SzívemcsücskeJapán

Készülődöm, péntek hajnalban indulás!

Lassan sikerül mindentől és mindenkitől elköszönnöm, a csomagjaim egy része, a kimonó és a könyvek már útra keltek. Utoljára bejártam a kedvenc helyeimet, voltam néhány kiállításon és még egy úgynevezett soubetsukai-ra (szóbecukáj) is összejöttünk néhány barátommal szombaton az egyik kedvenc kávézó-báromban. A végén nehezen váltunk el, már fojtogatta a torkomat a sírás, de aztán mindenkit várt az utolsó vonat.

Szöuli látogatásom meglehetősen rövidre sikeredett, ami jórészt az én hibám. Hittem azoknak, akik azt mondták (főként japánok), a főváros látnivalói egyetlen nap alatt is megnézhetőek, s a 4 napos út, amit én tervezek, már túl sok is. Mivel nem sikerült jól jegyet foglalnom, a 4 napból városnézésre csupán 2 futotta, a többit felemésztette az utazás, ráadásul a barátságtalan hideg sem kedvezett a magamfajta bámészkodóknak. A látnivalóknak jó ha a felét megtekintettem, és nem sikerült teljesítenem azt a tervem, hogy apró részletekben is megfigyeljem a japán és koreai kulturális, szokásbeli különbségeket.

Újév napján sokáig aludtunk. A reggeli készülődés csak délben kezdődött és eltartott egy ideig mire a lakoma összes kelléke az asztalra került. Bár az előző nap dobozba rendezett o-sechi ryouri (ejtsd o-szecsi rjóri) már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy mindannyian jóllakjunk, a Papa sashimi-t (nyers-hal) készített, míg a Mama az én kuktáskodásommal megfőzte a mochi-t is tartalmazó újévi levest, az o-zouni-t (ejtsd o-zónyi).

Bár Halloween végeztével hirtelen egész Tokiót elborították a mikulásvirágok és a karácsonyfák, maga a karácsony nem érdemel túl sok említést.

A Szenteste jött és szinte észrevétlenül elmúlt, hogy már másnap munkát adjon a kirakatrendezőknek, akik pillanatok alatt az egész város képét átformálták. Egész Tokió az újévi készülődés lázában égett.

Most hogy a tervezetthez képest hosszabban maradok, lenne esélyem ellátogatni a január vége fele kezdődő tokiói szumótornára (honbasho), de egy véletlenül kapott jeggyel már szeptemberben megízleltem ezt az 1500 éves különlegességet, csak időm nem volt még beszámolni róla. Pedig a szumó kedvelői azóta újabb honbasho-t izgulhattak végig, novemberben Fukuokaban lezajlott az év utolsó küzdelemsorozata is.

A „titkos hazautam” előtt nagy lendülettel próbáltam jegyet szerezni a szeptember közepén kezdődő tokiói tornára, de a nem munkanapra szóló, olcsó belépőket pillanatok alatt elkapkodták. Szerencsémre azonban itt járt magyarországi japán kollégám, aki boldogan adta át nekem a belépőjét, hogy a vele érkező kis magyar csapatot én kalauzoljam. Ő örült a szabad délutánnak, én meg végre közelről is megcsodálhattam a híres szumót. A várakozásaimhoz képest kevésbé volt erőszakos, sőt tulajdonképpen élveztem, bár továbbra sem váltam fanatikus rajongóvá.

