SzívemcsücskeJapán

Elmentek a franciák!!! A Sakura házban ismét csend és béke honol!!!

Elővigyázatosságomból adódóan az elmúlt hét a vártnál csendesebben, köszönés és eseménymentesen zajlott. Én megtettem minden tőlem telhetőt, kedvenc tálkáim a polcon pihentek, és alapvetően nem követtem el nagyobb baklövéseket azon kívül, hogy fogat mertem mosni s így zajongtam miközben őkegyelme a konyhában skypeolt. Francia barátom természetesen nem tartotta be ígéreteit, a teli hamutál egész héten a konyhaasztalon bűzölgött, s bár a kisördög az én fülembe is sugdosott, mégsem követtem az úrfi módszereit, s nem borítottam az egészet kupacot a lábtörlőjükre. Azt gondoltam, hamarosan úgyis vége a megpróbáltatásoknak. Na meg az egy fejnyi magasság- és 40 kilónyi súlykülönbség (az ő javára) sem kecsegtetett jó eredménnyel. Utólag bánom már a kedvességemet. Búcsúzóul ugyanis - míg én iskolában voltam - ő a hamutál teljes tartalmát az én polcon lévő tálkámba ürítette, majd mint aki jól végezte dolgát, távozott. Most már megértem azokat, akik hirtelen felindulásból képesek embert ölni. Egy pillanatra bennem is felmerült, hogy felbérelek egy jakuzát, de aztán a költségeket végiggondolva mégsem léptem erre az útra.

Japán barátot találni nehéz. Ez úgy tűnik, minden itt élő külföldi problémája. Nekem itt van ugyan a régi homestay családom, akik mindig nagyon kedvesek voltak velem, az ő barátaik is mindig szívesen fogadtak, de olyan igazi, mély barátot találni, akivel meg lehet osztani az élet apró dolgait, bizony nem egyszerű. Pedig feltett szándékom volt mikor ide kijöttem.
Sok fiatal van a Wasedán, de nagyon el vagyunk szeparálva, az időbeosztásunk és életkorunk is más, a korban hozzánk illők pedig dolgoznak és így szinte sosem érnek rá. Nekem szerencsére az utóbbi időben sikerült 2 lánnyal is megismerkednem, az egyikőjük, Chikako önkéntes diák, aki időnként belátogat a japán óráinkra és néha együtt ebédelünk, a másikójuk, Sumiko pedig ügyvédnek tanul. Vele a kantinban akadtam össze, jót beszélgettünk, de ő is nagyon elfoglalt mostanában, ebben a hónapban nem is ér rá találkozni.

De igazából a barátra lelés terén nem az időhiány a legnagyobb probléma. Egyszerűen a kulturális különbségek azok, amik megnehezítik ezt folyamatot. Úgy tűnik, a japánok mást várnak a barátoktól mint mi európaiak vagy amerikaiak, ezért inkább a felszínesen mosolygós, időtöltős kapcsolatok a jellemzőek. Többekkel beszélgettem már, olyan európaiakkal akik 5-7 éve is itt élnek, ide jártak egyetemre, beszélik a nyelvet. Mind azt mondják, vannak haverjaik, de valahogy mindig kívülállónak érezték magukat, és bármennyire is igyekeztek, sosem sikerült a szó szoros értelmében vett barátra találniuk. Bármily fájó, a japán társadalom a külföldiekkel szemben nem befogadó.

Halihó

Nagy-nagy örömömre megújult a blogom. Régóta készülök már erre, ahogy arra is, hogy többet írjak, de folyamatos a küzdelem. Az iskola még 2 hétig tart, most van a végső hajtás, különböző vizsgák és prezentációk, riportok írása vár. Közben persze élmények hadától zsong a fejem.

Augusztustól kezdődik a gyakorlat, de addig még elutazunk csoportosan Hokkaidora, az északi szigetre, és Hitachiban egy 3 napos homestay-en vár rám Mercedes és gazdája, aki szerint Merci barátságos kutya...

De a legfontosabb, hogy már nincs 3 hét, és megérkezik Péter!  A blog megújítása, az új dizájn az ő érdeme!

Június 14.-én ismét igen erős földrengés volt Japánban, szerencsére nem Tokyoban és nem is egy túlságosan népszerű helyen, hanem Honshu északi részén, Tokyotól körülbelül 400 kilométerre, ami hegyekkel tarkított, kevéssé lakott terület.

Apróbb rengéseket állítólag még Tokyoban is lehetett érezni, de ezt nem tudom megerősíteni, mert én éppen még délebbre, Kyotoban örültem a kivételesen szép időnek.

