Tegnap végre résztvettem életem első taicsi edzésén.












6 hetet vártam, hogy beinduljon a wasedai klubélet.
Persze ezt se lehet elkapkodni. Az elmúlt 2 hétben háromszor volt klubülés, amelynek témája a "mikor is legyen az edzés?" volt. Én sajnos vagy szerencsére, egyetlen ilyen alkalmon sem tudtam megjelenni, így hát nélkülem döntődött el, hogy minden kedden és csütörtökön este fél7től 8ig  taicsizunk  az egyetem  egyik parkjában.
Én kizárólag mozogni szeretnék (meg lelki békét és világbékét) de kiderült, hogy a csoportnak más célt tűztek ki. A tervek szerint az egyelőre körülbelül 10 fős taicsi szakosztály fellép a június  közepi Waseda fesztiválon. Az órarendem alapján nekem nem adatik meg a lehetőség, hogy frissen megszerzett tudásomat az egyetemi közönség előtt is megcsillogtassam, de talán senki sem veszít majd sokat...

A klub a várakozásaimmal ellentétben szinte kizárólag külföldiekből áll. Hogy a mester kínai, azt értem, de meglepett, hogy a csapat többsége szintén kínai és tajvani, valamint vagyok én és egy körülbelül 2 méter magas és 120 kilós fekete, amerikai srác. Az egyetlen japán lány talán csak véletlenül keveredett a csoportba. A közös nyelv szerencsére a japán, így az edzések japánul folynak. Sajnos a vezető csak időként tud résztvenni az órákon, így többnyire magunkban kell majd gyakorolnunk. A fekete srác profi,  a többieket inkább nem minősítem.

A taicsi csupán egy a több ezer egyetemi klub közül.
Április elsejétől egy héten át hatalmas csinnadrattával toborozták a népet, az összes klub felvonultatta magát, hogy magához csalogassa a körülbelül 8000 fős gólyasereget.






A nevesebb egyetemekre nagyon nehéz bekerülni, bent maradni azonban igencsak egyszerű. A fiatalok, akik ezidáig mást sem csináltak, csak éjjel-nappal tanultak, most megismerkednek a szabadság mámorával. A munkakeresésben az egyetemi érdemjegy szinte semmit sem számít, a jónevű egyetemen megszerzett diploma biztos kulcs a jó munkahelyhez. Az egyetemi szakirány  és a későbbi munkakör - az orvosokat és egyéb igencsak speciális területeket leszámítva - a legtöbb esetben köszönő viszonyban sincsenek egymással, a cégeknek nem képzett szakemberekre, csupán jól képezhető emberanyagra van szükségük.  Olyasvalakikre, akik képesek teljes erővel küzdeni és a végsőkig kitartani.  Ilyen mentalitást pedig  - hacsak valaki nem eredendően ilyen - a sportcsapatban vagy az egyetemi  klubokban  lehet  megtanulni. 
Szinte minden cégnél tárt karokkal fogadják a baseball és rögbicsapat prominenseit, akik az egyetem alatt legalább azt megtanulták, milyen is az igazi csapatjátékos, s akik zokszó nélkül végigcsinálják a tréner minden utasítását.








Az önéletrajzban megcsillogtatható klubtagság és önkéntes munka tehát igencsak vonzó, s aki csak teheti, minél több klubhoz csatlakozik.

Klubokból pedig igazán mindenféle van. Egyik délután én is lemerészkedtem az emberáradatba, hátha akad valami fogamra való. Hogy hogy nem, a balett és kosárlabda csapat perceken belül megtalált, különösen az utóbbi szeretett volna mindenáron a magáénak tudni.
De aztán ott volt még a Chopin klub, a macskaszeretők, a növénygyűjtők, a pom-pom görlök és boyok, a síelők és biciklisták, akikről kiderült, hogy havonta egy hetet kerekeznek az ország valamelyik végében. 
Találkoztam a lepkegyűjtőkkel,  legalább 50 féle  táncklubbal, és nagyon kedvesen meginvitált ez a két hölgy, akik ugyan - amint az látható - a gyermekkultúra tanulmányozását tűzték táblájukra,  valójában azonban  a jelvénykészítő szakkört képviselték.





A ránk leselkedő izgalmak nyomatékosítá-
sául a lányok némi szemléltető eszközt is magukkal hoztak. Mondtam nekik, ha időm lenne...














A Heaven  nevű rockzenekar  két napig  egyhuzamban  nyomta, és hihetetlen hangulatot teremtett. Mindenki táncolt és tombolt.














Ezalatt néhány méterrel odébb az egyetemi katonazenekar próbált új trombitásokat vadászni.  Ahogy láttam, inkább kevesebb sikerrel...

A döbbenetes számomra az volt, hogy  5 órakor, amikor a hangosbemondó távozásra szólította  fel a fiatalokat,  mindenki  szónélkül szedelőzködni kezdett. Tíz perc múlva már csak szemétszedő fiatalokat lehetett látni, s fél óra múlva olyan tisztaság volt, hogy senki meg nem mondta volna, hogy itt nemrég bármilyen rendezvény volt.

A srácok itt balra - bár elsőre azt hittük - nem a Hawaii  funclub tagjai. Mikit és Viktort a búvárklubba próbálták  beszervezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leginkább azonban a „férfilélek tanulmányozó” szakkör eltette fel a figyelmemet. Személyesen sajnos nem találkoztam velük, azonban megtaláltam az egész oldalas hirdetésüket abban a kiadványban, amely az egyetem sokezer klubjának tevékenységét ismerteti.

A férfilélek klub – az esteleges tévedések elkerülése végett hangsúlyozza, hogy –  nem társkereső célból jött létre, senki magánjellegű problémáját nem óhajtja orvosolni, csupán a férfilélek hathatós tanulmányozásával próbál felkészíteni a minél zökkenőmentesebb párkapcsolatra. Az esteleges mellékhatásokért azonban nem vállal felelősséget….

Az elkövetkezendő 2 hétben valószínűleg fontosabb dolgom lesz a taicsi edzéseknél. Már ha egyáltalán lesznek.
Most következik ugyanis az úgynevezett "Golden week", amikor az alkotmány napjától a fiúk napján át mindenfélét megünnepelnek. Ez általában egy hét, most sajnos csak négy nap (amiből 2 nap hétvége), de emellett lesz még egy nap külön szünet.
Úgy láttam, az egyetemen megáll az élet, de nem nekünk. Számunkra csak a hivatalos szabadnapokat adják ki,  a többi napon  délelőttönként megtartják a japán órákat. Olyan tanár azonban nem akadt, aki vállalta volna a délutáni üzleti oktatást. Így legalább félig szabadok leszünk.
Nagyon kell nekem ez a szabadság. Ugyanis...

Vasárnap érkezik Péter, a szerelmem! 2 hétre!