Ma nagy öröm ért, egy hónapnyi utánajárás után végre sikerült vennem nagajuban-t (nagadzsuban), ami elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy 3 hét múlva a „diplomaosztómon” felvegyem a szép új kimonómat. (Ezzel foglalkozom, miközben még a diplomamunkám sincs kész…)

A diplomaosztókon a lányok – hacsak nincs olyan felhőszakadás, amely tönkreteszi az öltözetet – általában kimonóban jelennek meg. A megnyitó ünnepségen kínai ruhában voltam, de most úgy döntöttem, a jó szokáshoz híven kimonóban fogok megjelenni.

(Anno valaki a kommentek között feltette azt a kérdést, nem sértés-e, hogy kínai ruhában voltam egy japán eseményen. Én nem éreztem úgy, hogy ez baj lenne, de azóta magam is megkérdeztem több szakértőt. Tényleg nem gond, felelték. Bár a kultúrájukban rengeteg olyan dolog van, ami eredetileg Kínából származik, a japánok többsége lenézi a kínaiakat, és közben sok olcsó kínai holmit használ. Én is sokszor láttam kínai ruhát viselő japán hölgyet. A fordított eset azonban elképzelhetetlen lenne, vagyis nem hiszem, hogy egyetlen kínai hölgy is kimonót öltene, és kimonóban megjelenni egy kínai rendezvényen valóban sértő lenne. A kínaiaknak ugyanis nagyon rossz emlékeik vannak a japán megszállókkal kapcsolatban, és rendszeresen szóvá is teszik, hogy szerintük Japán még mindig nem kért bocsánatot.)

A fiatalok közül sokan bérlik az ünnepi kimonót, én azonban azt gondoltam, elkelne már egy igazi példány a ruhatáramban, ezért megpróbáltam beszerezni egy szép de olcsó darabot. Sokan mondták, hogy a testmagasságom miatt ez nehéz feladat lesz, ezért idejekorán nekifogtam, és meglepetésemre már az első próbálkozáskor sikerült ráakadnom egy gyönyörű darabra, amit ráadásul meglepően olcsón vesztegettek. Van ugyanis néhány „hibája”, ami miatt a boltosok úgy gondolták, nehezen lesz eladható. Először is, 174 centiméter magas nőre készült, így a potenciális kimonóvásárlók legalább 90%-a kiesik. Azután piros, ami nem a legkedveltebb szín errefelé, sötét az alja, ami miatt ünnepi viselet, ráadásul hosszú az ujja, azaz furisode (furiszode) kimonó. Ilyen hosszú ujjat csakis hajadonok viselhetnek, így aztán végképp leszűkült a vevőkör, s emiatt a szokásoshoz képest körülbelül negyedáron kínálták (használtan, de ez nem látszik rajta).

Persze a kimonóhoz még színben harmonizáló obi-t (övet) is kell venni, ami szintén nem olcsó mulatság, de ebben is szerencsém volt, hamar akadt egy szép és kedvező áru példány.

Van sok apró kellék, ami még elengedhetetlen a helyes viselethez, de ezek többsége már könnyen beszerezhető és egyenméretű. Ráadásul a fele már a yukatámhoz is kellett, így aztán szerepel a készletben.

Két dolog azonban még mérethez kötött, egyik a zori, vagyis selyempapucs. Tudtam, hogy ezzel még gondom lehet, de zoriból nem feltétlenül kell megfelelő méret, gyakran centiket is lelóg a hölgyek sarka. Amúgy meg Asakusan, a bazársoron - kifejezetten a japános ajándékokra vadászó külföldi vásárlókat megcélozva - kapható sokféle (Kínában készült) darab.

A másik - mérethez igazodó - fontos kellék a nagajuban, vagyis a kimonó alsóruhája. Ez formáját tekintve ugyanúgy néz ki, mint maga a kimonó, csupán színben tér el, általában fehér vagy rózsaszín, bár régen sok piros volt. Az a funkciója, hogy a kimonónak tartást adjon, enélkül a felső darab összeesik, gyakorlatilag viselhetetlen. A nagajuban nyaka – az a szép fehér rész - egyébként kilátszik a kimonó alól, és nagy előnye, hogy ez az alsóruha otthon is mosható, míg a kimonó csupán tisztítóba adható, ha egyáltalán.

(Ezen a képen is a lányok furisode kimonót viselnek, bár az enyém ujja még ennél is hosszabb, 106 centiméter. A hűvös idő meg a fontos esemény miatt  a kimonóra rávettek egy hakama-t. Emiatt az szép obijuk (övük) nem látszik, de az igen, hogy az ő zorijuk sem épp a megfelelő méret.)