(A szumó eredetileg nem sportként indult, vallási esemény volt, egy  sintó szentélyben folyó rituálé, amellyel hálát adtak az isteneknek a jó termésért. A kezdetekhez képest természetesen sokat változott, szigorú szabályok alakultak ki, de a gyökerekre hivatkozva sokan ma is kitartanak amellett, hogy a szumó nem számítható a sportok közé. Közben mások azon dolgoznak, hogy olimpiai versenyszám lehessen belőle…)

Csudajó dolog ez a pékség! Már 4 napot dolgoztam a héten, és egyelőre nagyon élvezem. Szerencsére most enyém a hétvége, sőt a hétfő is, akkor ugyanis mindig zárva tartunk. A jövő héttől már nem leszek kivételezett, egy hétvégi napot is be kell vállalnom, de úgy tűnik, nagyon rugalmas főnököm van, akivel meg lehet beszélni, hogy nekem mi a jó.  Azzal kezdte, hogy reggel 7 helyett 8-ra járhatok dolgozni… (persze nekem is rugalmasnak kell lennem, néha előző este tudom meg a módosítást.)
Ha reggel kezdek, már fél 3-kor végzek, és előttem az egész délután, amikor végre nincsenek kötelezettségek, azt csinálhatok, amit csak akarok. Azt gondoltam, ennyi szabadidővel milyen sokat fogok majd blogot írni, de közben rengeteg pótolnivalóm van Tokióban, amiket sajnálnék kihagyni.
Az elmúlt 2 hétben annyi helyen jártam, mint korábban hónapok alatt. Várnak az őszi ruhába öltözött parkok, a kiállítások, a gyönyörű épületek, és persze a kedvenc könyvesboltom, ahol kávét iszogatva lehet a könyvek és magazinok mintapéldányait lapozgatni, akár 24 órán keresztül is. Közben vacsorázom a barátaimmal, japán filmeket nézek, és remekül érzem magam. (A pékségről egyelőre nincsenek képeim, így most a barangolásaimból teszek fel egy válogatást. Ez itt fönt egy épületrészlet Odaiban. )

Sok kanyart megtéve úgy tűnik, végül mégis visszatérek a kiindulóponthoz, és arbaito-t vállalok a pékségben…

Az úgynevezett „arbaito” (német eredettel - arbeit) vagy „paato” (part time work) munkákat az utcai séták vagy a közvetítők segítsége nélkül még a hetente megjelenő, ingyenes és minden metrómegállóban halomban álló taunwaaku (town-work) magazinból is kinézhetjük. Helyszínek, munkafajták alapján lehet keresni benne, hatalmas a kínálata.

Múlt pénteken végigbogarásztam egyet teljes számot, főként a környékbeli vagy fél órán belül, viszonylag olcsón elérhető ajánlatokra koncentrálva. Sajnos a munkák nagy része a teljesen iskolázatlan rétegnek szól, éjszakai őr vagy építkezés melletti integető munkakörbe, a másik fele meg vagy nem vonz, vagy eleve elképzelhetetlen, hogy ilyen rövid távra felvegyenek.

Egyelőre munkanélküli vagyok! (Itt, mert otthon minden rendben, és azt mondják, már nagyon várnak vissza…)

Amíg tanultam, nem volt időm a munkakereséssel foglalkozni, meg belépni sem tudtam volna. Úgy terveztem, majd Péter ittléte alatt belefogok a dologba, de aztán nem ment, kedvem sem volt hozzá. Azzal, hogy eldőlt, január végéig maradok, beláthatóvá és tervezhetővé váltak a dolgaim. Akkor azt határoztam el, Péter elrepülése után nem állok azonnal munkába, egy hetet pihenek, és hagyok magamnak időt arra, hogy - az egyébként valamilyen megmagyarázhatatlan okból - számomra annyira szimpatikus pékség által kínált  kevésbé szimpatikus, 800 yenes (tényleg szinte egész Tokióban legalacsonyabb) órabérhez képest valami jobban fizető állást találjak.

Már látom, hogy hazafele a kimonó és alkatrészei fogják kitölteni a fél kofferemet. Nem küldtem haza Péterrel, mert újév napján még viselni szeretném, amikor régi homestay családommal – a hagyományoknak megfelelően – tiszteletünket tesszük az egyik shinto szentélyben. Persze ehhez az kell, hogy ne legyen irtózatos hideg, és addig megtanuljam, hogy is kell magamra öltenem ezt a jeles ruhadarabot.

