikerült lebeszélnie erről a képtelen akcióról. Joenak valóban fogalma sem volt róla, az életével játszik, a Fuji nem egy apró domboldal, ahova csak úgy felszalad az ember. (Én már előre megsajnáltam a hegyimentőket, ha Joenak ne adj Isten baja lesz, 5 ember se tudja megemelni. Később láttuk, valami speciális, lánctalpas jármű a salakos részen egész a csúcsig fel tud evickélni. Ez szállítja a házakba az étel-ital utánpótlást. Joenak megnőttek a túlélési esélyei.)

Mennyire más volt nekem ez a Fuji az 5 évvel korábbihoz képest!

Először is a mászást hétköznapra időzítettük, így sikerült elkerülnünk azt a valóságos dugót, ami valaha a hegyen fogadott. Akkor szinte lépni sem lehetett a mászó seregtől illetve az úton és az út mentén szunyókáló emberektől, így egyhuzamban estétől reggelig 9 és fél órát tartott a felfelé menet, és a napfelkelte idején egyszerűen nem fértünk fel a csúcsra. Most okosabban szerveztük mindezt, kora délutáni indulással már estére felküzdöttük magunkat az 5. állomástól a 8.-ig, majd egy hosszabb pihenő következett egy kisebb faházban. Hajnali 4-kor, időnként szitáló ködben, néha felvillanó majd kihunyó csillagok fényénél vágtunk bele a csúcs meghódításába, amit valamikor fél 7 után sikerült bevennünk.

Nem törekedtünk tökéletességre, inkább szundikáltunk még egy keveset mikor hálótársaink – hatalmas csinnadrattával -  már fél 2-kor felhúzták bakancsaikat és esőkabátjukat, hogy a 4 óra 40 perckor bekövetkező napfelkeltében a csúcsról gyönyörködjenek. Az a párszáz méternyi szintkülönbség a mi hajnali szemlélőhelyünk és a csúcs között cseppet sem változtatott az élményen. A mindenki által várt, igazi napfelkelte nem volt látható, végeláthatatlan felhőpaplan alatt nyugodott a táj. A napot csupán a fehér hab szélén táncoló rózsaszínű fény jelezte.

A ködök és felhők táncra keltek, néha kivillant a messzeség, a távoli városok és a tenger, majd néhány pillanat múlva ismét elnyelte őket a tejfehér pára.

 

Mókás és szédítő érzés volt fent lenni a felhők fölött. Repülőgépből lát ilyesmit az ember. Nekem ilyenkor kedvem lenne végigsétálni ezen a szőnyegen, most azonban inkább megmaradtunk a vörös változatnál.

Rohanok felhőkkel versenyezve értünk a csúcsra, picit megilletődve, de büszkén. Megcsináltuk!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csúcs igazából cseppet sem izgalmas, egy kisebb szentély, néhány faház, árusok és a félelmetes kráter. És természetesen az elmaradhatatlan Cola-cola automata, amihez fogalmunk sincs, honnan szedték az áramot.

 

 

 

 

Meg persze a kilátás, ami szép időben – ahogy emlékszem – gyönyörű. Távoli városok, falvak és folyók, és persze a kedvencünk, a Tenger. Most a felhők lankáin kalandozott a szemünk, meg a felfelé törő színes folyamon. A rossz idő miatt szinte mindenki színes szélkabátot és esőnadrágot, tarkabarka hátizsákvédőt viselt. Mintha vidám szalaggal díszítették volna a hegyet.       

 

 

Meglepetésemre és legnagyobb örömömre a csúcson és az egész hegyen lecserélték a vécéket. Ez volt az a pont, ami miatt valaha a mászás rémálomnak tűnt. Nem mertem inni, nehogy sorba kelljen állnom a borzadály pottanytósok előtt, amit a csúcson japán változatú, guggolós, műanyag toi-toi váltott. Ennél a változatnál víz helyett a felhasználók által kibocsátott folyadék segítette (volna) a szárazabb anyagok távozását, és a helység olyan pici volt, hogy a magamfajta méretesebb látogató szinte be se fért. Ezek helyett a szörnyűségek helyett végre légpisztollyal öblíthető, magyar szemmel nézve tűrhető állapotú illemhelyek fogadtak. Boldogan váltunk önkéntes adakozóvá, s dobáltuk a 100 yeneseket a senki által sem őrzött ládikákba.

 

 

A Fuji igazán nemzetközi hely, bár azért többségben vannak a japán mászók, akik sokszor egész pici gyerekeket is magukkal cipelnek. Lefele menet sok feltörekvő családdal találkoztunk, ahol a gyerekek akkorkák voltak, hogy a nagyobb sziklákra és sziklákból kivájt lépcsőfokokra talán fel se bírtak lépni. Szép számmal akadtak olyanok is, akik már az 5.-6. állomás között tolták maguk előtt lihegő mamájukat vagy feleségüket. Gyanítottuk, egyhamar nem fognak csúcsot döngetni.

Magyar szót is hallottunk a hegyen. Felfelé 2 magyar lánnyal, lefelé 2 magyar sráccal hozott össze a jószerencse, de ezen már nem tudtunk meglepődni azután, hogy egy héttel korábban Sapporoban, a világ egyik legkülönlegesebb, ki-be tolható futballpályájú fedett stadionján egy a budapesti Zeneakadémián végzett japán zongorista lány kalauzolt végig – ékes magyarsággal csacsogva.

Legnagyobb elképedésünket ez a 82 éves néni okozta, akivel a csúcson találkoztunk. Sugárzó mosollyal lépett ki a szentélyből.  5 napig mászott felfelé, hogy a 6. nap reggelén fentről gyönyörködjön a napfelkeltében. Úgy határoztunk, ha megéljük ezt a kort, talán mi is újra próbálkozunk.

 

 

 

A Fuji tényleg misztikus, ámulatba ejtő, szent hegy, amit szerintünk – ha valaki a július-augusztusi mászási szezonban jár errefelé – vétek lenne kihagyni. Én persze büszkén tetszelgem ezzel a dupla élményemmel, a japánok többsége ugyanis sosem vetemedik arra, hogy feljöjjön ide. Kínai barátnőm vágyakozva hallgatta, hogy Péterrel a hegy meghódítását tervezzük. Valaha ő is kérlelte japán férjét, de aztán feladta. A férj szerint távolról a Fuji sokkal jobban látszik. Igaza van….