Ismét itt ülök végre a blog előtt.
Úgy döntöttem, elszabotálom a riport írást,  elegem van. Küzdhetnék bárhogy, lehetetlen megfelelni a tanárok elvárásainak, így hát engedélyezek magamnak egy pici szusszanást. Ha irgum-burgum lesz, hát legyen.
 
















Holnap egész napos gyárlátogatásra megyünk a Nissanhoz Yokosukába. A várost már egész jól ismerem, a jövő héten ismét lesz egy mentem a fogdokihoz...
De most a Nissan gyár van soron. Állítólag még az új elektromos autójukat is kipróbálhatjuk.

Tegnap egész este a köszöntő beszédet  írtam  - engem ért ugyanis az a megtiszteltetés... Na nem jelentkeztem önként, és nem is azért választottak, mert én lennék a legjobb japános, csupán a csapatból nekem van a legtöbb autóipari tapasztalatom.
Végig kellett böngésznem a Nissan honlapját, meg alaposan végiggondolni, hogy is fogalmazzak, hogy ne lépjek senki tyúkszemére. A Nissan 10 éve majdnem csődbe ment, aztán jött a Renault, aki megvásárolta a vállalat egy részét is ideküldte Carlos Ghosn-t, a csodamenedzsert, aki néhány év alatt rendbe szedte a céget. Igaz, ehhez kellett a japán dolgozók erőfeszítése is, és tényleg nagyot alakítottak. Kényes kérdés viszont, hogy akkor a Nissan most mennyire maradt japán cég és mennyire van tele gaijin-ekkel (gaidzsin - külföldi), pontosabban szólva franciákkal. Ezt a pontot tehát jobb nem bolygatni, és azt se  fogom emlegetni, hogy a 16 fős ETPs csapatban is  6 francia van...

Írtam tehát egy olyan beszédet, amilyet nem szeretek (és ami azok szerint, akik felkértek, remek), és ma este megpróbáltam meg is tanulni, miközben végre összeszereltem a vadiúj asztalomat és székemet (Ikea, hát igen...). Most tehát épp felavatom ezt a két bútordarabot.  Oh, mennyire vártam már ezt a pillanatot.  Végre  "normális"  magasságú asztalnál ülök  "normális"  széken. 
A hétvégén az új polcomat is összeszerelem, és akkor nem kell többet kofferból élnem. Juhéj!


Az elmúlt hétvégét egy csodálatos helyen töltöttem.
Sara, a szomszéd lány építész, és most ösztöndíjjal van itt, hogy a japán sento-kat (szentó - közfürdő) illetve onsen-eket (onszen - melegvízű/inkább tűzforró/ gyógyvízű fürdő) kutassa.
Pár hete én már voltam Saraval egy sentoban pár utcára ide, és tőle tudom, hogy valójában  ez  a Sakura house, amiben most lakunk, valaha szintén sento volt. Ez a magyarázata annak, hogy ilyen magas a plafon és ennyire tágasak a szobák. És ezért értem, miért van ilyen hihetetlenül  ronda  világoszöld csempe  a  szobám falán.  Még  a  kád  és a csapok helye is remekül látszik. 
Tervezem, hogy  ha lesz  egy kis időm (ó, de mikor?),  végre hosszabban is bemutatom majd a lakhelyemet.  (Illetve  bizonyos szempontból a magyar ETPsek lakhelyét  -  mert tegnap megtudtam, hogy pár nap múlva Miki, az egyik magyar srác is  ide költözik.  Ő márciusban bevállalta azt a helyet a Waseda mellett, amit én nem kértem, mert volt valami megmagyarázhatatlan rossz érzésem a leendő lakótárssal kapcsolatban. Úgy tűnik, nem alaptalanul. Miki pár hét után menekül.)

Most viszont a hétvégi Meiji onsenről szeretnék elmesélni. Nagyon nagy élmény volt. Szombaton reggel mentünk és vasárnap este már jöttünk is haza, de olyan érzésem volt, mintha nem 1 napja, hanem legalább egy éve elhagytam volna Tokiót. De nem csak ezt éreztem, hanem azt is, mintha most hétvégén végre tényleg megérkeztem volna abba a Japánba, amit igazán szeretek.