Legutóbb szerencsém volt, a kimonóbolt kedves eladói vállalták, hogy felöltöztetnek, azonban nem kérhetem meg őket minden egyes alkalommal, hogy szánjanak rám egy órát. Persze talán nem lenne rossz üzlet nekik sem. Múlt kedden egész sok vevőjelölt tért be a boltba megpillantván egy szőke gaijin (gaidzsin=külföldi) japánná alakulását. Többen egész a művelet végéig kitartottak, pedig az obim (öv) masnijával való küzdelem egész soká elhúzódott.

Mivel nyáron sokat viseltem yukatát, a kimonó alatti 2 réteg felöltése nem okoz különösebb gondot, csupán arra kell ügyelni, hogy ne tévesszem el a hajtássorrendet, mindig a bal oldal legyen felül, s a darabok egész szorosan a testemre simuljanak. (A jobb oldal kizárólag egyetlen alkalommal van felül, amikor a halottat öltöztetik kimonóba.)

Itt a Szabadság és itt a Szerelem!

Kedden véget ért egy nagy történet, ami kereken egy évvel ezelőtt kezdődött Párizsban. Párizs, Milánó, London, Tokió - az ETP immáron történelem, én pedig ismét visszatérek a diáklétből a tényleg dolgozó emberek társadalmába! Persze most még csak módjával...

A diplomaosztó hatalmas csinnadrattával, népes vendégsereggel, fontos emberekkel, rengeteg finom étellel zajlott le Tokió egyik legelegánsabb szállodájában. Persze mi is alaposan kitettünk magunkért, főleg talán  én. Fodrász, smink, kimonószalon... De az eredmény megérte. Őszintén szólva úgy éreztem magam, mint egy kis hercegnő, akit nem csak a lovagja udvarol körbe, de egész udvartartás kíséri lépteit. 

Az egész hátránya persze, hogy éhes maradtam...

Október 31.-én véget ért a szakmai gyakorlatom, nagy megkönnyebbülés. Azóta túl vagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán is, tegnap az üzleti tervem is landolt az illetékeseknél. Erőteljes alváshiányban szenvedek, de ez most nem számít!　Hétfőn lesz a nagy nap, amikor a lelkes közönség előtt előadjuk a prezentációnkat, és vége!

Kedden pedig megérkezik Péter is!

Múlt szerdán megvolt a fogadó és búcsúvacsorám a szakmai gyakorlatot biztosító cégnél. Ezen jeles alkalommal rajtam kívül még egy kollégát fogadtak és integettek el egyszerre, ő is csak 3 hónapot volt, mostantól 5 évig Brazíliában fog dolgozni valami kormányprojekten. Ő japán, de gyerekkorában már élt Brazíliában, egyetemre is járt ott, és nagyon várja, hogy visszatérhessen.

Matsurikban enni különleges élmény, amit nem szabad kihagyni.

(Én  nem csak az ízeket szeretem, hanem elnézegetni az arcokat, akik a pultok mögött állnak. Olyan megnyugtató  a  sok szürke illetve fekete öltönyös "szarariiman" (salaryman) és "oeru" (OL, office lady) után  igazi, karakteres embereket látni. Persze  többnyire nem örülnek ha lefotózom őket, némelyikük egészen megharagszik,  mint ez a pasi, aki majdnem elzavart a helyszínről. )

Ma nagy öröm ért, egy hónapnyi utánajárás után végre sikerült vennem nagajuban-t (nagadzsuban), ami elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy 3 hét múlva a „diplomaosztómon” felvegyem a szép új kimonómat. (Ezzel foglalkozom, miközben még a diplomamunkám sincs kész…)

A diplomaosztókon a lányok – hacsak nincs olyan felhőszakadás, amely tönkreteszi az öltözetet – általában kimonóban jelennek meg. A megnyitó ünnepségen kínai ruhában voltam, de most úgy döntöttem, a jó szokáshoz híven kimonóban fogok megjelenni.