Több aggódó mailt kaptam a hétvégi nagy földrengés után, ezért ezúton jelentem, hogy jól vagyok és tegnap este érkeztem vissza az úgynevezett Kansai Regional trip-ről, ami lényegében Kobe, Osaka és Kyoto néhány üzemének meglátogatása, unalmasnak ígérkező, végül mégis feledhetetlen utazás.

A hivatalos utat megtetéztük egy kyotoi napsütéses hétvégével, így aztán annyi élményem van, hogy nem is tudom, hol is kezdhetném.
Azt hiszem, inkább most csendben maradok, és csupán néhány kedvencemet villantom fel egy pillanatra...

Az edzés után kötelezően meg kellett interjúvolnunk az ifjú titánokat. Sajnos a sorrend már előre el volt döntve, és pechünkre nekünk, a legjobb japánosoknak sikerült kifognunk azt a két delikvenst, akik kérdéseinkre egy-egy szóval illetve igen/nem-mel tudtak csak felelni.  3-an próbálkoztunk egyszerre, mégis gyakran kínos hallgatásba fulladt a beszélgetés. Azt mindenesetre sikerült megtudnunk, hogy egyikük 15 másikuk 16 éves korában került a házba. Nem voltak ifjú kori szumó rajongók, nem éreztek elhivatottságot, csupán valaki ajánlotta nekik ezt a sportot, így hát otthagyták az iskolát és belevágtak.

Egy átlagos napjuk az edzéssel kezdődik, majd ezt követi az összevont reggeli-ebéd, amit minden nap másik rikishi készít, és ami általában egy nagy tál levesszerűség hússal meg zöldségekkel, és mellé rizs. Azt mondták, elsőre finom, de hosszú távon már meglehetősen unják...

Szerdán, a szokásos párbeszéd óra keretében a japán kultúra újabb gyöngyszemével sikerült foglalat nélkül megismerkednünk. Csapatostul látogattunk el az egyik tokiói szumós-kiképző házba, ahol a háziúr (oyakata) és a tréner vezetésével 9 rikishi, azaz szumótanonc  tengeti - szerintem keserves - életét.

Mivel a szumósok kora reggel gyakorolnak, nekünk is korán kellett érkeznünk. A tréning 3 órás, egyes helyeken 5-kor kezdődik, de az általunk meglátogatott házban minden nap (tehát hétvégén is) reggel 7-től 10-ig tart. Mi fél 9-kor helyezkedtünk el a megfigyelő ülésponton, így aztán másfél órán át szemlélhettük az eseményeket.
Perceken belül felmértem, hogy a szumó (pláne a szumó edzés) nem az én - akciófilmektől is viszolygó - lelkemnek való, így aztán erőt kellett vennem magamon, hogy ne hagyjam el rövid úton a terepet. Fontolgattam de nem tettem, mert akkor sikerült volna komoly aggódást kiváltanom tanárainkból, akik biztosan 5 percenként kijöttek volna megkérdezni, hogy jól érzem-e magam, vagy ami még valószínűbb, valamelyikük folyamatos felügyeletet és társaságot biztosított volna a számomra. Így aztán belül kompromisszumot kötöttem, és miután sikerült átkunyerálnom magam a hátrábbi sorba, megpróbáltam elszórakozni a tanoncok emberi oldalának megfigyelésével.

Most hétvégén - illetve a rájátszás miatt még ma - került sor a híres nevezetes Sokeisen (ejtsd szokeiszen) -re, a két nagy rivális, a Waseda és Keio egyetem baseball össze-
csapására.

Az elnevezés maga a két egyetem nevének kezdő kanjijából és a csatázni jelből tevődik össze, s szokás szerint teljesen összezavarja a magamfajta nyelvtanulót. Nincs mit tenni, mint egyesével megtanulni a szabályokat, hogy az A kanji a B mellett így olvasandó, a C mellett meg amúgy. Van persze benne némi logika, csak aztán jönnek a kivételek…
A Wa-Se-Da egyetem neve például szabadfordításban "korán érő rizs földje" ,  míg a  Keio egyetem (hivatalosan Kei-yo Gijuku egyetem) "vidámság-..."  - és itt elakad a  tudományom,  még  a mindentudó  elektromos szótáram se segít...
Mindenesetre legalább a Kei-vidámság jel olvasata (ami önmagában, ha nem lenne mellette semmi más kanji, akkor jorokobi-nak ejtendő) nem változik ha a "korai" értelmű kanji mellé kerül, tehát csupán a "Wa" alakul át "So"-vá, és létrejöhet a So-Kei-Sen...
Na, nem ragozom, csupán egyetlen szempillantásra próbáltam fellebbenteni a fátylat a japán nyelv szépségeiről...