A Meiji onsen Tateshinán van, párszáz kilométerre északra Tokiótól. Egy nagyon kedves házaspár üzemelteti, akik sok-sok éve jó barátságban vannak a főnökeimmel. Pár éve egy tavasszal már én is jártam az onsenben, és most Saranak szerettem volna megmutatni. Sara nem beszél japánul, csupán egy japán nyelvű ajánlólevele van a konzulensétől, de ez vajmi kevés ahhoz, hogy ismeretlenül betérve bárhol szívesen fogadják és megmutassák azokat a részleteket, amikre igazán kiváncsi.
Most hétvégén azonban remek fogadtatásban volt része, a Yazaki házaspár a hőforrástól kezdve a  boylereken át a sokszáz éves útjelző tábláig mindent megmutatott.
És eközben még vendégül is láttak minket a ryokanban (rjókán - japán stílusú hotel).

A ryokan körül hatalmas hegyek és a ház mellett közvetlenül egy gyönyörű vízesés. Az előző hétvégén még esett a hó, s az erdőben illetve a ház körül még sokhelyütt megmaradt.
 

Délután nagyot sétáltunk, követtük az útjelző táblákat, amik valaha elvezették a szegény vándorokat a forrásig...
(ez itt épp a 31es sorszámú, ahogy az a kép bal oldalán kőbe is van vésve)...

... és bár a mobilunkon nem volt térerő, teljesen nyugodtak voltunk, hisz ezzel a telefonal bármikor felhívhattuk volna a háziakat, hogy a segítségünkre siessenek. 



























A túra után végre bevettük magunkat az onsenbe.  Mindig csodáltam a japánokat, micsoda kultúrája van náluk a fürdőzésnek.  Akármilyen fárasztó volt is a nap, mindig találnak módot arra, hogy a nap végét egy forró fürdővel zárják. Ha bekerülök egy fürdőszobába, én aztán  alaposan el tudok  pepecselni, de mindez semmi ahhoz képest, amit a japánok produkálnak.
Amikor Saraval legutóbb egy sentoban voltunk, megjelent egy nyolcvan év körüli hölgy egy hatalmas műanyag kosárral, ami tömve volt különböző pipereszközökkel. Ha a teljes arzenálomat összerakom sincs annyi tisztálkodószerem - a körömkefét és sarokreszelőt is beleértve - mint amennyit ez a néni fölvonultatott. Körülbelül egyszerre érkeztünk,  én még hajat szárítottam,  aztán Saraval kipróbáltuk a masszázsszékeket (igaz ezekből hamar kimenekültünk, mivel képtelenek voltunk úgy beleülni, hogy a gép a  nyakunkat ne a lapockánknál keresse), szóval elég hosszadalmasan elidőztünk, de a hölgy még mindig a szappanozásnál és csutakolásnál tartott. Nagyon tetszett nekem, ahogy megadja a módját.

A medencébe kizárólag alapos mosakodás után lehet csak bemenni. Már annak aki be tud.  A víz ugyanis olyan forró,  hogy fehér ember általában abba épp csak beledugja a lábát, aztán már menekül is. Sara persze már elég edzett, 6 hete mást sem csinál, csak onsenekbe jár. De ő is büszke amikor egy-két percet el tud tölteni a medencékben.
A Meiji onsennel azonban szerencsénk volt, mert a víz gyógyvíz, amiben hosszasan ajánlatos ücsörögni, s így mindössze 38 fokos. Ebben én is alaposan  kúráltam magam.  Csak ültem a narancssárga vízben és bámultam kifelé a hegyekre és a vízesésre... Aztán mentem, hogy vagy félórás mosakodás után visszaváltozzak habfehér tündérré...

A nagy fürdőzés után következett a vacsora. Hirtelen nem is tudtuk, hogy mit is együnk.

Ezt...





















... vagy inkább egy kis halat...

















... de lehet, hogy ez a  bébipolip mégis csak jobban esne...


















Mialatt ettünk, a kedves háziak átalakították a szobánkat, ahol délután még a lábunkat melengettük
ezalatt az asztalnak látszó tárgy alatt, ami a régi, földbe sülyesztett fűtők elektromos hasonmása.


  

 






Várt minket a megvetett futon....





























... hogy  aztán már csak fogat mossunk a mégmellékebb mellékhelységgel is rendelkező mosdóban, ahova  - szokás szerint - nem illik rendes papucsban belépni, inkább váltani kell...






















... és aztán egy kiadós alvás után várt reánk egy újabb nehéz nap, amikor ismét el kellett dönteni, hogy mivel is kezdjük a reggelit...