Akik a szüleim hogyléte iránti érdeklődésből kattintgatnak a blogomra, azoknak elmesélem, hogy remekül vannak, de alig látom őket, oly lelkesen róják Tokió utcáit (szándékosan magyarosan írva!), vagy csodálják a távolabbi nevezetességet. Ma épp Nikkoba merészkedtek el, bár attól tartok, őket is utolérte a dél óta szakadó eső. A múlt hetük azonban jól telt, többnyire szépen sütött a nap és Tokió rengeteg látnivalóját megszemlélhették. Holnap pedig 4 napra Kiotóba utaznak.

A Sakura házba is gond nélkül beilleszkedtek, bár esténként hatalmas társasági élet van, amitől – lévén a szobám épp a közös konyha mellett – igen csak nehezen tudnak elaludni. Ők ettől fáradtak, én meg az amúgy is rövid éjszakáim alatti – a szobámban eleddig szokatlan - horkolástól forgolódom.

Ha már a múlt hét végén a Matsuri  (ejtsd macuri) még a mi utcánkba, egyenesen az ajtónk elé is bemerészkedett, ideje, hogy ne csak mindig ígérgessem, de írjak is róla.

A matsuri tulajdonképpen a fesztiválok japán megfelelője, olyan mint nálunk a búcsú, mivel általában valamilyen sintó szentélyhez vagy buddhista templomhoz kapcsolódik.

A júliusi Kagurazaka matsuri, amiről itt a blogon is írtunk Péterrel, a főutcán lévő szentélyhez tartozott, hatalmas tánc volt, de – talán helyhiány miatt - hiányoztak a megszokott árusok. Most azonban a tőlünk körülbelül 100 méterre lévő Akagi szentély matsurijára került sor. Az senkit sem zavart, hogy a szentély már egy hónapja felújítás alatt van és így ki sem látszott a paravánok mögül. A mikoshikat (ejtsd mikosi) ugyanis ki lehetett hozni és hatalmas csinnadratta kíséretében körbe lehetett cipelni a környéken. A mikoshi egy hordozható pici szentély, amibe a kami a matsuri idejére átköltözik – gondolom, neki is kell néha egy pici testmozgás.

Azt hiszem ha valami, hát japán menyasszony nem szeretnék lenni.

Számomra a lakodalom – bár biztos akad izgulnivaló az ifjú pár részéről is, de azért főként - az örömteli mulatság színtere, a szeretteinkkel és barátainkkal való együtt örülésé. Japánban azonban sokkal inkább valami kötelesség, amit végig kell mosolyogni.

Tanárnőnk Meiji-jinguban lezajlott esküvői szertartása és a hosszadalmas fotózkodás után kiosztották számunkra a majdan fizetendő viteldíjat illetve a taxiutalványt (enélkül nem lett volna jogunk ezen a területen taxiba ülni), s mi átkocsikáztunk a Meiji-kinenkanba - azaz a Meiji emlékházba -, ahol kezdetét vette az első parti.

Ami kicsit megrengette a - lelkivilágom...

Van aki már tudja, miért volt ez a nagy hallgatás, miért nincsenek újabb bejegyzések – nekik személyesen mondtam el . De sokan a barátaim közül talán csak most tudják meg, hogy 167 órát töltöttem távol Japántól, hogy meglepetés legyek odahaza az öcsém, Miki és - azóta sógornőm - Kati esküvőjén. A meglepetés sikerült. Talán túl jól is. De az az egy hét, amit részben otthon, részben orosz felségterületen töltöttem, várakozásomon felüli kultúrsokknak bizonyult.