A nagajuban nem feltétlenül kell, hogy pont olyan hosszú legyen, mint maga a kimonó, a hát illetve karszélességnek – együtt yuki (juki)- , valamint az ujjhossznak – sodetake (szodetake) - azonban centire stimmelnie kell. Ennek az az oka, hogy magának a kimonó ujjának is tartást kell adnia, ráadásul a kimonó ujjának egyik oldala végig nyitott, ha nincs alatta nagajuban, azt mindenki látja. Persze, nem kell arra gondolni, hogy az ujjahosszban összevissza méretek lennének, azt hiszem, úgy 4-5 féle eldöntött hossz van. De a legritkább a furisode változat, és persze ebből is a szélesebb vállú. (Ezt a képet az internetről szereztem, amikor megpróbáltam utánajárni, mire is kell figyelnem a vásárlásnál.)

Amikor megvettem a kimonót, kínáltak hozzá egy közel jó méretű alsóruhát, de majdnem olyan áron, mit maga a kimonó, így erről lemondtam. Úgy gondoltam, inkább veszek majd máshol ilyet, a boltosok pedig sok sikert kívántak… Azt azért megígérték, hogy rendszeresen figyelemmel kísérik a beérkező árukat, és ha befutna valami olcsóbb és megfelelő méretű, értesítenek. De eltelt egy hónap, és még mindig nem volt semmi, pedig az egyik eladóval közben úgy összebarátkoztam, hogy ő titokban – a főnöknő tudta nélkül – eljárt egy közeli piacra, ahol szinte naponta volt újabb szállítmány. Az esélyem tehát csökkent.

A kedves eladó időközben felajánlotta, ha nem sikerül beszereznem a passzoló nagajubant és emiatt nem viselhetem a kimonót, ő fogja kölcsönadni az egyik magas lánya komplett viseletét, amiben az átvette a diplomáját.

Már kezdtem arra gondolni, hogy igénybe veszem ezt a felajánlást, mígnem a Yasukuni szentély vasárnapi bolhapiacán a múlt héten sikerült alkut kötnöm az egyik árussal, aki mára valóban leszállította a centiméterre pontosan egyező méretet. És mindez csupán kétezer yen volt, szemben a bolti tizennyolcezerrel. Igaz, a nyaka egy picit foltos, de ez kézzel felvarrva cserélhető, a szép fehér csereanyagot pedig – szolgáltatás címszóval – ajándékba kaptam. A nagy akadály tehát elhárult.

Most már csak leckét kell vennem, hogy is kell felölteni a kimonót – erre a boltban fognak megtanítni -, és persze a hajviselet elkészítését is be kell gyakorolnom, fodrászra ugyanis nem telik. De szép hajtűm már van!

A bolhapiacnak egyébként lelkes látogatója vagyok. Táncórára menet rendszeresen kerekeztem arra a nyári vasárnapokon, némelyik árussal már arcról ismerjük egymást. Legtöbbször persze nem vettem semmit, csupán bámészkodtam, annyiféle érdekes – nem csak japán – holmi akad, sőt ezeket az import cikkeket (például az 50-es évekből származó coca-colás üveg) gyakran még drágábban adják. A piac amúgy főleg az árakat tekintve okoz meglepetéseket. Van például számtalan híres kerámiaműhely, ahol valaha – vagy még most is – híres teás edényeket, tálakat készítettek. Én sajnos nem vagyok ebben járatos, ezért aztán simán hiszem azt egy-egy darabról, hogy megkaphatom egy ezresért, aztán mindig meglepődöm, amikor közlik, hogy nyolcvanezer vagy százötvenezer. Múlt vasárnap, amikor a szülőkkel jártunk arra, úgy hevert ott egy kis lakkdoboz, mintha valami olcsó tömegcikk lenne, lelkesen kézbevettem, nyitogattam, mikor a tulaj közölte, hogy háromszázezer yen. Jó, hogy nem ejtettem el.

