Még mindig nincs időm alapos élménybeszámolót tartani, azonban utam során végre megtaláltam azt, amit régóta kerestem.
Így hát megkésve ugyan, de válaszolok arra kérdésre, ami a csodaszép piros vécépapucs kapcsán Noncsitól érkezett.

Hogy miért is kellene a vécében vécépapucs?

Őszintén bevallva, a csodavécék kapcsán fellángoló eufóriámban némileg alulinformáltam a japán vécékben egyelőre járatlan olvasóimat. Mert a fűtött ülőkés, zenélő, beszélő és még ki tudja mi mindenre képes vécék csupán újabb korunk szüleményei, a régebbi házakban lévő vagy hagyományos japán vécék még nem így néznek ki.
Hál Istennek a pályaudvarok és egyéb közintézmények lakberendezői már gondolnak a szegény külföldiekre, így az ide ellátogatókat többnyire nem éri kellemetlen meglepetés, mindig akad számukra legalább egy nyugati stílusú mellékhelyiség. De bőven akad még a hagyományos japán fajtából, amit - valami számomra megmagyarázhatatlan okból - a helyiek még mindig preferálnak.

Bár a köztisztasági dolgozók rendszeres és alapos munkát végeznek, eltartott egy darabig, míg nem épp célirányos jártomban-keltemben sikerült végre olyan fülkét találnom, mely tisztasági színvonalát tekintve megfelelt a blogom és jómagam igényeinek.

 
Ő lenne tehát az a bizonyos...   

Hosszasan tanakodtam, hogy fogom elmagyarázni ezen csészécske helyes használatát, mivel kizárólag személyes tapasztalataimra támaszkodva fejlesztettem ki sajátos módszereimet, ami nálam a hosszúnadrág szárának alapos felhajtásával kezdődik.
Na nem, nem, - a félreértések elkerülése végett - a nadrágom szára csupán attól lenne nedves, ha elővigyázatlanságom okán érintkezésbe lépne a földbe süllyesztett fehér tartályt átlagosan 20-30 centiméteres körben keretező csempével. De ez nem szokott előfordulni. Ehhez azonban rutin kell...
Ahogy a pontos célzáshoz is - vonom le néha a következtetést a Sakura house közösen használt nyugati stílusú illemhelyiségében...


Gondolkoztam tehát a pontos magyarázaton, azonban a hétvégén az egyik nyugati turisták által gyakran látogatott kyotoi mosdóban végre megfelelő szemléltetőre akadtam.






















A könnyebb tanulmányozhatóság érdekében némileg felnagyított kivitelben is közkinccsé teszem:


sajnos egyelőre kizárólag angol nyelven...

de az ábra talán közérthető....

















Mindezek után talán nem szorul magyarázatra, miért is vezették be a régi japán otthonokban - a többnyire mezítláb közlekedő lakosok - a vécépapucs használatát.

A modern lakásokban erre már semmi szükség, a hagyomány azonban megmaradt, és felettébb kínos amikor az ehhez nem szokott külföldi, a  mellékhelyiséget elhagyva elfelejti visszacserélni a házipapucsot, s kicsoszog a vécé tapétájának színével harmonizáló, esetleg micimackós vagy kiskutyás mamuszkában.

Kíváncsi lennék, a modern nyugati vécék kifejlesztésénél vajon végeznek-e kényelmességet és funkcionális elemeket vizsgáló kísérleteket, van-e ideális testméretekkel rendelkező vagy esetleg némileg gömbölydedebb fogyasztók számára elkészített változat?
Ugyanígy szeretném tudni, voltak-e kísérletek a hagyományos japán vécék méretének kialakításakor, és az idők folyamán változtak-e ezek a méretek?
A nyugati és japán emberek lábformájának különbözősége miatt a hagyományos japán vécék használatában előnyt élveznek-e a helyi lakosok, és szerepet játszik-e a 80 éves japán korosztály fittségében az ilyen típusú vécék használatakor szerintem elengedhetetlenül fontos erős combizom mindennapi megmozgatása?