Szombaton, augusztus 30-án, - Edit, Georgi, Martin meg jómagam - férjhez adtuk a tanárnőt. Szép esküvő volt…

A múltkor leírtak alapján azt hittem, jól állok a készülődéssel, de az utolsó pillanatban kiderült, mégis vannak elmaradásaim. Először is, ajándéknak való pénzt kellett szereznem, ami a vártnál nehezebb feladatnak bizonyult. A múlt héten minden nap annyira szakadt az eső, hogy a pénzfelvételt állandóan a következő napra halasztottam, mígnem az lett a vége, hogy bankba egyáltalán nem jutottam el, és szombat reggel, a nagy öltözködés közepette kellett meglátogatnom egy közeli bankautomatát.

A tutorom azt javasolta, a korunk, rangunk és egyéb kiválóságaink alapján 20 ezer yent ajándékozzunk, de Edit, az olasz lány ezzel nem értett egyet, mivel neki meg azt mondták, nem szabad olyan összeget adni, ami elosztható a házasfelek között, mert az szerencsétlenséget okoz. A 2 darab tízezres bankjegy simán elfelezhető, ezért akart ő 3 darabot adni. Mivel nem babra ment a játék, ismét megkérdeztem a tutoromat, aki szerint ez egy régi felfogás, ma már nem veszik olyan komolyan, csak a 4-es és 9-es számra ügyeljünk, az semmiképp se legyen az összegben. Georgi, a bulgár srác azt a megoldást javasolta, hogy adjunk 1 tízezrest és 2 ötezrest, az összegben ugyan felezhető, de legalább a papírok száma nem azonos.

(Végre megszerelték a blogom, és fel tudom tölteni ezt az irományt, ami még a hétvégén készült! Az utóbbi időben kész stressz lett ez a blogolás, hol csak belépni nem tudok, hol meg elvesznek az anyagaim... De végre itt vagyok!)

Hétfő este másodszor is nagynéni lettem, megérkezett a bátyámék kislánya, Kata! Légy üdvözölve kicsi lány! Kezdem azt hinni, az én Japán útjaim beindítják a családi gyermekáldást. Akkor volt ilyen termékeny időszak, amikor 5 éve kint töltöttem a nyarat. Most ismét három hét alatt 3 kis lénnyel gazdagodott a család - minden hétre egy baba. Kata, Linda és Márk, Isten hozott! És persze 4 hete betoppanó Boglárka - nem vagy vérrokon,  mégis a családhoz tartozol! Téged sem köszöntöttelek még kis druszám, pici Anna, bár te a 4 hónapoddal már komoly nagylánynak számítasz! És téged sem kicsi Sam, pedig te is az ittlétem alatt születtél, csak már 5 hónapja… (Van még 3 bent lapuló babó, egyikőjük szeptemberben jön, de a többiek születésére remélem, már hazamegyek.)

Szeptember elsején lesz 6 hónapja, hogy megérkeztem. Olyan távolinak tűnik már, és közben mennyi minden történt odahaza – is…

Ismét elrohant egy hét, és még egy sort sem írtam. Végre valamennyire beindult az élet az irodában, kedd délutántól megtaláltak a feladatok. Először csak egy-egy kisebb munkába vontak be - mások által készített anyagokat kellett kiegészítenem -, de szerdán végre kaptam egy nagy kupac iratot, és ezek alapján egyedül kellett nekilátnom egy eladásra szánt cég teljes bemutatását szolgáló anyag összeállításának. Ez már valami - örömködtem. Azóta is próbálom megőrizni töretlen lelkesedésemet, ami azért némi energiát igényel, mivel naponta 8 órán át csendben bíbelődni ezekkel a papírokkal kissé megviseli az agyamat és a szememet. Péntek délután végre kijelöltek mellém valakit, egy idősebb de itt új munkatársat, aki beszáll a feladatba, ellenőrzi és továbbfejleszti az excel fájljaimat, ötletelhetünk, egyebek.