Igaz történetünk szereplői: egy hajdanán szép napokat is megélt japán halászvároska Fukui tartományban, mely körülbelül 5 órányi vonatútra, északra fekszik Tokiótól - s melynek lakosaira mostanában ismét rámosolygott a szerencse -, valamint egy jóképű amerikai úr, akit Fortuna talán szintén kegyeibe fogad.

Főhősünknek néhány éve – vízumpecsételés közben - egy tréfás kedvű japán vámtiszt elárulta, hogy szülővárosa s ő – mármint a kedves amerikai utas - névrokonságban állnak. A friss információ felkeltette az egyébként politikus foglalkozással bíró amerikai érdeklődését, s egy tévéinterjúban el is mesélte a mulatságos történetet. A kedves interjút a hálás halászok egy környékükön híres lakkpálcikával honorálták, ám akkor még nem is sejtették, valójában mekkora tőkehal akadt a horgukra. Idén tavasszal azonban már maguk írtak a szenátornak, aki kedves hangú levélben válaszolt. És akkor beindult a kampány, mondhatni kapás van…

A városka élete felbolydult. Február óta turisták és hívek ezreit vonzza a szent együgyűség. Jól fogy a díszített lakkpálcika, a főhősünk portréjával dekorált édesbabos sütemény, a ningyoyaki (ejtsd nyingjójaki, magyarul talán babafánk, ami mellesleg nekem is az egyik kedvencem), bombasiker az „I love …” valamint „Ganbare….” (hajrá…) feliratú póló, kimonó, és ki tudja még mi minden, mellyel a találékony halászok csalogatják a látogatókat.

A japánoktól mindig van mit tanulni…

Lelki szemeim előtt már látom a Vásárcsarnokban, Laci bácsi zöldségespultja előtt kígyózó sorokat. Halomban állnak a ládák, bennük a legnemesebb fajtákból keresztezett sötéthúsú gyümölcs. A legnagyobb, leghamvasabb darabba szúrva fekete tábla, rajta fehér krétával rótt felirat: BARACK, Obama – kilója 2008 forint…

Végre beköltöztem, itt vagyok Kagurazakán. De azóta se tudom, hol áll a fejem. Csak kapkodok meg rohanok jobbra-balra.

A héten emellett még lett egy új bicajom, tegnap délutáni szerzemény, úgyhogy ma már ezzel mentem az egyetemre. Csak parkolót találni nehéz, tisztára olyan, mintha autóval mennék, és azt kéne valahogy leparkolnom. Pedig az igazi egyetem – mármint a japán diákoknak – csak a jövő héten kezdődik. El se tudom képzelni, milyen nyüzsgés lesz akkor. 57 ezer diák a Wasedán.

És mi lesz majd akkor a vonatokon?! Áldom a sorsom, hogy még az igazi roham előtt sikerült átjönnöm ide, és nem kell megélnem az iskolaidőben szokványos reggeli csúcsforgalom gyötrelmeit. Az utolsó reggelen – tegnap előtt – már majdnem elsírtam magam befelé, olyan fizikai fájdalmat éreztem. Egyrészt nagyon szenvedek itt attól, hogy nincsenek érintések, hogy nem kapok legalább egy vállonveregetést, nemhogy egy simogatást vagy ölelést. - Mindenki olyan távolságtartó. A családom, akiknél már a korábbi években is olyan sokat laktam, kézfogással üdvözölt. Öt éve búcsúzóul kaptam két puszit. - Szóval itt ez az érintés nélküli társadalom, ahol nagyon tiszteletben tartják a másikat és a harmóniát, és közben párhuzamosan azt élem meg, hogy bepréselődnek az intim zónámba, és gondolkozás nélkül tudnak fájdalmat okozni. Furcsa volt, de már bennem is feltámadt a vágy, hogy én is visszalökjek, hogy én is fájdalmat okozzak.

A technika ördöge nem akar cimborálni velem. Vagy csak tréfálkozik, fittyet hány az írási szenvedélyemre. Mindenesetre a laptopom képernyője kénye-kedve szerint hol épp olvasható, hol meg sötét.
A múltkor elvittem Akihabarára, de ott azt mondták, nem japán gyártmány (kínai), nem javítják. Pontosabban 3 hét alatt belenéznének, ha a backlight rossz, kicserélik 18 ezer yenért (kb 30 ezer forint), ha más, akkor sajnos…
Nem mentem bele, talán megment a segéd-képernyő, ami használtan már 9 ezerért kapható. De ezt csak akkor veszem meg, amikor átköltöztem, így is lesz mit átcipelni.

