Megérkezett Péter!

Egész jóképű yukatában (is).

Sikerült megtalálnunk és megismernünk egymást a reptéren,bár azt nem tudom, melyikünk nézett ki  leamortizáltabban...

Én a nagy találkozás örömére még az előző délután új mosolyt készíttettem magamnak a  helyi fogdokimmal. A tekinteteket mindenképp mágnesként vonzza. A súlyom összességében vagy 20 dekával nőtt, viszont nagyon jó fogyokúrás csodaeszköz, háromszor is meggondolom, hogy nekiálljak-e enni, vagy inkább mégsem vagyok éhes.






Hogy ily szerencsésen megtaláltuk egymást, hamarosan el is utaztunk két napra a Meiji onsenbe, ahol pár hete már megfordultam Saraval. (lásd valamelyik korábbi bejegyzést)
Az osenben leginkább aludtunk meg ettünk, Péter megpróbált magához térni a jet-legből, én meg feltámadni romjaimból.

Amikor megérkeztem,  Anna ilyen volt --------------------> .

És egy hét után ilyen lett ------
                                           |
                                           |
                                           ˇ

Gyönyörű. A kép Kyotoban készült, a régi fővárosban, amit nem bombáztak le. Helyenként olyan hangulata van, mint egy északolasz városkának. Ehhez kőlapok, növények és szép fények kellenek.
Megvolt az első sikerélményem a helyi nyelvvel is. Meg tudtam kérdezni, hogy lehet-e itt dohányozni: Tobacoo szutte mo ii deszkáá?
Anna tolmácsol leginkább és érdemes ismerni a kulturális különbségeket is. Ez történt egy helyen (angolul):

- Zöld teát kérek.
- Teát?
- Igen. Zöld teát.
- Á zöld teát.
- Igen. Van teájuk?
- Tea? Tessék?
stb. Állítólag nem mondanak nemet (srácok, érdemes próbákozni).

Az onsenben lenyugodtunk, Kyotoan pedig rendeztük mentális sorainkat és oszlopainkat, úgyhogy ragyogunk, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Ez az édes kis sárga top új szerzemény!

Amúgy szuper meleg van, le is sültünk, kellemes nyári esténk van. The grass is green!!!

A kendobajnokság résztvevőinek is jókedve kerekedett.














Egy picit mindig nehéz.
Megszokhatatlan. Én mindig elmegyek, aztán visszatérek, majd ismét elmegyek. Párizs, Milánó, London, és most Tokió. Sok-sok ismeretlen világ, amibe be kellett illeszkednem, meg kellett találnom a helyemet. Nem panaszkodom, irígylésre méltó. De valahogy mégis nehéz.
Péterrel minden új találkozásnál újra és újra meg kell találnunk egymást. Ezen nem segít a távollét alatti e-mail, skype, a gyakori kommunikáció.  Minden  találkozás  más, és mi is mindig mások vagyunk.
A szerelem vagy a szentlélek segít? Nem tudom, de ma ismét nagyon boldogok voltunk...

Most nem is tudok mit írni...
Inkább csak legyen itt néhány kép, ami fontos nekünk.