Semmit sem sejtettem, így aztán alaposan meglepődtem, amikor reggel bepotyogott a ládámba ez a sok kedves levél. Belezuhantam az olvasásba, picit el is késtem reggel a munkahelyemről, de nem tornyosultak az elintézetlen ügyek az asztalomon (sajnos…), így nem lett belőle komolyabb probléma…

Yayoi-jal ebédeltem, a japán tanárnőm, Tanaka sensei pedig – a délutáni óránk után – elvitt egy thai étterembe, ahol néhány Thaiföldön szerzett japán barátjával volt találkozója. Végre igazán jól kibeszélgethettem magam – japánul -, amiben olyan kevésszer jut részem idekünn…

Mindezek után loholtam haza, hogy nyugodtan is átolvashassam a leveleiteket. Mégegyszer köszönöm, nem csak a kedves soraitokat, meg azt, hogy ilyen lelkes, bátorító olvasóim vagytok, hanem azokat a pillanatokat is, amiket veletek tölthettem! Most meg vagyok hatódva, nehezen jönnek a szavak…

A japánok szerint különlegesek a dupla számú életévek.

Mitagadás, bizony 33!

Véget ért az Obon, kezd megélénkülni az irodánk és a város (bár még sokan szabadságon vannak), amit leginkább a metrón zsúfolódó emberek számából tudok megítélni. A múlt heti fellélegzés után ma már ismét megérintett a félelem; hogy fogok utat törni magamnak a szemből nyomuló emberáradatban.

A cégnél is lassan beindulnak a munkák, bár túlzás lenne azt állítani, hogy elborítanak a feladatok. Hétfőn részt vettem az első tárgyaláson, a főnök találkozott valami régi bankos ismerősével, és nekem kellett jegyzetelnem. Azt gondolom, az én meginvitálásom egy nemes gesztus volt, egy óráig hallgattam, amiben a lényeg körülbelül 15 percet tett ki, a többi udvarias beszélgetés, a régi dolgok felemlegetése volt. Mindenesetre a végén kellett írnom egy tárgyalási összefoglalót, amivel elszöszmötölhettem egy darabig.

Tegnap végre érdemi munkát is kaptam – a posta meglátogatása mellett -, amit még ma délelőtt is folytattam. Akadt végre valaki, aki frissen visszatérve a szabadságról rájött, hogy az agyamat is használni lehetne valamire, így aztán már nem csak adatbevitelre, hanem egy komolyabb excel anyag összeállítására is megkért. Persze megint elsiettem a dolgot, így délután ismét csak a kanjijaimat bogarászhattam.

Nem reméltem, hogy ilyesmire is eljutok, de meghívást kaptam egy igazi japán esküvőre! Szorgalmasabbik japán tanárnőm ugyanis augusztus végén férjhez megy, s a mi 4 fős csoportunkat is meghívta mind a szertartásra, mind az utána következő partyba, ami persze cseppet sem fog hasonlítani a mi otthoni mulatságunkra.

Igazság szerint nem ez lesz az első esküvő amin részt veszek Japánban, 5 éve itt voltam Ayako és Takuo esküvőjén (Ayako a régi homestay családom nagyobbik lánya), mostani kintlétem első hónapjában minden nap meg is csodálhattam azokat a fehér, kalotaszegi hímzéses párnahuzatokat, amiket tőlem kaptak nászajándékba. (Tényleg remekül illik a nappalijukba!…) 

Ayakoék esküvője is nagyon érdekes és szép volt, azonban templomban tartották, mivel Ayako családja beletartozik azon 1 százaléknyi kisebbségbe, akik katolikusnak vallják magukat Japánban.

A rövid szabadság véget ért, Péter hazament, én pedig szegény gakusei-ből (gakuszej=diák) büszke shakaijin-né (ejtsd sakaidzsin, szó szerint társadalmi ember) váltam, azaz megkezdtem 3 hónapos gyakornoki pályafutásomat egy kis pénzügyi tanácsadó cégnél. A Waseda-n keveseltem a japán órákat, a japánokkal való kommunikáció lehetőségét, ezért úgy vártam ezt a munkát, mint a megváltást, amely végre meghozza a hőn áhított nyelvi fejlődést. Másfél hetes japán munkatapasztalattal a hátam mögött messze még a végítélet, nagy álmaim viszont már tovaszálltak.