Már csak párat kell aludni – és kedden este végre megkapom a kulcsot!
Egy kisbőrönddel megyek, a legszükségesebb holmijaimmal, aztán majd a hétvégén autóval jön a maradék.
Néhány hét alatt szinte duplájára nőtt a csomagom. Zoltán, a főnököm meghozta a nyári ruháimat, és hát a könyvek…

Pénteken – majd 2 hetes rámelegítés után - végre elkezdődött az igazi oktatás, és megkaptuk a tankönyveinket. Az órarendet és a tananyag mennyiségét látva kissé elbizonytalanodtam, tudunk-e egyáltalán aludni.

Úgy tűnik, Tokyo után Yokosuka lesz az a város, amelyet ittlétem alatt a leggyakrabban meglátogatok.

Itt található ugyanis a Kanagawai Fogorvosi Egyetem és Kórház, valamint a híres Sato professzor. Utóbbi csak abban a kevés időben, amikor éppen Japánban van, és nem a világ valamely másik pontján.

Sato professzor egy megnyerő idős úr, szaktekintély, akinek 5-6 ezer dollárba kerülő - egy hetes – amerikai és európai wörkshop-jairól néhány magyar fogszabályzó szakorvos csak álmodozva beszél.  

Nekem abban a szerencsében van részem, hogy a professzor elvállalta, itteni tartózkodásom alatt folytatja a tanítványa által Bécsben elkezdett kezelésemet. A lassan két éves tortúra tehát folytatódik.
Tudtam persze, hogy az első szemrevételezés után nem ő fogja személyesen állítgatni a drótjaimat, de így is büszkeséggel tölt el, hogy ….

Az itteni életem megszervezésébe a múlt héten tehát az is beletartozott, hogy kinyomoztam az elérhetőségét majd felhívtam a professzor urat. Nagy szerencsémre kiderült, hogy éppen itthon van, ráadásul épp a hétvégén rendel, így szombaton nekivágtam, hogy felfedezzem Yokosukát.

Melegszik és virágoznak a szilvafák!!!
Az e hétre előirányzott feladatok közül egész sokat teljesítettem. Nem csak regisztrálva vagyok, de immáron saját mobiltelefonnal valamint olvasni és beszélni is képes elektromos szótárral is rendelkezem. 

Egyedül a bankügy nem akar megoldódni. Mikor végre még a 3 órai zárás előtt sikerült becserkésznem az egyetem közvetlen közelében lévő egyetlen bankfiókot, közölték velem, hogy nem nyithatok náluk számlát, mert nem tartózkodom legalább 6 hónapja Japánban. Nagyon megalázva éreztem magam. Azóta kinyomoztam, állítólag ez az egyetlen olyan bank, amelyik ezt a szabályt alkalmazza, így máshol talán sikerrel járok.

Bár még nincs bankszámlám s így az eladók kissé húzták a szájukat, a mobiltelefonnal nagyobb sikerem volt. Az ETPs csapat egyik tagja talált egy helyet, ahol kivételesen nem alkalmazzák a 2 éves szerződési kötelezettséget. Ehhez csupán meg kellett venni a legolcsóbb és legkevesebb funkcióval rendelkező telefont, majd megkötni a szerződést, amit bármikor lemondhatok. Ezt a legalább 2 éves szerződési időt állítólag azért is vezették be, mert a telefonok olyan fejlettséget és ezáltal olyan értéket értek el, amit a felhasználók már nem voltak képesek egyszerre megfizetni. Így most 24 hónapig kvázi lízingelik a készüléküket. De ebben a havidíjban legalább a javítás is benne foglaltatik. Az én új telefonom „gagyi”, nincs például benne tévé meg rádió, csak kamera meg video-telefon mód, meg internet, külön mailbox. Ha a készülék elromlik vagy elvesztem, magamra vessek.    
Otthon legalább 5 éve egyfajta mobilom volt, annak sem használtam ki minden funkcióját. Most úgy érzem, lassan korlátoznak a korlátlan lehetőségek.

Ma nagy nap van, regisztrálódtam, azaz hivatalosan is bejegyeztettem a shinjuku-kerületi, kagurazakai „Alien”-ek – itteni nyelven szólva gaijinek (gájdzsin) - sorába!
S mindez igazán hamar ment, kb. másfél óra alatt mind az ügyintézők mind én sikeresen vettük az akadályokat.

