Végre itt van minden csomagom!
Ma délután utoljára kivonatoztam Kawasakiba, szakadó esőben megmásztam a domboldalt, és búcsút vettem a háztól, a szobámtól, ahol majdnem egy hónapig laktam.
Ayako és Takuo nagyon kedvesek voltak, elfurikázták ide az új helyre az összes motyómat, ami betöltötte a teljes csomagtartót. Különösen könyvekből sikerült rengeteget összegyűjtenem az elmúlt hetek folyamán.



Nagy nehezen találtunk ide, mert a GPS  nem volt hajlandó felismerni  a  címemet. Ayakoék el voltak ájulva a szobám méreteitől. Nem csak tágas, de a plafon is szokatlanul magasan van.
A nagy cűgölés után meghívtak még egy búcsúvacsorára a főutcán lévő egyik híres szusibárba.
Péntek este egyedül is jártam már arra, vacsora után kutatva. Kagurazaka most az egyik legfelkapottabb hely, tele kis boltokkal és éttermekkel. Különösen a külföldiek kedvelik. Nekem is nagyon bejött, de meglepett, hogy az éttermek több mint fele francia vagy olasz konyha, a maradék ici-pici, japán stílusú, ahova maximum 12-15 ember fér be.  Ennek megfelelően  foglalás nélkül nem lehet  bejutni, illetve  az árak  meglehetősen borsosak.  Hamar rá is jöttem,  hogy ezt a környéket nem az én pénztárcámnak találták ki.
Most azonban Ayakoékkal meglátogattuk az egyik szusibárt, és rengeteg finom halat ettünk.

Például ezt a sózott, sült halfejet.
Az íze tényleg mennyi, különösen a kopoltyú körüli részé.
Egyedül a szemére, arra valahogy nem volt gusztusom. Pedig állítólag nemcsak finom, hanem még az agynak is jót tesz. Szóval okosít...






Szerencsére vendéglátóim úgy döntöttek, hogy én már így is jó vagyok, és bevállalták helyettem ezt a csemegét.


Tegnap is nagyon jól szórakoztam.
Amennyire nehezen áll össze az ETPs csapat, olyan hamar sikerült összebarátkoznom Sara-val, a portugál építészlánnyal, akivel ugyanazon estén költöztünk be ide a  Sakura házba. Ő sajnos csak egy hónapig marad, a japán fürdőket kutatja.
Már az első este összekacsintottunk, és tegnap délután együtt indultunk o-hanami-ra, azaz cseresznyevirágnézőbe.
Nem a nagy parkokat választottuk, ott ilyenkor lépni se lehet a piknikező emberektől, inkább Asakusara mentünk, ahol  a  folyó két partján, ameddig csak a szem ellát, virágzó cseresznyefák.
Ez nem zöld patakpart, inkább betonrengeteg, és persze virágzó cseresznyefák a folyó és a magasított autópálya mellett.















Persze itt is rengetegen voltak, különösen a hídon, ahol órákig képesek voltak türelmesen kivárni a sorukat, hogy valamilyen kishajóról nézhessék végig ezt a csodálatos látványt.



 


  

Minket is lenyűgözött ez a virágfelhő, mely mint a hó borítja be az ágakat.
Sajnos illata  szinte semmi, ezt tapasztalatból tudom.














Voltak azonban más érdekességek is.
Természetesen az árusok itt sem maradhattak otthon, hisz éhes és szomjas a nép.

















Nagyon szomjas..



 






























Viszont szívesen célba lőttem volna, ha nem lett volna olyan irtó drága.




















Lassan mi is hazafelé indultunk. De gondoltuk, ha már Asakusán vagyunk, mégsem mehetünk el úgy, hogy ne vessünk egy  apró pillantást  a  lenyűgöző Asakusa szentélyre (Sensou-ji, szenszóji). A jószerencse vezérelt minket arra.  Épp  hatalmas népünnepély,  matsuri  (macuri)  volt,  amikor  a  szentélyt több mint 1300 évvel ezelőtt alapító három férfiú emlékére - egyetlen éjszakára - átszállítják a 3 fából készült, aranyozott, hordozható mikoshi-t a kisebb szentélyből (jinja) a szomszédos nagyobba.
Asakusa története egyébként úgy kezdődött, hogy egy halász testvérpár kifogta Kannon Bodhiszatva szobrát a folyóból, s egy helybeli gazdag ember pénzt adott, hogy szentélyt állítsanak a szobor tiszteletére....

 
Sajnos épp akkor érkeztünk, amikor lement a nap,  ráadásul abban a pillanatban oltották le a teljes díszkivilágítást, mikor nekiláttam a fotózásnak. Így aztán jó képeket nem igen tudok mutatni.



















Bár volt három jóképű legény, akik szívesen pózoltak nekem mielőtt megragadták volna a rudat, hogy...























e lámpák sorfala közt...























ezt a Sannomiya nevű mikoshit - ami tulajdonképpen egy hordozható kisszentély -  ideiglenes szállására vigyék.

(Sannomiya san  régi ismerősöm,  a négyes metró  építésén fáradozik  Budapesten immáron 2 esztendeje. Sosem tudtam, hogy a neve innen, a hármas számú hordozható szentélyből származik.

Egyébként nagyon remélem, hogy a hír igaz, s Sannomiya san a jövő héten tényleg Tokióba látogat. Szeretném ha elhozná néhány otthon felejtett holmimat, például a kosztümöm leszakadt és jó helyre eltett gombját...)














Közben a papok  is zokszó nélkül állták vakum kereszttüzét.











































































Késő este lett mire  elbúcsúztunk  a  helytől és kedves idegenvezetőnktől, egy körülbelül 50es úrtól, aki egyszer csak mellénk szegődött, és onnantól mindenféle érdekességgel traktált minket.
Nagyon felkészült volt, a táskájából például azonnal előkerült egy kis atlasz, amiben megmutatta nekünk, hol is terül el Portugália illetve Magyarország. Büszke volt  a tudományára, de leginkább annak örült, hogy elégedett  vagyok a kamerámmal, amit állítólag  az ő cége  fejlesztett  ki.  Sokszor megköszönte, hogy japán terméket választottam...