Azt mondják, az egész ösztöndíjunk csúcspontja ez az intaanshippu (internship=szakmai gyakorlat), ahol végre a gyakorlatban is alkalmazhatjuk az eddig fejünkbe töltött tudományt, megismerhetjük szakterületünk japán különlegességeit, a piacot, és persze beláthatatlan nyelvi fejlődésen mehetünk keresztül. Hogy mindez még látványosabb legyen, a Waseda mindannyiunknak külön tyutaa-t (angol tutor japánosan)  biztosít, akivel összességében 45, szétosztva heti kétszer 2 órán át megvitathatjuk a felmerülő nyelvi problémák megoldásait, és tökéletesre csiszolhatjuk a munka után, esténként, otthon kidolgozandó üzleti tervünk japán verziójú prezentációját. A szakmai részhez másik tutor jár. Hajrá!

Wasedai kedvenc japán tanárnőm, Tanaka sensei most az én támaszom, aki szint visz a fakó munkanapok egyhangúságába. Mert a gyakornoki pályafutás nem indul könnyen. Most magamon is megtapasztalom mindazt, amiről elviekben már nagyon tájékozott vagyok, és amiről már korábban is meséltem. Nevezetesen, hogy a cégeknek nem annyira a specifikus egyetemi tanulmány, mint inkább a potenciális csapatjátékos lehetősége a fontos, szeretik maguk kiképezni munkatársaikat, és ez bizony meglehetősen hosszú időt vesz igénybe. Egy-két szakterület persze kivétel, az orvosok vagy épp közgazdászok a munkahelyeken nem nulla tudással kezdenek, de gyanítom, mindenkinek végig kell mennie ezen a céges beavatáson, és bármennyire türelmetlenkedem, nincs mély víz, ezt a folyamatot én sem úszhatom meg egy kis pancsikolás nélkül.

Közös bóklászásaink közepette  múlt csütörtök-pénteken Péterrel megmásztuk a Fujit. Közösen  jártunk a fellegekben, posztoltunk a hegy tetején, így ezt a posztot is közösen terveztük, de aztán Péter  hazarepült, s a beszámoló megírása rám maradt.

Nagy lelkesen bele is fogtam, 2 estét dolgoztam vele, de a megjelentetés előtt szerettem volna megmutatni Péternek, így aztán csak a vázlatokba mentettem.  Úgy tűnik, ez nem tetszett a blog.hu szervernek, és tiltakozásul a munkám odalett. Úgy elkeseredtem, hogy napokig  a blogom felé se néztem. (Péter szerint olyan nekem ez a blog és az írás, mintha  a gyermekem lenne, ápolom és dédelgetem, szenvedek ha valami történik vele.)  Most ismét itt vagyok, és ismét megpróbálom legalább  közelítőleg lefesteni mindazt, amit valójában szavakkal elmondani nem lehet. 

Egy hosszú és kalandos utazás után ismét itt vagyunk Tokyoban - Péterrel. 

Végre kezdem elhinni, hogy tényleg véget ért az iskola, hogy nem kell minden nap kanji tesztet írnom, és hogy alapjában véve milyen vidám is ez a japán élet.

A szünetet azzal indítottam, hogy az ETPs csoporttal azonnal elutaztunk Hitachiba egy 3 napos kötelező homestayre, ami a vártnál sokkal jobban sikerült, és ahol egy hatalmas dinnye csukott szemmel történő lekaszabolásával némi tiszteletet vívtam ki a helyiek és persze az ETPs csoport férfitagjai között, így aztán páran úgy döntöttek, ez már fele sem tréfa, s mégsem fognak elválni a kedvemért...

A Hitachi mulatság megérdemelne egy posztot, ám erre csak máskor kerülhet sor, mert a visszatérés után már másnap megérkezett Péter, és azóta csak kapkodjuk a fejünket és élvezzük a kalandokat.