Nem felejtem, amikor 2 éve Sannomiya san Budapestre költözött, mennyit panaszkodott a Magyarországra telepedő külföldiek számára előírt sok papírmunka, adminisztráció miatt. Hát, lenne mit mesélnem neki az itteni helyzetről…
Először is már a reptéren lefotóztak és ujjlenyomatoltak, most meg itt ez a bejelentkezés, amit ha 2 héten belül nem teszek meg, hiába van 3 éves vízumom, a turistáknak járó 90 napos tartózkodás után a hajamra kenhetem…
Ráadásul elvileg minden költözéskor, minden apró változtatásnál elölről kezdendő a folyamat. Én azonban úgy döntöttem, elfelejtem, hogy jelenleg Kawasakiban lakom, s megelőlegezem magamnak azt a kagurazakai lakcímet. Mire a személyi kártyám elkészül, már úgyis oda költözöm. Szerencsére a bejegyzés bemondás alapján történik…

Tegnap este - hazafelé paszírozódás közben - ismét megpróbáltam elfoglali magam a  vonaton kitett hirdetések kisilabizálásával. És akkor egyszer csak hopp, megakadt a szemem az alábbi reklám jobb alsó csücskében lévő....

(igen, ez nem tévedés!)                kalocsai hímzésen.

Itt a legújabb nyári frissítő a Világ Konyhájának ajánlásával: a Magyar Barack-Mangó Gyümölcsleves.
Ó drága magyar asszonyok, kik tiszta kötényt nem kímélve sürögtök-forogtok, hogy kis hazánk nap érlelte, ízes gyümölcseiből hűsítőt készítsetek e távoli szigetország szomjúhozó népének!
Ó magyar Alföld, végtelen Rónaság, vajh mikor láthatom virágzó mangófáidat?!

Hát itt vagyok ismét, szívemcsücske Japánban.

Február 29. péntek – március 8. szombat

Irány Tokió

2008. február 29. Az indulás nagy napja! A gép szerencsére csak egykor indult, átszállás Münchenben, aztán még 11 óra repülés.

9 hónapra 20 kilót összerakni, nehéz feladat. De szerencsére bevált a taktikám, 2 kézipoggyász, egyik alaposan megpakolva, ezt senki se mérte. Aztán Budapesten a szokásos körök, a gép nem az előre bejelentett kaputól indult, de ezt elfelejtették bemondani, csupán gyanús lett, hogy csak páran lézengünk a kapu körül, a jegykezelők meg már 10 perce késnek. Beszálláskor a kapus kisasszonyok közölték, hogy a gép pici, a kézipoggyásztartó még kisebb, egyetlen gurulós kiskoffer sem vihető fel. Csodálkoztak, hogyhogy ezt nem mondták a chek in-nél? Nekem úgy, hogy ezt a kézipoggyászt egyszerűen nem mutattam be, de rajtam kívül volt még legalább 25 kisbőröndös, őket miért nem tiltották le? A kisasszonyok nekiláttak mindenki kézikofferét felcímkézni, aztán kiadták feladatként, hogy ezeket vigyük a géphez, és ott adjuk át a stewardesseknek. Egy német pasi páncéltáskát hozott 2 hatalmas lakattal, kétségbeesve telefonálgatott, mert a főnökei által kiadott utasítás szerint a táskát folyamatosan magánál kellett tartania. De a kisasszonyok nem kegyelmeztek, a szabály az szabály, a páncéltáska egyszerűen nem vihető fel.

A kistáskák felcímkézése majd 30 percig tartott, a gépek már fel kellett volna szállnia mire az utolsóra is rákerült az azonosító. Én nem rohantam, a nagy sorbaállás alatt inkább olvasgattam, így az utolsók között ballagtam a géphez. Ott az utasításnak megfelelően át akartam adni a csomagomat. A stewardess csodálkozva nézett - én már a sokadik vagyok, aki valamiért át akarja adni a kofferét. Minek? Miért nem akarom inkább az ülésem feletti csomagtartóban elhelyezni? Hát befér?- csodálkoztam. Hát persze - mondta – akkor jöjjek vissza, ha már nincs hely, és nem férne be… A hosszú gépen középen, kb. 5 méteren valóban kisebbek voltak a rekeszek, de a gép nagy részén normális méretű csomagtartók voltak, mindenki gond nélkül bepakolt. A gép majd fél óra késéssel végre felszállt. Münchenben alig maradt időm az átszállásra…