Az utóbbi hetekben bevallom, kevésbé lelkesen mentem a piacra, és ennek a környéken sárguló gingko biloba fák az okai. Nagyon szeretem ezeket a különleges alakú levéllel megáldott fákat, de mostanában képtelen vagyok elviselni az elpotyogtatott bogyóik erjedő illatát. Idő volt mire rájöttem, hogy tőlük származik ez a lehetetlen szag. Amikor először éreztem, a szülőkkel ücsörögtem egy kávéházban. Nem értettem, a többi vendég miért nem gyanakszik valami furcsaságra, én a biztonság kedvéért cipőellenőrzésre szólítottam fel a szüleimet. Eleddig egyetlen kutyakakival sem futottam össze Tokióban (minden gazdi ugrásra készen, zacskóval őrzi ebét), most mégis azt hittem, valamelyikünk belelépett. Egy gingkofa alatt végre rájöttem a titok nyitjára.

A szülők amúgy hétfőn hazautaztak, ismét magányosan tengetem hétköznapjaimat, főként a könyvek és a számítógépem társaságában, de azért a kollégák megmentési akciója is elkezdett vidámítani. Épp szerda este hívott el az egyikük egy munkahelyünktől független, barátjával elköltendő vacsorára. Okonomiyakit ettünk, amit nagyon szeretek, de amúgy is remekül szórakoztam. A jövő héten szerdán pedig nagy alkalom lesz, az egész cég együtt megy vacsorázni. Az aprópó: összesített üdvözlő és búcsúparti (ennek van egy így fordítható hivatalos neve). A cégnél kissé nagy a fluktuáció, az elmúlt 3 hónapban – rajtam kívül - 7-en léptek be, és azt hiszem, 4-en léptek ki. Nem csak nekem, senkinek sem volt különösebb üdvözlése vagy búcsúztatása, most egycsapásra megrendeznek mindent…

A szerdai vacsorán a kolléga barátjától kaptam egy nagyon érdekes ajándékot, ami a bolhapiacra is beillő darab. A barát egy aranybányász cégnél dolgozik (Japán nagy aranyexportőr), és hozott nekünk egy-egy régi koban utánzatot, persze sajnos csak rézből. A koban az a pénz, amit a Tokugawa időszakban használtak, persze mindig újabbakat és újabbakat verve, amikben már kevesebb arany volt… Egész a Meiji resturációig, azaz 1868-ig volt ez a pénz forgalomban. Az elsőt 1601-ben verték, (a kolléga nekem adta a sajátját, ez látható itt a képen). A súlya körülbelül 17,73 gramm, és 7,2 centiméter a hossza.

(Régen persze a japánoknak volt saját (kínai eredetű) súlymértékük, erre például az van írva, hogy 4 monme 7 bun és 2 rin, azaz összesen 4, 72 monme. Egy monme 3,756… gramm, így jön ki a 17,73 gramm összsúly)

Az utolsót nagy pénzverés 1860-ban volt, de én még egy 1837-ben készült darabot kaptam. Ez hasonlóan néz ki, de 9 centis és a súlya majdnem ennek a duplája.

A kobant amúgy azért vezették be, mert a portugál hajósok, akik az 1550-as évektől kezdték el a kereskedést a japánokkal, jobban szerették fizetségként az aranyat mint a rizst…. A japánok addig inkább rizsben számoltak, abban mérték a vagyont, abban fizették az adót. A fő mértékegység a koku volt (körülbelül 150 kiló), egy koku rizs úgy egy évig volt elég egy embernek. Amikor bevezették, azt hiszem egy koban 3 kokut ért, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

Hú, ma még egy nagyon fontos esemény történt velem. Megvolt az első felvételi beszélgetésem! A kagurazakai francia pékség kirakatában láttam, hogy gyakorlatlan részmunkaidősöket keresnek mind a sütödébe, mind a boltba. Igaz, csak egy hónap múlva tudnék kezdeni, de már most neki kell látnom a keresgélésnek. Gondoltam, érdeklődöm a részletek iránt, és pillanatok alatt már a főnök előtt álltam. Nem akartam becsapni, hogy mennyi ideig tudnék dolgozni, láttam, ennek nem örül. Hosszabb távra kéne neki ember és persze már akár holnaptól, de gondolkozik a lehetőségen. 2 hét múlva kell újra jelentkeznem nála. A bolt szép, a sütöde is látszik és szép, nem az a katlan, közel is van a hely, hátha…

Egyébként sokféle módon keresek munkát, a mindenki által ajánlgatott külföldieknek szóló kiadványokban azonban eddig – született angolok nyelvtanárként való alkalmazása mellett - csak Roppongin lévő bárokba kerestek pincéreket, hostesseket, koktélkeverőket és táncosnőket – bentlakási lehetőséget emlegetve, és jelezve, hogy csakis színpadi táncról lenne szó…